A skorpió magányosan élt, magányosan járta az útját is. Egészen addig, míg egy napon folyóhoz nem tévedt. A folyón képtelen lett volna átkelni, nem tudott úszni, a teste nem is tette alkalmassá rá, és se közel, se távol nem látott hidat. Az egyetlen, akit kiszúrt, egy róka volt, aki éppen megpihent a folyóparton.

***

Arashi az egyik kezével idegesen kopogott az asztal lapján, miközben kifordított kis erszényéből próbálta összeszámolni a pénzét. A fogadó viszonylag csendes volt – részben ezért is esett a választása pont erre –, de egy fokkal drágább, mint amire számított. Azt már biztosra vette, hogy az éjszakát nem töltheti itt, megint az erdőben kell tábort vernie, de egy rendes vacsorához ragaszkodott. A fiatal lány, aki a kiszolgálást intézte, már percek óta az asztalánál toporgott, várva, hogy eldöntse, megelégszik a miso levessel és a rizzsel, vagy mindenáron kér hozzá egy szakét is. Arashi idegesen az ajkába harapott. Húsz monnal kevesebbje volt, mint kellett volna.

- Legyen a rizs és a szaké – biccentett végül a lánynak. – A leves nélkül megleszek.

A lány nem méltatta válaszra, csak türelmetlenül megigazította a kontyát, és elviharzott a rendelésért. Arashi kifújta a levegőt, ahogy végre magára maradt, és félretette a széleskarimás utazókalapját, amit egész addig a hóna alatt szorongatott. Egy pillanatnyi lélegzetvétel nem árt.

Azonban ahogy elmerült volna a gondolataiban, várva az italra és a rizsre, meghallotta, hogy eltolódik az étkező ajtaja. Csak egy pillanatra emelte fel a fejét, de az is elégnek bizonyult, mert a belépő nő határozottan magára vonzotta a tekinteteket. A haja róka bundájára emlékeztető narancsvörös, ami ápolt, hullámos fürtökben omlott a vállára – a színválasztás alighanem szándékos volt, tekintve, hogy a fürtjei alól két mozgékony rókafül kandikált ki. A vonásai egészen lágyak, a kimonója tűzvörös, bordó és halványrózsaszín cseresznyevirág mintákkal díszítve.

Egy kitsune. Remek – állapította meg a fiú. A kitsunék elég változatos természetű lények voltak... némelyik bölcs és megbízható, másik igazi, bajkeverő boszorkány. Mindkét típusról akadtak bőven legendák, még ha ő maga nem is gyakran találkozott rókaszellemekkel. A jó oldala a dolognak az volt, hogy biztosra vette, a nő kedveli a feltűnést. Ha pedig egy rókafülű, rókafarkú lányt is lehet figyelni, akkor két sárga szem mellett talán elmennek az emberek.

Először azt hitte, hogy igaza is lesz – a felszolgáló megérkezett a rizzsel és a szakéval, de rá sem pillantott, ahogy letette az asztalára, túlságosan lekötötte a szellem. Néhány másodperc alatt azonban a róka végigpillantott a helyiségen, és gesztenyebarna szemei megállapodtak rajta. Arashi igyekezett minden figyelmét az italának szentelni, hátha akkor nem kényszerül beszélgetésre, de ezzel a jelek szerint elkésett... a rókalány ugyanis kecses, de határozott léptekkel elindult az asztala felé.

- Milyen szép napunk van egy vidám beszélgetésre! – hallotta a lelkes felkiáltást. Beszélgessenek a pokol szellemei... - Gondolom, nem gond, ha csatlakozok... Szívesen megismernélek!

Arashi egy pillanatra felemelte a fejét, a tekintete találkozott a kitsunéével, aztán viszont csak morgott egyet. Semmi kedve nem volt beszélgetni, különösen nem úgy, hogy ha eddig el is tudott tűnni, most már egész biztos, hogy az összes vendég őket figyelte.

A rókát ez láthatóan a legkevésbé sem zavarta, mert könnyed mozdulattal leült vele szemben, kicsit lesimítva a kimonóját, ahogy elhelyezkedett a párnán, és folytatta a csevegést.

- Ezt igennek veszem. Az én nevem Akitsune, legalábbis most épp ezt használom. És téged hogy szólíthatlak?

Erre már muszáj volt kipréselnie magából egy választ.

- Arashi – felelte, bár inkább hatott ideges vakkantásnak, mint normális válasznak.

- Áh, jó kis név – nevetett fel a lány, kisimítva egy hajtincset az arcából. - És hány éves vagy, Arashi-kun, ha szabad tudnom?

- Tizenkilenc – mondta, miközben töltött magának egy újabb adagot a szakéból, és egy húzásra le is hajtotta... ehhez szüksége volt rá, hogy kicsit ködösítse az elméjét az alkohol.

A nő arcán mosoly suhant át... az a fajta, ami a bölcs öregekre jellemző, ha gyereket látnak. Arashi akaratlanul is a szemét forgatta. A kitsunék idősek voltak, mindannyian. Egy róka nem is vált rókaszellemmé, amíg legalább száz évet nem élt. Az ő nem egészen két évtizede – ami neki embertelenül hosszúnak tűnt, különösen az utóbbi négy év küzdelmeivel – egy ilyen szellemnek megmosolyogtatóan rövidnek hathatott.

- Honnan jöttél? – folytatta a kíváncsiskodást a nő, kicsit félrebillentve a fejét. Arashi lecsapta az asztalra a szakés csészét.

- Most őszintén, miért érdekel ez téged? – A kitsune ezúttal felkacagott. Nem segített vele sokat a helyzeten.

- Kíváncsi róka vagyok.

Arashi egy pillanatra megpróbálta kizárni a fogadó zaját, az emberek zavarát, és az alkohol gőzét, hogy megkapaszkodhasson a róka érzéseiben. Igazából... valóban az volt, aminek mondta magát. Egy kíváncsi, és kegyetlenül bosszantó róka. Hátsó szándék vagy rosszindulat nélkül. Ez pedig azt is jelentette, hogy a fiúnak össze kellett szednie magát, és kicsit jobban tűrni a társaságát.

- Sendaiból. Eredetileg. Most éppen Nagato felől, ha ez érdekel – biccentett az ajtó felé.

- Sendai, huh? Az nem épp itt van... Jártam már ott, kellemes vidék. Hm, következő kérdés... Mi a foglalkozásod?

Arashi összefűzte a mellkasa előtt a kezét, és a tekintete a rókalány állára fixálódott, miközben válaszolt.

- Kettőt tippelhetsz, mi a francból tud megélni egy yasha az emberek között...

- Várj, kitalálom! Csak nem titkos üzeneteket kézbesít? – kérdezte játékosan a kitsune, mire Arashi egyszerűen felszisszent, és inkább nem válaszolt. Az, hogy felel az értelmes kérdésekre a jószándék fizetségeként, nem jelentette, hogy nem engedheti el a füle mellett, ha valaki csak szórakozik vele. – Mióta vagy onmyoji?

Még mindig nem válaszolt, csak kiengedett egy szaggatott sóhajt, és az evőpálcikákért nyúlt, hogy legalább valamennyi rizst is lenyeljen, mielőtt az ital a fejébe száll. A rókalány minden mozdulatát feltűnően követte a tekintetével, a vak is látta, hogy még várja a választ, és nem fogja békén hagyni, amíg ki nem húzza belőle. Arashi végül megadta magát, és lenyelve pár falat rizst, válaszolt.

- Négy éve. Mióta egy rohadék megölte a mesteremet. Azért vagyok ilyen mocsokul szerencsétlen is benne. Eléggé lerövidítettem a tanulóéveket – felelte kelletlenül. A kitsune arcáról végre eltűnt az idegesítő vigyor. Úgy tűnt, tudatosult benne, hogy érzékeny témára tapintott.

- Mi lett a mocsokkal? – kérdezte, Arashi pedig felnézett rá a tálja felett, és félig teli szájjal, de még mindig azzal a furcsa élvezettel a hangjában, ami a bosszú emlékére eltöltötte, megszólalt:

- Ott rohadt meg.

- Nem hiszem, hogy kár lenne érte... - motyogta a lány, aztán hozzátette: – Ez nem épp egy szép történet. Vannak viccesebb, vagy érdekesebb kalandjaid?

- Nincsenek – vágta rá a fiú.

- Hm... jó. Vagyis, nem jó, de... akkor mi a te történeted?

Már csak ez hiányzott. Az életemről mesélni egy fogadó közepén, egy vadidegen rókának. Minek néz engem, a napi szórakozásának? Letette az evőpálcikákat, és egészen szárazon tette fel a kérdést.

- Most komolyan azt szeretnéd, hogy tárjam ki a lelkem?

- Igen? – a lány arcára visszatért a széles vigyor. Helyben voltak.

Arashi kelletlenül felsóhajtott, és idegesen dobolni kezdett az ujjaival az utazókalapjának karimáján – teli szájjal nem akart beszélni, de valamivel egyszerűen muszáj volt lekötnie a kezét. Aztán még mindig a papírfalat pásztázva, és véletlenül sem nézve a kitsunére, felelt.

- Nem egy egyedi történet. Egy ayakashi, akit úgy tűnik, mindenki rühell ebben az országban, felcsinálta anyámat. Azt nem tudom, hogy vele mi lett, de a család maga kicsapott az utcára, egy idős onmyoji meg megmentette az életemet. Felnevelt, aztán megölte az a barom, aki amúgy engem akart. Azóta próbálom túlélni az életem. Megfelelő?

A rókalány csapott egyet a farkával, és félrebillentette a fejét. A mosoly változatlan maradt, sőt, mintha még kicsit szélesebbre is húzódott volna, de Arashi érezte, ahogy költözik belé egyfajta szánakozó szomorúság. Ökölbe szorult a keze. Nem ezt akarta elérni. Csak annyit akart, hogy unja már meg vele a játékot, nem azt, hogy sajnálja.

- Többet mondtál, mint amire számítottam. Egyébként valóban nem egyedi történet, de attól még szomorú. És... az apád? Az az ayakashi? Tudod, ő kicsoda? Hátha ismerem... Sok szellemmel találkoztam már életem során.

Nos, az utóbbival nem járt sikerrel. A kitsune továbbra is élénk érdeklődést mutatott iránta, és immár nem is volt ereje, hogy hadakozzon.

- Katakinak hívják. Azt mondják, elég sok onmyojit kicsinált már, szóval nem lepne meg, ha hallottad a nevét.

Igazság szerint meg sem lepte már a dolog. Ha már ennyit kiszedett belőle, szinte biztos volt benne, hogy a lány következő kérdése az apja lesz. Melyik yasha esetén nem az lenne? Nyilvánvalóan mindenkinek az a fontos, hogy milyen nyomorult, és milyen képességeket aggatott a nyakába.

- Személyesen nem találkoztam még vele, és őszintén, nem is sajnálom, de valóban hallottam már róla. Viszont ismerek olyat, aki már látta őt. Valóban... van egy hírneve, amire rászolgált. És kitalálom: rajtad csattan az ostor helyette. Azt mondtad, a mocsok téged akart. Ezért esetleg? Mármint, én úgy tapasztaltam, hogy az embereknek van egy olyan rossz szokása, hogy a családban lejjebb szállítják a bűnöket...

- Ja. Örököltem a szemét. És ez általában elég, hogy remek helyettesítője legyek – biccentett a fiú, és egy pillanatra el is tűnt a hangjából a maró cinizmus. A lány szavai ezúttal nagyon is találóak voltak, és valahogy nem jutott eszébe semmi, amivel itt el tudta volna vágni a beszélgetés fonalát. A róka ezt alighanem maga is észrevette, mert felcsillantak a szemei, kicsit megmozdultak a fülei, és lelkesen rávágta:

- Pedig szerintem semmi baj a szemeddel! – a következő pillanatban rátenyerelt az asztalra, és látványosan fürkészve az arcát kissé áthajolt felett. - Ellenben a róka rúgja meg, nem megbántani akarlak, de a hajad olyan, mint egy madárfészek! Basszus, ennyire nem fizetnek meg téged, hogy még fésűre sem telik? Esküszöm, veszek neked, ha az segít az állapotodon, csak kezdj valamit a frizuráddal... Annyira helyes fiatal férfi vagy, teljesen elrontja az összképet ez az igénytelenség!

A pillanatnyi nyugalom után erre a fiú azonnal felfortyant, rácsapott az asztalra, és a fogai között szűrve a szavakat válaszolt.

- Leszállnál rólam? A legkevésbé sem érdekel egy nagypofájú rókának mi a véleménye a hajamról.

- Én csak tanácsokat adok! Több mint négyszáz év tapasztalatom van, igazán bízhatnál a divatérzékemben... És még az emberekben is jobb benyomást keltenél igényes külsővel. Mármint, az igaz, hogy yasha vagy és eleve morcos a kiállásod, de ha mellé remekül mutatsz, talán kétszer is meggondolják, mennyire szólnak be neked. Mert barátom, egyet biztosra mondhatok neked: szellem vagy félszellem az illető, mindegy az; ha jól forgatja a lapjait, az emberek csábulnak. Biztos jobban megfizetnének, és vehetnél fésűt.

- Nem hiszem, hogy egy fésű fogja megoldani a problémáimat.

- Minden yasha ilyen kishitű? – húzta fel az orrát a lány. A játékos gesztus viszont már nem derítette jobb kedvre Arashit, aki fagyos hangon felelt.

- Csak akiknek jutott agy. A többiek elhiszik, hogy vannak csodák.

A róka erre már – meglepő módon – elhallgatott, és vakarni kezdte a fülét, mint aki nagyon mélyen eltöprengett. Arashi újra a kezébe vette az evőpálcikát, hogy visszatérjen a szegényes vacsorájához, amikor ismét megszólalt. A fiú jóformán kiejtette a kezéből az evőeszközöket. Ennek tényleg sosem lesz vége...

- Meg akartam kérdezni, van-e családod, de erre igazából már megkaptam a választ... – keserű kuncogást hallatott, ami magas hangján valahogy egészen élesnek hatott. – Szóval ezt ugorjuk át inkább. Hmm... – hümmögött. – Szeretnéd, hogy segítsek egy-két munkádban? Semmi szerződés, csak egy ideiglenes társulás... Azt mondtad, nem volt elég időd kitanulni a szakmát. Akkor jól jöhet a segítségem. Elvállalhatsz pár nehezebb, többet érő feladatot is, ahol jól jöhetnek a képességeim. Jól járnál vele...

Arashi először majdnem rávágta a dologra, hogy „társuljon veled a hóhér", de még pont időben fékezte a nyelvét ahhoz, hogy elgondolkodjon a róka szavain. Nem kötnének szerződést, tehát ha nem tudják elviselni egymást, még mindig nem kényszerülnek rá. Ugyanakkor egy kitsune jelenléte valóban megnövelné a hitet a szakértelmében, és nem utolsósorban a rókalány elmondása alapján már négyszáz év felett jár, vagyis valószínűleg jelentős a mágikus hatalma is. Ráadásul bosszantó természet ide vagy oda, azt is el kellett ismernie, hogy alapvetően... kedves vele. Nem hagyta nyugodni, de továbbra sem bántotta, sőt, ott volt az a szánalom és keserűség is, ami a beszélgetésük közben ébredt benne. Akitsune talán kíváncsiságból ment oda hozzá, de valami tényleg megragadhatta, ha ennyire maradni akart. A fiúnak tehát semmilyen értelmes indoka nem maradt, hogy elutasítsa az ajánlatát.

- Erősen függ attól, hogy be tudod-e fogni a szádat. Eléggé szükségem van a csendre – válaszolta végül, még mindig kissé fagyosan. A róka egy kicsit fészkelődött a párnán, és úgy tűnt, mint aki szinte meditatív állapotba merülve dilemmázik ezen a nehéz kérdésen.

- Be tudom. Csak általában nem akarom.

- Az jó. Ha képes vagy alkalmazni ezt a tehetségedet, akkor egy kis ideig utazhatunk együtt. Ha nem, akkor akármilyen csábító a segítség, a csendet és a magányt választom.

A róka hevesen bólintott egyet, narancsvörös fürtjei egy pillanatra az arcába hullottak a lendülettől, de Arashi egyértelműen érezte – sőt, ha nem lett volna képessége, még a szemén is látta volna –, hogy kissé sunyi most is, mint a kitsunék általában. Szinte biztosra vehette, hogy ha kezdetben tartani is fogja a száját, minden adandó alkalommal megoldódik majd a nyelve. Csak sóhajtott egyet, és magához vette a maradék szakéját, hogy töltsön egy újabb csészével. Kelletlenül megállapított, hogy a nagy beszélgetésben az ital nagyrészt kihűlt – az alkoholtartalmán, és ezáltal a hatásán ez nem sokat változtatott, de az élvezeti értékét azért jelentősen rontotta.

- Amíg együtt utazunk, én fizetem az ebédeket meg ilyesmiket. Majd meghívlak valami finomra, amit ritkán eszel mostanában. De ha azt jobban kívánod, lehet szaké is. Ahogy látom, te már azzal jóllaksz – közölte a lány, gúnyosan a csésze felé biccentve.

Remek. Innentől már az italt sem élvezhetem nyugodtan.

- Mit kérsz? Egyetlen tányér rizs nem túl laktató. Még fiatal vagy, sok energia kell a szervezetednek. Egyél valami normálisat...

- Terveztem venni egy levest – szólt közbe a fiú, aztán a kimonója ujjába nyúlt, hogy elővegye az erszényt, aminek tartalmát korábban olyan gonddal átszámolta. Ahogy megrázta, csak egy apró csilingelés hallatszott belőle, ahogy néhány mon összeütődött. A róka számára is egyértelművé vált, hogy majdnem üres. – És az éjszakát is inkább az erdőben töltöttem volna. Ugyanezért.

- Nem azt kérdeztem, mit terveztél, hanem azt, hogy mit kérsz!

Arashi a szemét forgatta, és hirtelen rájött, hogy abban sem biztos, milyen laktatóbb ételt kínálnak a fogadóban... Lopva a szomszédos asztalok felé pillantott, hogy kapjon egy halvány ötletet, aztán megvonta a vállát.

- Rendelj egy sobát. Tojással, meg... valami zöldséggel. Mindegy mivel.

Már nem is emlékezett, mikor evett utoljára bármi laktatóbbat. A róka közben intett a pincérnek, és magának is rendelt egy levest – a fiú pedig úgy döntött, innentől minden figyelmét az ételre fókuszálja. Nem bízott benne, hogy a lány abbahagyja a szövegelést, de legalább neki nem kellett válaszolnia rá. A vacsora alatt végig magán érezte a tekintetét, és az elméjét elárasztotta a nyugodt elégedettség... mintha csak büszke lenne magára, hogy jóllakatott egy éhező kölyköt, aztán pedig érkezett egyszerűen az étel – és a mellé rendelt újabb adag szaké – okozta egyszerű vidámság is. A fogadónak azért vitathatatlanul jó volt a konyhája.

Ahogy azonban lassan az étel végére ért, kezdte kínosan érezni magát, és kényszeresen az ajtó felé pillantott. Még messze nem sötétedett, de ha ki akart érni a városból, és felverni egy rendes tábort, akkor időben el kellett indulniuk. A róka mintha csak megérezte volna a nyugtalanságát, óvatosan megszólalt.

- Van még terved mára, vagy már csak pihenni akarsz? Foglalok szobát. – Arashi meglepő könnyedséggel fújta ki a levegőt. Akárhogy is, a gondolat, hogy egy rendes fogadóban, rendes futonon alhat, és nem fog megfagyni reggel, kellemes érzéssel töltötte el... arról pedig már régen leszokott, hogy bánkódjon, ha más pénzén élősködik.

- Volt egy munkám Nagatóban. Holnap körülnézek a városban, hátha valakinek itt is kell segítség. Mára már nem terveztem.

A kitsune aprót bólintott, és kecsesen felszökkent az asztal mellől. Tűzvörös kimonójának anyaga szinte hullámzott mögötte, miközben odalépett a pincérlányhoz, és könnyedén leszólította, hogy kérne egy szobát. A lány tekintete egy pillanatra megint az asztaluk felé siklott, halvány zavar suhant át az elméjén, Arashi pedig elkapta a fejét, ahogy őt kezdte nézni. Pár másodperccel később viszont visszafordult a rókához, a mellkasához szorítva egy üres tálcát meghajolt, és elsietett.

Arashi először nem értette, miért nézett rá úgy egy pillanatra. Persze, félszellem, és igen, az a kitsune is pont őt bírta kiszúrni, de még a csodákat sem bámulják sokáig. És mi okozhatta azt a furcsa zavart...

Aztán minden kérdésre választ kapott, amikor a lelkesen, szinte gyerekes könnyedséggel haladó Akitsune nyomában felért az emeletre, és kinyitotta a nekik szánt ajtót. Mert csak egy volt belőle. A róka egyetlen szobát kért.

A fiú érezte, hogy az arcába tolul a vér, és hirtelen átkozta az ostobaságát, hogy nem jutottak eszébe az alapok, mikor a lány leült mellé beszélgetni. A kitsunékről rengeteg történet terjengett; némelyikben emberevő démonok, hataloméhes csínytevők voltak, akik kijátszották az embereket. Mindegyik változatban rókaszellemek, akik bizonyos életkor után varázserőt kaptak, és képessé váltak emberi, vagy akár más alakot is ölteni. És persze ott volt az egyik leggyakoribb történet, miszerint előszeretettel bűvölnek el, és visznek az ágyukba halandó férfiakat. A pincérlány reakciója is értelmet nyert. Félszellem vagy sem, felismerte benne a behálózott áldozatot.

A lány eközben belibbent a szoba közepére, letérdelt, és végigsimított a futonokon, mintegy ellenőrizve, hogy kellően puhák-e, aztán csillogó szemmel visszanézett rá.

- Tökéletes! Bőven elférünk, és minden olyan kényelmes...

- Lehet, hogy ez mégsem olyan jó ötlet – krákogta a fiú, de annyira dobolt a fülében a vér, hogy szinte nem is hallotta a saját hangját. Még a róka érzéseire sem bírt koncentrálni.

A lány félrebillentette a fejét, újra talpraállt, és kíváncsian megmozgatta a füleit.

- Valami baj van?

Arashi kinyitotta a száját, majd bezárta; próbálta kitalálni, hogy hogyan közölje egy borzalmasan idegesítő, de egyébként kellemetlenül sikeres rókával, hogy nem szeretné megosztani vele az ágyát, de végül ez a válasz is darabokban, félig rekedten jött ki a torkán.

- Csak nem... Én... Ismerem a kitsunék viselkedését, csak egy idióta vagyok, rendben?

A róka pislogott rá egy darabig, aztán hirtelen felismerés gyúlt a szemeiben, és kínosan felnevetett. A fiú végre a saját zavarán át megérezte az övét is.

- Ó, egek. Leesett! – kacagta a lány, miközben leült, és könnyedén elhelyezkedett az egyik futonon. – De lassú felfogású vagyok ma. Azt gondoltad, hogy le akarok veled feküdni? – A nevetése kissé alábbhagyott, de az arcán még mindig ott ült a játékos mosoly. – Sajnálom, ha félreérthető voltam. Ne vedd sértésnek, persze semmi bajom veled – Arashi ezen a ponton ezt érezte a legkevésbé kínosnak –, és ha szeretnéd, valószínűleg bele is mennék. – Ha a fiú arca egy kicsit veszített is a vörösségéből a félreértés eloszlatásával, ezután a kijelentés után minden visszatért. – De nem voltak ilyen szándékaim. Jelenleg túl sok kedvem sincs hozzá.

Az utolsó kijelentéssel eltűnt a könnyed szórakozottság, és a rókalány elméjébe valami furcsa, idegen keserűség költözött – más, mint a korábbi szánalom, és egyértelműen nem Arashihoz magához volt köze. A fiú egy gondolatra volt attól, hogy rá is kérdezzen, de egyrészt úgy érezte, köze sincs hozzá néhány órás ismertség után, másrészt pedig túlságosan lefoglalta az egyszerű megkönnyebbülés. Szaggatott sóhaj szakadt fel a mellkasából, ahogy a lábai végre megint engedelmeskedtek neki, és beléphetett, hogy letegye az egyik futon mellé a kalapját.

- Ne aggódj, nem csinálok veled semmit – tette hozzá a lány, talán pont azért, hogy kicsit elrejtse a szomorúságát. – Őszintén. Nem foglak megenni sem, a ramen finomabb. – Egy pillanatra megtorpant, aztán kis töprengés után folytatta. – Vagyis... épp elég finom. Igazából még sosem kóstoltam embert. Ilyen értelemben.

- Azt valahogy nem feltételeztem, hogy megetetsz, aztán elfogyasztasz. Még kéne fizetned pár vacsorát, hogy meghízzak – biccentett, és a cinizmustól valahogy kezdte sokkal jobban érezni magát. Kicsit visszabillentette a kényelembe, megint önmaga lett tőle. – De nehéz lett volna nem asszociálni – vonta meg a vállát. – Te nő vagy, én férfi, a fajod meg híres az elcsábításunkról.

- Jogos vád, elfogadom! – nevetett fel megint a kitsune, felemelve a két kezét. – Mondjuk, az a része nem teljesen igaz, hogy nő vagyok – tette hozzá. – Mármint, férfialakban általában több időt töltök. Bár nem mondanám magam egyiknek sem igazán... kicsit ingázom köztük – ezt már szinte csevegő stílusban mondta, mintha csak egy jó barátnak ecsetelné az előző napi kalandokat. – Mindkettőnek megvannak a maga előnyei.

- Öhm... remek – felelte Arashi, kicsit bizonytalanul, hogy mit is mondjon erre. Nem mintha a tény, hogy kedveli a férfialakot, sokat változtatott volna azon, hogy a kitsunék természete jellegzetes.

Letámasztotta a kardját is, és kiszedte a kimonója ujjából azt a kevés holmit, amit magánál tartott. Az imalánc fényesre lakkozott, fekete gyöngyein egy pillanatra szomorúan végigsimított, mielőtt összetekerve elhelyezte volna az erszénye mellett. Jól van, Akira-san. Még egy napot túléltem. Kelletlenül hátrapillantott, és azonnal megállapította, hogy ahhoz azért nem elég gazdag a fogadó, hogy fürdőhelyiség is járjon a szobához. Vagyis a fürdést, mint általában, másnap intézhette, az erdőben. Ennek megfelelően az alváshoz is maradt a napközbeni viselet, amit azért rendesen átjárt már a verítéke. Egy pillanatra elkapta a róka átváltozását is... a tűzvörös, gazdagon díszített kimonó egyszerű, kényelmes yukatává alakult a testén, amit laza, narancsszínű öv tartott össze a derekán. Arashinak furcsa módon csak ekkor tűnt fel, hogy a rókánál fegyver is volt... talán szándékosan rejtette el. A katanáról könnyű volt megállapítani, hogy nem közönséges darab. A kardhüvelyt feketére lakkozták, és vörösesen derengő jelek díszítették... úgy tűnt, valami fémből öntötték őket, de Arashi még sosem látott ilyen árnyalatot. Egy pillanatra olyan hatást keltett, mintha vért ötvöztek volna ezüsttel. Nem tudta kiolvasni a jeleket, de sejtette, hogy valamilyen elfojtó mágia lehet. A kézvédő is élénkpiros volt, a markolatot pedig türkizkék selyembe tekerték. Nem csak hatalmas erejű fegyver lehetett, de alighanem egy vagyonba is került.

A lány ezután könnyedén elhevert a futonon, és látszólag a semmiből húzott elő egy nagyobb szakés üveget, meglötyögtetve a fiú felé.

- Te is kérsz?

Arashi egy pillanatig hezitált, belegondolva, hogy már elfogyasztott egy adagot – részben a lehetséges éjszakai hidegre való tekintettel –, ez alapján pedig határozottan nemet kellett volna mondania... de csábította a gondolat, hogy az alkohol ezúttal rendesen fejbevágja, aztán csak eldőljön, és aludjon egy igazán jót, ha már rendes szállást fogott ki. Így bólintott egyet a kitsune felé.

- Csak egy csészével. Nem akarok részeges baromként kikötni.

A róka kitöltött egy adagot, és átnyújtotta neki.

- Jót alszol majd utána. Talán rád is fér – a hangja itt egészen ellágyult, és Arashi ismét érzett egyfajta kellemes, könnyű nyugalmat. Úgy burkolta be, mint egy meleg takaró a hidegben. – Ha fáradt vagy, békén hagylak – mondta még a lány. – Inkább festegetek majd addig. Nem zajongok, róka becsületszavamra!

A fiú erre már csak biccentett egy aprót, mielőtt felhajtotta azt az utolsó csésze szakét. Jóval erősebb ital volt, mint amit a fogadóban szolgáltak fel, kicsit csípte is a nyelvét. Ha nincs a képessége, és nem lett volna biztos benne, hogy nem kell tartania a kitsunétől, talán egy utolsó, kétségbeesett mérgezési kísérletnek tekinti, így azonban csak élvezte, hogy lassan úrrá lesz rajta a jóleső zsibbadtság. Eldőlt a futonon, a fal felé fordult, és a mellkasához húzta a térdét – nem aludt el rögtön, még az alkohol bódító gőze mellett sem, de ahogy néhány percig egyenletesen vette a levegőket, a teste lassan megadta magát. Az izmai elernyedtek, és teljes sötétségbe húzta az álom.

***

A skorpió óvatosan közelebb merészkedett a rókához, és megszólította.
„Kérlek, vigyél át engem a folyó túloldalára."
A róka összehúzta a szemét, és gyanakvóan felelt.
„Nem viszlek, mert te skorpió vagy, és azok megmarják a rókákat."

***

A róka furcsa társaságnak bizonyult. Arashi már másnap megtudta, hogy nem csak a női alakja nem a megszokott, de még a név sem, amin bemutatkozott neki – az Akitsune helyett sokkal jobban kedvelte a Kaent. Férfiként nem volt annyira hivalkodó a megjelenése. Az arca fiatalnak hatott, talán pár évvel idősebbnek Arashinál magánál, a tűzvörös, virágokkal díszített kimonó helyett pedig szegényesebb, kék-fekete ruhákat viselt. Eltűntek a látványos kiegészítők – nem is illett volna hozzá a hajtű –, csak egy piros zsinórt hordott az egyik csuklóján, a narancsszínű fürtjei pedig vállig érő szőkésbarnára váltottak. A rókafülek és a farok megmaradt, mintha kifejezetten szórakoztatná, hogy az egész világ látja rajta, micsoda, de ez már meg sem lepte a fiút. Kaen arcán örökké széles, letörölhetetlen mosoly ült, és az elméjében folyton ott bujkált egyfajta játékosság, ami Arashinak egészen idegennek tűnt. Abban az egyben nem tévedett az első beszélgetésük során, hogy a rókában nem volt rosszindulat. A világot a játszóterének tartotta talán, de nem akarta bántani.

Egyúttal pedig, ha jobban figyelt, nagyon hamar rádöbbent arra is, hogy van benne valami mélyebb. Ahogy az első éjszakán, egy kínos pillanatban elkapott egy pillanatnyi keserűséget, úgy gesztusról gesztusra felismerte, hogy nem minden mosoly valódi. Még aznap, mikor elindultak a fogadóból, arra ébredt, hogy Kaen rókaként összegömbölyödve alszik a takarón, mellette pedig kiterített papíron egy festmény róla – kócosan, utazókalappal, előtte a szakésüveggel, hasonlóan ahhoz, ahogy először láthatta. Csak egy cinikus megjegyzést tett a képre, közölve, hogy „örül, hogy remek inspirációt jelentett", de érezte, hogy van valami oka, hogy a szellem éppen őt választotta témának. Talán emlékbe teszi el, vagy pokol tudja... rákérdezni mindenesetre nem mert.

Annak ellenére, hogy kezdetben nem lelkesedett az együttműködésükért, Arashi azt is kénytelen volt elfogadni, hogy Kaen tényleg rengeteg segítséget nyújt. A yashák nem tudnak szerződni a szellemekkel, így természetesen senki, aki kicsit is értett az onmyoji tudományokhoz, nem feltételezte, hogy a fiú szolgája lenne, de mégis, a rókával az oldalán – aki ráadásul továbbra is hurcolta magával azt a kardot, amiből áradt a shinto mágia – sokkal könnyebben nyíltak előtte az ajtók. Az emberek nem szerették meg, nem bíztak benne, de elég erősnek tartották ahhoz, hogy hajlandóak legyenek jól megfizetni a segítségét. Kaen gyakran inkább a háttérbe húzódott, miközben dolgozott – általában nem is kellett kemény harcokba bonyolódniuk –, de időnként tett egy-egy megjegyzést, ami rávezette a megoldásra, és Arashiban ott motoszkált az érzés, hogy számíthat is rá. Hogy ha egyszer tényleg baj lesz, a róka védi majd a hátát. Próbált megszabadulni a gondolattól, mert naivnak és gyerekesnek érezte. Nem szabad túlságosan kötődnöm egy szellemhez – emlékeztette magát. De pusztán napok alatt annyira megszokta a jelenlétét, amennyire nem várta volna.

Megint máskor Kaenből kitört a csínytevő oldala. Idős szamurájjá változott, és azt hazudta egy fogadósnak, hogy Arashi a fia. Az idős, testes asszony azért szemügyre vette mindkettejüket, kiszúrta a félszellem sárga szemeit, és a fiú érezte a feszengést és az undort az irányából – a róka erre nem reagált, gazdagon megfizette a nőt. Csak amikor távoztak, akkor árulta el, hogy hamis pénzt adott. A fiút pedig elárasztotta a gyerekes elégtétel érzete, amiért, ha ennyire ártatlan módon is, de legalább kicsit bosszút álltak a rosszindulatért. A róka ahhoz is ragaszkodott, hogy rendesen felöltöztesse – hiába tiltakozott, megszabadult végre az agyonmosott, téglavörös kimonótól, és vett neki egy rendes, új darabot. Az övé már olyan régen kikopott, hogy szinte zavarta is az élénk szín.

- Az a barátom, aki látta Katakit, azt mondta, hogy nagyon magas, ijesztő, csontmaszkos, szamurájszerű figura – mondta egy este, a tábortűz mellett a róka. – És jéghideg, vérszomjtól csillogó sárga szemei vannak. – Arashi felhúzta a térdét, miközben egy ággal megpiszkálta a tüzet, hátha akkor nem kell odafigyelnie. – A tieid nem ilyenek – tette hozzá Kaen, és ahogy a fiú egy pillanatra felnézett, egy apró mosoly cikázott át az arcán. – Sokkal szebbek. Ezek nem az ő szemei.

Nem hitt a rókának. Túl sok éven át nézett úgy tükörbe, hogy az apját látta benne, akivel sosem találkozott személyesen. Egyetlen kedves megjegyzés nem törölhet ki ennyi szenvedést. De mégis jól esett hallani.

Mindemellett természetesen volt, amikor az útitársa halálosan bosszantotta. Kaen kezdettől elárulta: be tudja fogni a száját, csak nem akarja. Vagyis Arashi egy idő után belenyugodott, hogy a szellem képes folyamatosan beszélni – és ami a legrosszabb, nem csak ő maga magyaráz, hanem elvárja tőle, hogy aktívan részt vegyen a társalgásban. Az egyik kedvenc témájának tűnt maga az onmyoji mesterség, mert többször is faggatta, hogy mennyit tud a mágiáról.

A fiú kezdetben kivágta magát, megmutatta a kardját, az imaláncát, de ahogy egyre több nap telt el, Kaennek már kezdett feltűnni, hogy egyetlen varázslatot sem alkalmaz a harcban.

- Jó, de mennyit tudsz pontosan? – kérdezte egyik este, ide-oda dülöngélve a tábortűz mellett.

- Keveset – morogta a fiú, miközben lenyelte az utolsó falatokat a vacsorának szánt onigiriből.

- Ez nem rendes válasz. Azt kérdeztem, hogy pontosan mennyit tudsz – ismételte Kaen.

- Elméletet. Ismerem a szellemeket, nagyon sokat, meg tudom forgatni a kardomat. Tudom, hogy az imalánc megvéd néhánytól, és a gyengébbeket ez is levágja – biccentett.

- Tehát a varázslatokat kevéssé, igaz?

Nem fog békén hagyni, amíg ki nem mondom...

- Tizenöt éves korom óta egyedül vagyok. A mesterem nem tanított meg varázsolni – vonta meg a vállát. Flegma gesztus volt, de elfogta az érzés, hogy a róka átlát rajta... valójában azért bántotta a dolog. Nem is csak a varázslat hiánya, hanem az emlék Akiráról, és a haláláról, amitől sosem tudott igazán megszabadulni.

Kaen szeme viszont felcsillant, és lelkesen felpattant a tűz mellől.

- Akkor éppen itt az ideje, hogy elkezd! Történetesen ellestem pár egyszerűbbet a barátaimtól. Nekem ezek nagyrészt önmagam hátráltatásával is járnak, de neked jó szolgálatot tennének. Ugyan nem fogod velük megmenteni a világot, de azért pár szorult helyzetet könnyebbé tehetsz...

Arashi ajka cinikus, kicsit rémisztő félmosolyra húzódott, miközben felnézett a rókára.

- Kicsit ironikus lenne, nem? Egy szellemtől tanulok szellemvadászatot.

- Miért, az nem elég ironikus önmagában, hogy szellemölésre alkalmas katanával az oldalamon mászkálok? – kérdezte a róka, megkocogtatva a shinto fegyver hüvelyét. Arashiból majdnem kibukott a kérdés, hogy egyébként egyáltalán hogy került hozzá egy olyan, de valamiért volt egy olyan érzése, hogy azzal vagy érzékeny pontra tapintana, vagy pedig egy olyan hosszú történetre, amit nem akar végighallgatni, ezért csak biccentett a róka felé.

- Jogos – felsóhajtott, majd feltápászkodott a földről, és karbafont kézzel megszólalt. – Na, mondd, mit tudsz?

A róka egy pillanatra elmerült a gondolataiban, és fel-alá sétálva magyarázni kezdett.

- Hm... Nagy kedvencük, bár nekem kevésbé, egy egyszerű kis védővarázs, amivel lezárhatnak ajtókat, ablakokat, mindenféle belteret. Akár tárolóedényeket is, ha sikerül beletuszkolniuk a szerencsétlen párát. Akár közvetlenül a tárgyra is felfestheted, de ajánlott ehhez is az előre elkészített papírtalizmán.

Arashi elgondolkodott. A varázslatot magát már látta kívülről, a mestere volt, hogy alkalmazta – harcban nem sokat ért, olyankor a szellem már úgyis az onmyojira fókuszált, de megelőzésre azért nagy hasznát vehették. És több mint a semmi. Egyébként is jó ötletnek tűnt valami egyszerűvel kezdeni.

- Hasznos lehet – mondta végül. – Nem túlságosan, ha már neked esett a szellem, de jól jöhet.

Kaen határozottan bólintott, majd valahonnan – Arashi már kezdte feladni, hogy kitalálja, a róka honnan bűvöl elő mindenféle tárgyakat, amik neki nemhogy a kimonója ujjában, de még egy zsákban sem férnének el – előhalászott egy darab papírt, egy tégely tintát és ecsetet. A tintáról a fiúnak egy pillanatra eszébe jutott a mestere, és Hitori tintarudakat áruló üzlete, ahová annak idején annyit járt. Elhessegette a gondolatot, és csak figyelte, ahogy a róka gyors mozdulatokkal felfesti az írásjeleket.

- Ennyi lenne. Ha koncentrálsz, egy intéssel aktiválódik is. Ezek nem olyan makacsfélék, amik sok szöszölést igényelnek – felé nyújtotta az ecsetet, némán jelezve, hogy próbálja meg.

Arashi maga elé húzta a lapot, és gyors vonásokkal lefirkantotta a jeleket. Könnyen felismerte a szöveget, így első benyomásra tényleg egyszerűnek tűnt, ahogy azonban Kaen a papírt borító macskakaparás fölé hajolt, elhúzta a száját.

- Borzalmasan rondán írsz.

- Fogd be – érkezett a szinte automatikus válasz. Kaen felhúzta az orrát, aztán elővett egy szakés üveget, kihúzta a dugót, és a fiúra nézett.

- Legyen az a cél, hogy be tudj zárni ebbe az üres üvegbe – zsugorodni kezdett, és egy pillanat alatt apró gyík alakját vette fel. Így már könnyen belefért. – Addig úgysem fogom be.

A fiú rátapasztotta a papírt az üvegre, és megpróbált koncentrálni a szövegre... a rókának viszont úgy tűnt, igaza lesz. Szörnyű volt a kézírása, és részben a pontatlan jelek, részben pedig a saját idegessége miatt a talizmán nem akart működni, mindegy, mennyire próbálkozott. Idegesen letépte a papírt, összegyűrte, és nekiállt rajzolni egy újat... sajnos a koncentrációját csak rontotta, hogy a szakésüvegben pihenő gyík folyamatosan beszélt.

- Hm... egész kényelmes ez az üveg. Jó az illata. Lehet, innentől itt fogok aludni – Arashi a fogát csikorgatta, hogy ne szóljon vissza, miközben a vonássorrendre figyelt. – Ha sokáig szenvedsz, akkor mondjuk lehet, hogy kifestem a falakat. Unom, hogy mennyire üresek.

Újabb talizmán, ismét rátapasztotta az üvegre, és ezúttal próbálta teljesen kizárni Kaen szövegelését. Nem volt benne biztos, a mágia hogy működik, de az egyetlen, amihez hasonlítani tudta, az a saját empátiája volt. Az a furcsa tudatállapot, amikor mélyebbre megy a másik érzéseiben, túl a felületes, mindenhol jelenlévő zajon. Egyszer majdnem feladta, mert nem érzett semmit, nem jött energia, nem alakult ki semmilyen kapcsolata a talizmánnal... aztán, pont mikor már leengedte volna a kezét, és megjegyezte volna, hogy reménytelen, semmi tehetsége a mágiához, mégis sikerült valamit elkapnia. Nem olyan volt, mint érezni mások érzéseit, de tudatában lett a talizmánnak, elérte, hogy a szöveg rajta valóra váltsa önmagát.

- Ki tudsz még jönni? – kérdezte, mire a gyíkocska mozgolódni kezdett, és az erőlködés közben egyszerűen feldöntötte az üveget.

- Nem tudok. Szép volt, kölyök! Most már kiengedhetsz.

- Biztos? – Arashi óvatosan elvigyorodott. – Lehet, hogy én jobban megleszek, ha odabent vagy. Kisebb zajt csapsz.

- Biztos, hogy apád nem kitsune volt? Mi szoktunk inkább csapdába csalni és megviccelni embereket, nem fordítva...

A vigyor azonnal leolvadt az arcáról.

- Apámról ne beszéljünk – intett egyet, és a varázslat feloldódott... Kaen kikúszott a szakésüvegből, és az arcán már egyáltalán nem látszott boldogság. Arashi érezte, ahogy a tudatába kúszik a róka bűntudata.

- Sajnálom. Tudom, hogy kényes téma – felegyenesedett, és megborzolta a fiú hosszú haját. Arashi azonnal odanyúlt, és lesöpörte a kezét. – Ügyes voltál. Még gyakorolj kicsit, és úgy fog menni, mint a karikacsapás.

A fiú leszedte a talizmánt a szakésüvegről, és egy darabig gyűrögette a kezében a papír szélét, mielőtt ismét levágódott a tűz mellé. Fogalma sem volt, mit kéne mondani, vagy inkább hogyan kéne megfogalmazni. Nem akart túl sokat beszélni a rókához, vagy túlságosan kiadni magát, de...

- Ez jó – motyogta végül, aztán felnézett Kaenre. – Csak... tanulni valamit. Gyakorolni úgy, hogy nincs tétje. Kicsit már el is felejtettem, milyen.

A róka arcára visszatért a mosoly, de nem az a letörölhetetlen, széles fajta, amit folyamatosan látott. Ellenkezőleg. Ez kicsit szomorkás maradt, de a szemeiből áradt a melegség. Az érzései zavarosak voltak, kavarogtak, de Arashi néha bele tudott kapaszkodni egy-kettőbe. Megjelent benne a büszkeség, az öröm, de mindegyik valahogy... mérgezettnek tűnt. Mintha a keserűséget nem tudná száműzni.

- Én is sok mindent felejtek el, ami valaha boldoggá tett – mondta Kaen egyszerűen. – Fontos számomra minden emlék, de hé, négyszáz év sok idő, nekem pedig nincs tökéletes memóriám... Jót tesz néha feleleveníteni a régi szokásokat, nehogy olyan mélyre süllyedjenek egy sötét kút fenekén, hogy soha többé ne találd meg őket – A fiúnak hirtelen bevillant az a portré, amit az első éjszaka festett. Úgy tűnik, mégiscsak rátapintott a dolog lényegére. – Folytassuk a tanulást. Mint mondtam... Négyszáz év sok idő. Én ez idő alatt mindvégig csak tanultam. Örülök, ha átadhatok ebből egy keveset neked. Legyen az varázslat, egy mozdulatsor a katanával, vagy pár ügyes hódító szöveg... A tudásnak hasznát veszed előbb vagy utóbb. Szóval, amíg te begyakorlod ezt a mostanit, én kitalálom, melyik varázslat legyen a következő. Rendben van így?

Arashi aprót bólintott.

- Jó – aztán, mintegy a biztonság kedvéért hozzátette. – Bár maradjunk a varázslat és katanás mozdulatok párosánál. A hódító szövegeket tartogasd másra.

- Pedig azok is hasznosak. Ne becsüld le a szavak erejét, yasha komám – kacagott fel a róka. – Ki tudja, mikor kell elcsábítanod egy szellemet ahhoz, hogy hallgasson rád?

A fiúnak egy pillanatra eszébe jutott a csontasszony, és a csókja. Megborzongott, és nyersen válaszolt.

- Kihagyom.

- Pedig tényleg megérné. Ismerek pár igen csodálatos szellemhölgyet... - magyarázta a róka. Aztán alighanem észrevette a fiú viselkedését, mert a hangneme egészen megváltozott. - Ó, mire ez a nagy félelem? Nem fognak megenni... Izé, jobb esetben.

- Hagyjuk a témát, jó? – morogta a fiú, elfordítva a fejét. Még csak az hiányzott volna, hogy a teljes hone-onna esetet fel kelljen elevenítenie.

Sajnos az elutasítás nem vált be, mert érezte, hogy a róka kíváncsisága fellángol, a mosolya pedig gúnyos vigyorrá szélesedik. Csak most kezdte igazán élvezni a helyzetet.

- Nem-nem, ezt nem hagyom! Történet szagot érzek. Emögött van valami – Kaen összefonta a karját, és ide-oda lóbálta a farkát. – Megöl a kíváncsiság, ha nem mondod el. Ugyan mit árthat neked egy kis mesélés, meglepni úgyse tudsz...

Egy hete együtt vagyunk, és még mindig nem jöttél rá, hogy nem szeretek beszélni magamról? – suhant át a fiú agyán, de tudta, hogy értelmetlen. Ha Kaen azt akarja, hogy beszéljen, akkor jobb, ha beszél, különben halálra fogja idegesíteni.

- Pár... hónapja volt egy ügyem - kicsit megmasszírozta a szemöldökereszét, mintha egy hirtelen jött fejfájás tört volna rá... valójában csak az idegességét próbálta enyhíteni. - Egy szellemmel, egy hone-onnával. Egy lányt szállt meg, ki kellett űznöm, és elvették a kardomat, hogy ne bántsam. Tudok bánni az ilyenekkel, csak sarokba kellett szorítanom. Egy imalánc elijeszti, a templomoktól is félnek. - Kicsit megállt, aztán hozzátette. - Miközben beszéltem vele, megcsókolt. – A róka halk, játékos kuncogást hallatott.

- Legalább jó volt? – kérdezte, miközben a szemei akkorára kerekedtek, mint két kistányér. – Mi volt utána?

- Állítása szerint úgy csókolok, mint egy halott – vonta meg a vállát idegesen a fiú. – És semmi. Elűztem a szellemet, és felvettem a pénzt. A lány kedves volt, kicsit többet fizettek miatta, mint amennyit eredetileg ígértek.

Kaen addig kíváncsi tekintetében ezúttal tökéletes kiábrándultság csillant, mint aki alig akarja elhinni, hogy a hangulatos történet ilyen véget érjen.

- Hogy micsoda?! - csattant fel. - Csak úgy otthagytad? Pedig biztos bejöttél neki! A bundámra mondom kölyök, elszalasztottál egy remek esélyt! Egyébként meg nem hiszek a szellemnek... Egy hulla mégis milyen jogon osztja az észt arról, hogy hogy csókol egy hulla... – Arashi mérges pillantást vetett felé, de Kaen magától is rádöbbent a kijelentés problémájára. – Ó, várjunk. Izé... mindegy. Szóval a lényeg, hogy hogy tudtad csak úgy otthagyni ezek után?! – még közelebb is húzódott a tűz mellett, hogy megcibálhassa a vállait. Arashi ismét lesöpörte a kezét.

- Félszellem vagyok. Ő meg egy ember lány volt. A család sem akart tovább ott látni.

Kaen durcásan összefonta a karjait, és hátracsapta a két fülét.

- Igen, egy vonzó és jószándékú félszellem. Jaj, szegény lány, úgy sajnálnám, ha egy kedves és helyes fiúval kell összejönnie... Hű, de rosszul járt volna... - a róka szavaiból ezúttal csöpögött a szarkazmus.

- Nem érted az egészet – rázta a fejét a fiú. – Lehet, hogy kedvelt. Talán tetszettem is neki, tudomisén. De egyrészt, megmentettem. Valószínűleg inkább azt találta vonzónak, nem engem. Másrészt, ha úgy döntök, hogy ott maradok, páriát csinálok belőle. Az emberek nem bocsátják meg, ha valaki egy olyat választ, mint én. Nem akartam kihasználni egy lányt egy futó románcra.

Kaen arca továbbra is savanyú maradt, de a fülei lekonyultak – Arashi is érezte, hogy már inkább sajnálat árad belőle, nem az a cinikus düh, mint eddig.

- Értem... szóval neki akartál jót. – Ez talán kicsit túlzás ilyen formában... - Nem vagyok naiv, nem mondom, hogy a félelmeid nem jogosak, de... néha lazíthatnál kicsit. Az még nem öl meg.

Arashi lemondóan fújtatott egyet, aztán a tűzre pillantott – az előző adag fa már kezdett leégni.

- Rakok a tűzre – biccentett, ügyetlenül terelve a témát.

- Tudom, hogy az első lazítási ötletemre nemet mondanál – ciccegett a róka, Arashi pedig ismét ledermedt egy pillanatra. Sosem fogom megszokni ezeket a megjegyzéseit. – Szóval itt egy másik. Menjünk el egy onsenbe.

- Tessék? – fordult hátra a fiú, felvonva a szemöldökét.

- On-sen... - tagolta a róka, halvány mosollyal. Arashi a szemét forgatta. A fürdőház szót azért még értette. – Látogassunk meg egyet. Az jól fog esni. És tényleg ellazít.

- Nem vagyok oda a tömegért – vágta rá azonnal. Azt már inkább nem tette hozzá, hogy különösen akkor nem, ha le is kell vetkőznie. Az valószínűleg ismét olyan válaszokat hozott volna ki a rókából, amiket inkább nem akart hallani.

- Milyen kis kényesek ezek a mai fiatalok – morogta az orra alatt Kaen, majd felsóhajtott, és ismét elmosolyodott. – Kérek egy privát medencét. Tudom, hogy imádod a forró vizet. Nagyon élveznéd.

Arashi végül rábólintott. Erre is. És rábólintott még sok tanácsra, amit máskor gondolkodás nélkül utasított volna el. Mert bármennyire tagadni akarta, ez az egész jó volt. Jó volt érezni, hogy kivételesen nem napról napra él, és egyes dolgoknak nincs tétje.

***

„Miért marnálak meg? Ha megmarlak, akkor mindketten beleesünk a folyóba, és mindketten megfulladunk."
A róka elgondolkodott. Igen, ez igaz volt. A skorpió folytatta.
„Ígérem, hogy nem bántalak."

***

Arashi boldogan leélte volna úgy az életét, hogy soha nem lát akatekót személyesen. Ezek a lények már a leírás alapján is elég hátborzongatónak és undorítónak tűntek, és Sendaiban is eleget lehetett hallani róluk... egyesek azt mondták, Fukushimában is látni ilyen szellemeket, de Hachinohéban és Sanukiban különösen sok mesében szerepeltek. Normális esetben valószínűleg el sem vállalt volna egy hasonló munkát – egy fával, ami elcsábít, aztán megfojt, és darabokra tép, empatikus képesség ide vagy oda, nehéz lett volna szót érteni. Amikor viszont átutaztak egy Hachinohe melletti kisvároson, és kiderült, hogy egy ilyen szellemért többet fizetnek, mint öt másikért, a kérdés sokkal árnyaltabb lett – különösen, mert Kaennel az oldalán már jelentősen kevésbé érezte magát esélytelennek.

Vagyis elvállalta a munkát. Két dologban bízhatott – az egyik az elméleti tudása. Tudta, miről ismerje fel a lényt. Egy gyönyörű nő áll alatt, az ágakról pedig egy gyermek, levágott, vörös keze lóg, ami azonban könnyedén meg tud fojtani. A szellem hathatott az emberi tudatra, a nő szépsége megigézhette a gyanútlan utazót, aki így egyenesen belesétált a csapdába... ők azonban nem voltak emberek. Egy kitsune, különösen egy többszáz éves már könnyedén ellenállhatott, ő maga pedig olyan képességgel bírt, ami jelentős előnyt adhatott neki – talán ezért is bíztak benne a városlakók, mikor azt mondták, levadásszák a lényt.

Így kötöttek ki a városból kivezető széles, kavicsos úton, folyamatosan forgatva a fejüket és keresve azt a bizonyos fát.

- Rendben – mondta a fiú. – Ha minden igaz, az akateko közel van a városhatárhoz. Sajnos elég közel, hogy elkapja az utazókat. Neked biztos nem kell tartanod tőle, bennem pedig elég erős lehet apám vére. De gyorsan kell dolgoznunk, ha nem akarjuk, hogy az elmém beleroppanjon – elhúzta a száját. – Ha le tudom kötni vagy a kezet, vagy a nőt, te nekimehetsz a másiknak. A rókamágia erős. A tűzzel szemben pedig lehet, hogy ellenállóbb, mint egy egyszerű fa, de az biztos, hogy megosztja a figyelmét, tehát könnyebben végezhetünk vele.

Kaen megvakarta a füle tövét.

- Jó, de pontosan hogy intéznénk el? Még nem volt dolgom ilyennel, de ha jól tudom, elég erős szellemek... - egy kicsit elhallgatott, a tekintete a fiú csípőjére siklott, aztán kinyújtotta a kezét. – Add a kardod! Hadd nézzem meg!

Arashi egy pillanatig hezitált – nem arról volt szó, hogy féltette volna a kardot, harcolt is vele eleget, de valahogy kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy átadja másnak. Korábban is csak akkor tette le, ha tényleg nem engedték, hogy magával hordja. Végül azonban kelletlenül kihúzta az övéből, és átnyújtotta. Végül is csak a rókáról van szó.

A róka megforgatta markolatostul, majd kicsit ki is húzta, hogy lássa, és érezze a pengét. Arashi kényelmetlenül beletúrt a hajába.

- Mondtam már, egyszerű bűbájok vannak rajta. A nővel vagy a kézzel elbír, a fába nem tudna belevágni.

- Igen, ez a bajom – biccentet Kaen, majd sóhajtva visszacsúsztatta a fegyvert a hüvelybe. – Nem elég. Valószínűleg a rókatűz sem, mert még fiatal vagyok...

Pár pillanatig csak toporogtak, úgy állva a kavicsos út közepén, mint akik azt sem tudják eldönteni, visszaforduljanak-e azonnal a város felé... aztán Kaen szeme hirtelen felcsillant, és elkezdte méregetni a fiút. Arashi összeráncolta a szemöldökét, ahogy megérzett egyfajta bizonytalanságot a rókában... mintha nem tudna eldönteni valamit. Mintha nem tudná eldönteni, hogy bízzon-e benne. Aztán a bizonytalanság elillant, a döntés megszületett. Kaenben újra felébredt a határozottság.

A csípőjéhez nyúlt, és előhúzta a saját fegyverét... azt a furcsa jelekkel díszített hüvelyű shinto katanát, ami a fiút annyira foglalkoztatta, és átnyújtotta neki.

- Használd az enyémet! A shinto mágiának elégnek kell lennie, hogy elpusztítsa. Ez a kard még igazán erős szellemeket is meg tud sebezni, egy akateko semmiség lesz neki. És rád még nem is csap úgy vissza a hatása, mint rám – mosolyodott el.

Arashi bizonytalanul nyúlt a fegyverért, miközben óvatosan megjegyezte.

- Volt egy sejtésem, hogy a te kardod bírná. De...

Ismét a régi kérdés. Mi a pokolért jár egy szellem szellemvadász karddal, amit még használni sem tud, mert ugyanolyan veszélyes rá, mint az ellenfeleire? Egész eddig türelmesen visszanyelte a kérdést, de ezúttal akaratlanul is kibukott belőle.

- Mit keres egy szellemnél egy olyan kard, amit nem is bír rendesen használni?

A róka először csak meglepődött, utána viszont Arashi érezte benne a gyászt és a nosztalgikus bánatot. Ezek szerint tényleg érzékeny téma. Fantasztikus.

- Mert egy régi barátomé volt – mondta végül Kaen. – Akkor még... - Úgy tűnt, mintha csak keresné a szavakat. De legalábbis az erőt, hogy kimondja őket. – Akkor még nem volt szokásom lefesteni őket. Így ez maradt az egyetlen emlékem róla. – A fülei bánatosan lekonyultak, a hangja pedig elhalkult. Arashi elfordította a fejét. – A halála után magamhoz vettem. Ilyen kardot nem találni minden sarkon, gondoltam, hasznos lehet. Ha nem is nekem, de egy másik onmyojinak biztosan. – Mély levegőt vett, aztán, mintha csak kényszerítené a bánatot, hogy távozzon tőle, már derűsebben folytatta. – Egyébként tudom forgatni, ha nagyon muszáj, csak hamar kifáradok. Meg a pengével is vigyáznom kell, a puszta érintése is elszívja az erőmet. Ha megsebezném magam, valószínűleg hetekig nem gyógyulna be a seb, és varázsolni sem tudnék. Gyengébb szellem a puszta közelségébe is belehalhat, én ennél azért keményebb dió vagyok – közölte büszkén.

Arashi egy pillanatig még csendben volt, aztán egyszerűen bólintott. Nem akarta tovább húzni a dolgot. Lepillantott a két kezére, az egyikben a shinto katanára, a másikban a saját, gyengén bűvölt kardjára, és az utóbbit Kaen felé nyújtotta.

- Akkor cseréljünk. Arra az is jó, hogy megvédd magad a veszélyesebb részektől. És vissza nem csap, nem kitsunékre tervezték.

- Ígérem, hogy vigyázok rá – bólintott Kaen, ahogy átvette a fegyvert. – De én is úgy kapjam vissza az enyémet, ahogy adtam. Fontos nekem az a kard, nem szeretném, hogy tönkre menjen. – Az előzőek után a fiú számára egyáltalán nem volt meglepő az a halvány szigor, ami a róka hangjából áradt. A következő pillanatban azonban Kaen tekintete a távolba révedt, kicsit elkalandozott, és hozzátette. – Az életed fontosabb, mint a katana. Szóval, ha azt véded, nyugodtan törd darabokra. De azért lehetőleg ne, rendben?

- Ha leszek annyira szerencsétlen, hogy összetörjem, kétlem, hogy leszek annyira erős, hogy életben maradjak – vonta meg a vállát Arashi, és a hangjából megint áradt a szokott cinizmus. – De... az emléket átérzem. Úgyhogy vigyázok rá.

- Tudom – mosolyodott el a róka lágyan. – Bízom benned – közelebb lépett, hogy megveregesse a fiú vállát, aztán intett. – Akkor intézzük el azt a túlméretezett susnyát!

Arashi a továbbiakban gyakorlatilag egy szót sem szólt – túl sok energiája ment arra, hogy kereste az idegen érzést. Valamit, ami tökéletesen elkülöníthető mind a városlakóktól, mind a mellette haladó rókától. Nem volt benne biztos, milyen lesz, de el tudta képzelni... vérszomj, düh, valamiféle sötétség, ami beitta magát a fába, és éppen azt várta, hogy másoknak árthasson. Ahogy azonban kellő távolságra értek az utolsó házaktól is, valami egészen más érzés kúszott a tudatába.

Kellemesen meleg volt, és hívogató. Könnyű, mint a gyümölcs, vagy a virágillat. Arashi szinte érezte, hogy az érzés átkarolja, és húzza magához... tudta, hogy ő a célpontja, hogy csak neki szól. Egy pillanatra felébredt a gyanakvása, meg is próbált volna kitörni belőle, de utána úgy süllyedt bele, mint egy dézsa meleg vízbe szokás. Szinte szavakat is hallott, pedig tudta, az nem része a képességének.

Gyere! Gyere gyorsan...

A fiú tekintete Kaenre siklott... a róka úgy tűnt, nem érez semmit, nyugodtan sétált tovább az úton. Arashi viszont úgy érezte, majd megőrjíti, ha továbbmennek, és nem követik azt a hangot. Még mindig nem aludt el teljesen a gyanú, hogy talán maga a szellem az, aki hívja, de... de ha ő is teszi, akkor pont oda tartanak. Semmi nem indokolja, hogy ne induljanak arra, és ő legalább még egy kis ideig ne élvezze ezeket az érzéseket.

- Erre! – biccentett a rókának. Kaen bólintott, és leléptek az útról.

Gyere csak, jó irányba tartasz! Gyere!

Még nem látta a fát. Illetve... nem látott rajta semmi különöset. Sem kéz, sem fiatal, gyönyörű nő a lombja alatt. Csak az a hívogató, kellemes érzés. Ezen a ponton mintha már nem is tudott volna ellenállni neki. A lába vitte, akkor is, ha nem gondolkodott, ha nem akart lépni. A kezét a kardon tartotta, nem szorosan, de határozottan, hogy ha arra kerül a sor, ki tudja vonni... aztán ismét megszólalt a hang.

Nincs szükséged a kardra. Nyugodtan ereszd el! Itt senki nem fog bántani téged...

Már nem nézett a róka felé... a keze pedig lassan elernyedt, és lecsúszott a markolatról, a karja a teste mellé hullott. Gépies léptekkel egészen közel ért a fához, ahol a törzs mellett meglibbent egy selyemkimonó széle...

A következő pillanatban pedig egy erős lökés kiszorított a tüdejéből minden levegőt. Elvesztette az egyensúlyát, nagy csattanással találkozott a teste a földdel. Kábán tapogatózott, egy pillanatig úgy érezte, nem is lát... csak a hangok, az érzések voltak, amik most üvöltő káoszt alkottak a fejében. Aztán meleget érzett, nem azt a simogató, lágy meleget, ami addig körülölelte, hanem kellemetlen, intenzív forróságot – és tudatosult benne, hogy tűz ég körülötte, tomboló, kék lángok.

A fülére szorította a kezét, miközben összegömbölyödött a földön. A tudata próbálta letépni magát a fáról, visszaadni neki a valóságérzékelését, de a szellem erősebb volt, és határozottan nem akarta elengedni. Talán ellenállóbb volt az akateko mágiájával szemben, mint egy ember, de messze nem eléggé ahhoz, hogy le is tudja gyűrni.

- Arashi, kelj fel! – az ordítás eljutott a tudatáig. Nem Kaen hangja volt az, legalábbis nem azé a Kaené, akit eddig ismert. Nyoma sem maradt benne játékosságnak. Ez a hang mélyről jött, zengő, és végtelenül öreg volt. A fiú úgy érezte, mintha megkérdőjelezhetetlen parancsot kapott volna vele.

Egy pillanatra felemelte a fejét, és látni vélte a róka jelenlegi alakját – ezúttal nem apró termetű, négyfarkú állat, nem fiatal férfi, és nem is csinos nő volt, hanem sokkal hatalmasabb. A szemei kékesen izzottak, a bundáján vörös festés kanyargott, a karmai élesek, és a lábai körül lángra kaptak a fűszálak is. A fiú felnyögött, két kézzel markolt a hajába, mintha azzal, hogy meghúzza, hogy okoz magának egy pillanatnyi fájdalmat, kicsit kitisztíthatná az elméjét. Nem tökéletes, messze nem, de annyi józanságot kapott tőle, hogy talpra tudjon vergődni, és végre kihúzni a kardját. Éppen időben... a selyemkimonós nőalak felé vetődött, és a torka felé nyúlt.

A fiú felrántotta a kardot, a szellem pedig épp csak megérintette... de Arashi azonnal érezte, hogy az elméjéről felszáll a köd. Fél szemmel látta, hogy Kaen fogaival a vörös kéz felé kap, és egy mozdulattal letépte a fáról. Innentől az akateko stratégiája megváltozott – már nem kellett neki a fiú, már csak túl akarta élni a találkozást. Arashi a nő válla felé sújtott a katanával, de az könnyedén kitért előle, szinte emberfeletti sebességgel mozogva. A fiú szökkent egyet, gyorsan próbált megfordulni, hogy a lény ne kerülhessen a hátába, a nő azonban azonnal nekiindult – a félszellem csapott egyet, és a kard csuklóból lemetszette a lény kezét.

Az akateko velőtrázó sikolyt hallatott, a sebéből sötétvörös vér csepegett, ami mintha félig alvadt lett volna.

- Menj a fának! – hallotta ismét Kaen hangját a fiú, és a szeme sarkából látta, hogy a róka megindul felé... hatalmas mancsával a földre szegezte a nőalakot, miközben Arashi felszökkent az egyik gyökérre, és a törzsbe vágta a kardot.

Felkészült rá, hogy meg fog akadni, de a mágia úgy jutott át a kemény fán, mintha késsel vágna zöldséget. A nő irányából hallani lehetett még néhány erőtlen zokogást, ahogy a levelek megbarnultak és összepöndörödtek, az ágakból száraz gallyak lettek, és a fát lassan teljesen elhagyta az élet. Kaen morgása is elhalkult, a rókatűz kék lángjai pedig kihunytak. Arashi kifújta a levegőt, és hátralépett. Vége volt. Sikerült elintézniük.

Aztán erőtlen hangot hallott a háta mögül.

- Arashi... - még egy halk nyüszítés, majd tompa puffanás.

A fiú azonnal megfordult, és majdnem elejtette a kardot. Az addig hatalmasnak tűnő róka elvesztette az eszméletét, és ismét összezsugorodott – nem nagyobbá egy egyszerű erdei állatnál. A teste körül tócsába gyűlt a vér, összecsomósodott a bundája az oldalán tátongó mély seb körül. A transzban Arashi észre se vette, hogy megsérült.

Gyorsan visszatette a hüvelyébe a katanát, és azonnal mellé szökkent.

- Picsába... - suttogta. – A büdös francba...

Közelebb hajolt hozzá, hogy kitapintsa a szívverését... legalább ennyi szerencséje volt. Kaen még élt, de tartott tőle, hogy nem sokáig, ha legalább a vérzést nem állítja el. Egy pillanatra még abban sem volt biztos, hogy a fa sebezte meg, vagy egy óvatlan pillanatban ő maga a karddal... bele sem akart gondolni, hogy mi történhet, ha ez utóbbi a helyzet. Hiszen elmondta, a shinto mágia be nem gyógyuló sebeket ejthet.

Felnyalábolta a rókát, és csak egy futó pillantást vetett a fára. Legalább elszáradt ez a rohadt dög... A kimonóját már vörösre festette a vér, de még keresett egy helyet, ahol megállhat ellátni.

- Tarts ki, te idióta... - motyogta a rókának. – Meg ne merj halni nekem...

***

Kaen órákkal később ébredt fel, egy kisebb erdei tisztáson, lobogó tábortűz mellett, miközben Arashi tiszta anyaggal kötözte a sebeit. Elég jól ki tudta mosni őket, így legalább a fertőzéstől nem kellett tartani, már amennyire az egy szellemet fenyegetett – de a fiú is sejtette, hogy a róka még gyenge lesz a rengeteg vérveszteségtől.

- Ha lehet, most ne válts alakot – közölte nyersen. – Nem tudom, egy emberre lenne-e elég kötszerből. – A róka először nem reagált semmit, Arashi egy pillanatig azt hitte, fel sem fogta, mit mondott, aztán csak egy rövid mondat bukott ki belőle.

- Jól vagy, kölyök?

- Jobb bőrben, mint te.

- Szerintem így is ugyanolyan vonzó vagyok – erőtlen, szerencsétlen vicc volt, de Arashit azért kicsit megnyugtatta, hogy legalább a róka stílusa nem veszett el. Ez talán azt jelentette, hogy már nem haldoklott.

- Egy róka vagy. Szerencséd, hogy nem haltál meg – sziszegte.

- Szerintem nem a szerencsén múlt – érkezett a gyors válasz.

A fiú összeszorította a fogát, és miközben tekert egy újat a kötésen, rávágta:

- De igen. Túl sokat kockáztattál. Én egy idióta voltam, erősebbnek hittem magam, és a rohadt fa behálózott. Nem akarom, hogy mások meghaljanak értem, miközben én még a tudatomnál se bírtam maradni! – A végére már reszketett a hangja a dühtől. Elmúlt a szomorúság, elmúlt a félelem, és csak ennyi maradt: a vegytiszta düh és megvetés, amiért túl kevésnek bizonyult még egy egyszerű probléma megoldásához is.

- Nem haltam meg. És nem is kockáztattam túl sokat – mondta a róka gyengén, majd tartott egy rövid szünetet, amíg újra erőt gyűjtött. – Bíztam benned... és látod? Igazam volt. Az akateko halott, te egyben vagy, és én is élek. Ne hibáztasd magad, amiért nem voltál felkészülve valamire, amivel még nem is találkoztál... Én sem figyeltem eléggé, és túl későn reagáltam. Ilyen téren igazából az én hibám, hogy megsérültem...

- Nem találkoztam vele, de tanultam róla. Tudtam, mit csinál, éreztem, hogy valami nincs rendben. Csak egyszerűen túlságosan hülye vagyok ahhoz, hogy összeszedjem magam!

- Honnan tudhattad volna? – nézett fel Kaen. – Azért olyan veszélyesek, mert elcsavarják az utazók fejét. Erős szellemek, erős a befolyásuk is...

- Mondom, hogy éreztem – Arashi idegesen megrázta a fejét, miközben rögzítette a kötést. A róka egy pillanatra felnyögött, ahogy a seben megnőtt a nyomás. - Ezt kaptam a szemen kívül apámtól. Érzem az érzéseid. A fáét is éreztem. Csak... belemászott az agyamba, annyira jól esett... Tudtam, hogy van mögötte valami, tapasztaltam már hasonlót, csak kevés volt az erőm ahhoz, hogy legyőzzem.

Kaen szemei kissé kikerekedtek, a fiú érzékelte a meglepetését is... aztán viszont csak lehunyta a szemét.

- Fiatal vagy. Van még hová fejlődnöd. Ne akard meghódítani a hegyet közvetlenül azután, hogy megtanultál járni. Majd legközelebb jobban sikerül – mondta kedvesen. - Én nem haragszom rád. Tudod, hisz te mondtad, hogy érzed. Akkor te se haragudj magadra. Élek, tehát nem történt baj.

Arashi csak lemondóan megrázta a fejét, és elfordult. A rókának abban igaza volt, hogy érezte, nem haragszik rá. De az, hogy Kaen volt annyira felelőtlen, hogy ne vonja felelősségre a hibáiért, nem jelentette, hogy a hibák nem léteztek. Tudta, hogy csak a szerencsén múlt, hogy meg lehetett még menteni. És tudta, hogy ha egy kicsit kevésbé ostoba, nem jön létre ez a helyzet. Nehéz lett volna másra fogni a bajt, és olcsó kifogásnak tűnt a fiatalságát hibáztatni.

A róka ekkor már elég kimerült volt ahhoz, hogy ne szólaljon meg egy darabig – csak a fiú térdére támasztotta a fejét, a mellkasa emelkedett és süllyedt, és a fülei rezdültek meg egyszer-egyszer a zajokra. Arashi néha érezte, hogy különböző érzelmek lenyomatai érintik meg a tudatát. Aggodalom. Bűntudat.

- Ugye tényleg jól vagy? – kérdezte ismét, miközben nedves orra a félszellem tenyeréhez ért. A negatív érzelmek között halványan megjelent az öröm is.

- Mondom, hogy megvagyok – mosolyodott el óvatosan a fiú. – Csak kicsit kevésbé tudok ellenállni a veszélyes nőknek, mint hittem. – Majdnem öntudatlanul megsimogatta a róka fejét; beletelt pár másodpercbe, amíg rájött, mit csinál, és elhúzta a kezét. – Ne aggódj. Kint vagyunk, akkor is, ha mindent megtettél, hogy ott hagyd a fogad.

- Nem aggódom, csak... eszembe jutott valami – Arashi ismét egy gondolatra volt attól, hogy rákérdezzen a részletekre... sejtette, hogy az aggodalomnak, az emlékeknek köze lehet a kardhoz, ahhoz a sokat emlegetett onmyojihoz is, de ha valamikor, ebben a helyzetben tényleg nem kéne sebeket feltépnie. Az csak a gyógyulási esélyt rontja.

- A lényeg, hogy ezt ne csináld többet, jó? Keményebb a fejem, mint amilyennek tűnik, és nem akarom mások sebeit kötözni a sajátom helyett. Ha idióta vagyok, én fizessem meg az árát, ne más helyettem. Tudod, bosszúálló szellem. Szemet szemért, megvan a következmény – mondta végül fojtott hangon.

A rókába erre mintha új erő költözött volna, mert nehézkesen, de megpróbált talpra állni. Kikászálódott a fiú öléből, és a szemébe akart nézni. Ez utóbbival nem járt sikerrel. Arashi még mindig túl jó volt benne, hogy elfordítsa a fejét.

- Nem fogom hagyni, hogy bántsák a barátaim, mikor tehetek ellene valamit. Ezt ne kérd tőlem.

- Nem tartozol felelősséggel értem – érkezett a hűvös válasz.

- Az én elveim szerint de – vágta rá Kaen.

A félszellem nem akart vitatkozni, így csak idegesen ciccegett egyet, és nekiállt elpakolni a kötözéshez használt maradék anyagot. Kaen óvatos léptekkel közelebb somfordált hozzá, de nem is reagált, amíg a róka a hátának nem nyomta a fejét.

- Kérlek... - suttogta, egészen könyörgő hangon. – Nem szeretném kétszer ugyanazt a hibát véteni. Nem szeretnék még egyszer kudarcot vallani. Nem szeretném, hogy bajod essen. Kérlek, értsd meg...

- Nem dönthetek helyetted – motyogta a fiú. – Csak elmondtam, mit gondolok, te döntesz, mit kezdesz vele.

Egy pillanatig még bámult maga elé, aztán megfordult, és kicsit lemondóan megint megsimogatta a róka fejét... Kaen megkönnyebbülten felsóhajtott, és mint egy sérült kiskutya, úgy dugta oda a fejét a simogatásra. Utána azonban elszállt az a hirtelen jött erő, mert úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Arashi felsóhajtott, és felnyalábolta, hogy közelebb vigye kicsit a tűz melegéhez.

- Még nem köszöntem meg, hogy bekötözted a sebeim – makogta Kaen. – Szóval... köszönöm.

Arashi egy pillanatig még itt is hezitált, mielőtt felelt volna.

- Nincs mit.

***

A róka rábólintott az egyezségre. A hátára vette a skorpiót, és nekiállt átúszni a folyót. Már a felénél jártak, ahol a legerősebb az áramlás, amikor a skorpió a hátába mélyesztette a fullánkját.
„Ezt miért csináltad?" kérdezte a róka. „Hiszen te magad mondtad, most mind a ketten megfulladunk!"

***

Arashi két hete utazott együtt Kaennel, amikor egyik reggel a rókát nem találta a táborhelyükön. Nem hagyott üzenetet, nem hagyott maga után semmit, csak egyszerűen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A fiú először aggódott, hogy talán valami baja esett, de a holmijukból semmi nem tűnt el, tehát aligha támadták meg őket – és persze akkor ő maga sem lett volna ilyen jó állapotban. Kaen ráadásul, akármilyen lelkesen követte, mégiscsak kitsune volt... szellem, nem ember. Megvolt a szabadsága, és az igénye rá. A sebei már régen begyógyultak, szóval a távozásának ezer oka lehetett. A fiú abban azért mert reménykedni – ennyi idő után –, hogy visszajön majd, ha elintézte a dolgát, ki tudja, hol.

Feladata meg neki is bőven akadt – a közeli faluból szüksége volt pár dologra, így először meg akarta célozni a piacot, aztán úgy tervezte, valami ennivaló, és talán munka után is néz... a pénzzel jól állt, tekintve, hogy a kitsune ragaszkodott ahhoz a kikötéshez, hogy állja az étkezéseit, de azt már megtanulta, hogy a pillanatnyi szerencsében sose bízzon túlságosan.

Amikor átlépte a falu határát, már sejtette, hogy valami nincs rendben.

Nem volt nagy település, így az utcák üressége önmagában nem sokat jelentett, de a levegőben vágni lehetett a feszültséget. Ha valakivel mégis találkozott, az széles ívben kikerülte – az elutasító viselkedést már megszokta, de itt rettegtek az emberek. Még akik nem is látták a szemét az utazókalap rejtekében, azok is meghátráltak, mert egy idegen veszélyt hozhat, de senki nem bizonyult elég pletykásnak ahhoz, hogy a fiú a fojtott hangú beszélgetésekből ki tudja deríteni, mi is történt.

Nem is akart belefolyni, igazából. A Bunkyu harmadik évét írták, az országban egyre több volt a külföldi is, ezer dolog kelthetett bizalmatlanságot egy falu lakóiban, és egyiket sem szerette volna magára vállalni. Úgy tervezte, hogy csak elér a piacig, megveszi, amit kell, és tovább is áll. A táborhelyen megvárja a rókát, aztán mennek. Semmi konfliktus.

Amikor viszont elért a piacra, és megállt az egyik stand előtt, hogy megnézze, milyen holmikat raktak ki, az árus, egy csontos, barátságtalan arcú öregember odafordult hozzá.

- Ki vagy te?

A fiú egy pillanatra megdermedt. Kapott már barátságtalan fogadtatást, de ilyesmit még nem. Mi a...

- Vevő – biccentett.

- Idegeneket nem szolgálok ki.

- Van pénzem.

- Ostoba is vagy? Idegeneket nem szolgálok ki. Vagy megmondod, honnan jöttél, vagy hordd el magad.

Arashi nyelt egyet, és csak egy pillanatra emelte fel a fejét – az öregembernek ennyi is elég volt. Az addigi tompa félelem azonnal átfordult, dühös, kétségbeesett harag és rettegés lett belőle.

- Takarodj innen, félvér.

- Szeretnék eltakarodni, de venni akarok pár dolgot...

- Egy nyomorult szellem a napokban felforgatta a fél falut. Nem fogok szánakozni, mert egynek a fattya pont erre járt... - emelte fel a hangját az árus.

A fiú érezte, hogy az öreg érzelmei mintha ragadósak lennének. Egy pillanaton belül már nem egy lakó tekintete szegeződött rá, hanem legalább húszé. Páran megtorpantak a standoknál, megállt a pénz a kezekben. Egy ember dühe és kétségbeesése helyett Arashi elméjébe rövidesen minden irányból az áramlott. Szinte már azt sem tudta megmondani, hogy ő maga is úgy retteg-e, ahogy azok, akik körülveszik.

- Nem értesz a szóból? – hallott egy mélyebb férfihangot a háta mögül. A tulajdonosa talán harmincas, negyvenes éveiben járhatott, és a következő pillanatban megszorította a fiú felkarját. Fájdalmas szorítás volt, Arashi tudta, hogy annak is szánta. A férfi bántani akarta.

- Eressz el – sziszegte.

- Ha nem megy magadtól, valakinek kísérnie kell – a tekintete a kardra siklott az övében. – És még kardot is visel... - ezt már nem is a fiúnak szánta. – Hány életet vesz el egy kard egy ilyen kezében?

Arashi fülében dobolt a vér, ahogy a harag összeszorította a torkát. Ökölbe szorult a keze, próbálta megőrizni a nyugalmát, de tudta, hogy senki nem fog kiállni mellette, senki nem fogja azt mondani, hogy csak hagyják nyugodtan elmenni. Most már ellenség volt mindenki szemében.

- Ne merj hozzám érni! – kitépte magát a férfi szorításából, és érezte, hogy a támadója keze fájdalmasan megcsavarodik a heves mozdulatra. Nem bánta. Megérdemelte. – Hagyj békén!

- Még ennek áll feljebb! – hallotta a tömegből. Ez egy női hang volt, egészen fiatal. Igen. Igen, neki állt feljebb, igen, úgy érezte, hogy joga van egy nyomorult vásárláshoz, de már az sem érdekelte. Már tényleg csak el akart takarodni.

A keze a kardja markolatára csúszott, és már készült volna hátat fordítani és rohanni, mielőtt elmérgesedik a helyzet, amikor nekicsapódott valami a hátának. Reccsenés, csattanás, valami összetört a földön, ő pedig majdnem térdre esett az éles fájdalomtól. Egy cserépedény. Hozzávágtak egy rohadt cserépedényt. Messzire jutottak már az apró kövektől.

Még mindig csend volt. Nem mondta senki, hogy ez túl sok. Hogy ne bántsák. Ugyanaz történt, mint már ezerszer. A félszellem féreg ezt érdemli.

- Tűnj el, kölyök – hallotta megint az öreg hangját, és érezte, hogy valaki ismét közelít. Nem gondolkodott. A keze megszorult a markolaton.

- Aki még egyszer hozzám mer érni, azt megölöm.

Ösztönös fenyegetés volt. Abban sem volt biztos, hogy be akarja váltani, de az eredménye meglett – sajnos nem az, amit várt. Nem is volt benne biztos, mi jött először – a rémült kiáltások, hogy „ölni is képes lenne". Hogy „ez is ugyanolyan gyilkos, mint a szellem volt", vagy maga az első ütés, ahogy egy fiatalabb, és egy idősebb férfi ököllel nekiesett, de nem is számított. Az egyik ütés talált, szerencsétlenül, de éles fájdalom hasított az állkapcsába. Visszavágott, sípcsonton rúgta a támadót. Egy másik ellökte, de meg tudta őrizni az egyensúlyát. Futnia kellett, megint, csak az volt az esély. Újabb cserépedény tört. Az az árus gyűlölte eléggé, hogy nagyobb értékű portékáját próbálja szétzúzni rajta, mint amit ő öt munkáért kapott.

A szamurájról, akivel összeakadt, utólag nem is tudott sokat felidézni. Túlságosan csak a menekülés járt a fejében ahhoz, hogy megfigyelje a vonásait. De arra emlékezett, hogy kivont karddal, felkészülten várta. Valószínűleg az egyik falusi szólt neki, amikor kezdődött a felbolydulás a piacon. Arashi nem gondolkodott, nem töprengett, hogy elég erős-e, csak ő is kivonta a kardját, csak hogy meg tudja védeni magát... ehhez kevésnek bizonyult. Két csapást meg tudott előzni, de a következő pillanatban a férfi belerúgott a térdébe – ő felnyögött, nekiesett az egyik ház falának. A szamuráj lesújtott a karddal, Arashi épphogy el tudott gurulni előle... a penge így is végig szántotta a combját. Nem volt mély seb, de fájdalmat azért okozott... a fiú összeszorította a fogát, és kényszerítette magát, hogy talpra álljon, és fusson, akkor is, ha alig bírják a lábai. Olyan volt ez is, mint gyerekként a kövek, de a fájdalmat már jobban bírta. Már nem hagyta, hogy az árokban rekedjen miatta.

Nem követték az erdőig. Még az hiányzott volna, hogy a táborhelyre is visszavezesse a dühös tömeget. Ennyire azért úgy tűnt, tartottak a fenyegetésétől. Összezuhant az egyik fa tövében, alig tartotta meg a sérült lába. Tudta, hogy el kéne látni, be kéne kötözni, de nem volt hozzá ereje. A mellkasát még szorította a félelem és a düh maradványa – gyűlölte azokat az embereket ott a faluban. Végtelenül, undorodva gyűlölte őket, ugyanúgy, ahogy sokszor az emberek gyűlölték őt. Amikor az a fenyegetés kibukott belőle, még nem is gondolta igazán komolyan. Tapadt már vér a kezéhez, igen. A szemei előtt áttáncolt Kaneda és Katsurou képe, és mindazoké, akik el akartak bánni vele, ő pedig túl későn vette észre a dolgot. De ezeket az embereket nem akarta megölni, akkor még nem. Most már igen. Most már felgyulladt benne az a keserű, kegyetlen bosszúvágy. Az apja vére, ami egész életében mérgezte a lelkét, most valósággal égette az ereit.

Egyesek szemében a bosszú szentségnek számított, így nem is kellett volna gyűlölnie magát érte.

Nem tudta, mennyit feküdt a fa tövében. Talán annyit, mint gyerekként az árokban. Már sötétedett, mikor legalább addig eljutott, hogy feltűrje a – már így is szakadt – hakamája szárát. A vágásból még szivárgott a vér, de tényleg nem volt nagyon mély. Tudta, hogy sebhelyet hagyni fog, de legalább nem vérzik el. A térde vörös volt és duzzadt, a zúzódás környéke pedig túl érzékeny, hogy rendesen el tudja látni. Ahogy kicsit megnyomta, belenyilallt a fájdalom, neki pedig le kellett hunynia a szemét, hogy visszafogja a kibukni készülő könnyeket.

Aztán a saját fájdalmán át megérzett valamit – negatív érzelmeket, először majdnem azt hitte, hogy valamelyik falusit. A térde miatt nehezen mozdult, de azonnal a kardjáért kezdett tapogatózni... ha mégis követték, nem tervezte ingyen adni az életét. Hamarosan azonban sikerült elkülönítenie a részleteket. Csalódottság, aggodalom, düh... nem az a fajta félelem és gyűlölet, ami ott fogadta. A következő pillanatban pedig feltűnt a fák között egy szőke fej, rajta a rókafülekkel. Kaen.

- A róka rúgja meg, átkutattam érted az egész falut és a környékét is, mire megtaláltalak! - mordult fel a róka. A megszokott, jólfésült alakjához képest egészen csapzottnak tűnt, nem volt nehéz kitalálni, hogy miért. Még a szemei is sötétebben csillogtak, mint máskor. - És ráadásul mindenki teljesen meg van őrülve! Csak most annyit kellett menekülnöm, mint az előző... – egy pillanatra elgondolkozott - ötven évben! Jobban elbújni nem tudtál volna? - méltatlankodott tovább, és rá se nézett a fiúra.

Arashi ismét érezte, hogy kúszik fel a torkában a düh. Nem akarta a számonkérést. Nem volt kíváncsi rá, nem akarta, hogy Kaen is nekimenjen a történtek után. Talán a sajnálatát sem akarta, legalábbis nem érdekelte, hogy megkapja-e. Csak azt akarta, hogy hagyják békén.

- Már megbocsáss, hogy nem akartam jobban meglincseltetni magam, ezért visszamásztam a táborhelyre. Hogy a büdös életbe képzeltem...

Kaen még mindig nem vette észre a helyzetet, a farka ide-oda csapkodott, miközben dühösen karba fonta a kezét. A haragja sem csillapult, és Arashi saját dühével elegyedve szinte kezelhetetlen, szédítő elegyet alkotott, amitől a fiú képtelen volt szabadulni.

- Egyáltalán miért lincseltetted meg magad? – A következő pillanatban azonban közelebb lépett, és az arcára kiült az iszonyat. Végre észrevette, hogy mennyire megverték. – Bundámra mondom, te aztán nem festesz jól... - suttogta.

- Kettőt találhatsz. A rohadt falusiak személyes sértésnek vették, hogy hogy nézek ki, mert úgy gondolták, hé, itt járt egy szellem, mi lenne, ha mindenkit, aki kicsit is emlékeztet rá, megdobálnánk és megaláznánk. Mindenki egyetértett benne, hogy baromi jó ötlet, és gyorsan ki is próbálták a dolgot rajtam. Látványos műsor volt, a vágástól már majdnem üvöltöttem. Sajnálhatod, hogy lemaradtál róla!

Egész testében reszketett, és már azt sem tudta, hogy a dühtől, vagy a fájdalomtól.

- Ó, ne aggódj, engem sem hagytak ki belőle, tartott még a fesztivál! Mert talán amíg te csak félszellem vagy, én addig egy egész, ami kétszer annyi szellemséget jelent – a róka folyamatosan hátra csapta a fülét, a hangja csöpögött a cinizmustól. Arashit most még ez is bosszantotta. Nem volt joga gúnyolódni vele. - Őket ismerve hamarosan megint kapok egy onmyojit a hátam közepére, aztán menekülhetek az életemért...

A fiú már nem is válaszolt, Kaen viszont újra végig mérte, úgy tűnt, ezúttal tényleg tudatosult benne, mennyire rossz állapotban van. Elkezdte áttúrni a csomagját, valószínűleg, hogy szerezzen valami kenőcsöt és kötést.

- Nem kell – nyögte Arashi – Elmászom a patakig, kimosom.

- Ne makacskodj már! – morogta a róka. – Mutasd azt a vágást, hadd lássam el...

Igazából tudta, valahol mélyen, hogy nem szabadna visszakiabálnia. Hogy a róka csak jót akar. De dühös volt rá. Dühös, mert egyedül maradt, dühös, mert mikor visszajött, akkor is számonkérte, dühös volt magára, amiért hibázott, gyűlölte azokat az embereket a faluban, és minden porcikájában csak ezt a fájdalmat, dühöt, és önmagával szembeni, megvetéssel vegyes sajnálatot érezte. Nem kellett a segítség. Nem érdemelte, és nem is hitte el, hogy tényleg jószándékkal adják.

- Most érjük el azt a pontot, ahol te, a bölcs róka leereszkedsz hozzám, és megoldod minden problémámat, ha már túl nyomorult vagyok hozzá? - sziszegte.

Kaen egy pillanatig csendes volt, aztán azonban a fiú felé fordult, és egy pillanatra megvillantak a szájában a hegyes szemfogak. A szemeiből áradt a düh, de Arashi ezt már nem is érzékelte. A saját érzelmeinek ereje szinte pajzsként védte a rókáétól.

- Ha az eddigi életed során folyton az volt a nyűgöd az emberekkel meg az egész világgal, hogy mindenki lekezel és beléd rúg, akkor igazán értékelhetnéd legalább egy kicsit, mikor valaki ehelyett megpróbál segíteni rajtad! - förmedt rá Kaen. - Én nem voltam itt, én nem álltam közöttük, szóval ne kezelj úgy, mintha én is bántottalak volna, és ne rajtam töltsd ki a haragod, mert nem érdemeltem ki!

A fiú felé most nem érkezett nyugalom. Nem érkezett semmilyen béke, amiben megkapaszkodhatott, így csak kibukott belőle a válasz. Átgondolatlanul, de nagyon is erősen.

- Valóban. Nem voltál itt. – A hangja még mindig reszketett, és az első szótól hallani lehetett, hogy ez nem beismerés. - Én vagyok az idióta. Ha valaki lekezel és belém rúg, legalább tudom, hogy arra számíthatok. Nem akarom, hogy valaki szentet játsszon mellettem, aztán cserben hagyjon!

Nem akarta előhúzni ezt, nem akart ekkorát rúgni a rókába, mert reggel ez még nem számított. Amikor elindult a falu felé, még nem zavarta, hogy ott hagyta. De így, ebben a helyzetben már nem tudott szabadulni a magány tudatától. Mert igenis úgy érezte, hogy Kaen cserben hagyta. Volt valami sokkal fontosabb nála, mindig volt valami sokkal fontosabb nála, és még joga sem lehetett ezt számon kérni. Emiatt csak még kevesebbnek érezte magát.

Kaen hosszú ideig nem szólalt meg, csak állt ott, már ő is reszketve, és könnyek szöktek a szemébe. A fiú nem nézett rá, nem is érdekelte, mennyire érzékeny pontjára tapintott, amíg meg nem hallotta a kétségbeesett választ.

- Fontos dolgom volt! Nem akartalak magadra hagyni, és mint láthatod, vissza is jöttem, de muszáj volt elmennem egy kis időre! – A róka valósággal üvöltött, remegett a hangja. - Nem vagyok szent, nem is játszom, de tudod, rajtad kívül még nagyon sok más barátom létezik, és most szükségük volt rám! Nem gondoltam, hogy fél napra sem tűnhetek el mellőled anélkül, hogy valami bajba ne keverednél... Azt hittem, rendben leszel nélkülem – Én is azt hittem. – Eddig is remekül megvoltál nélkülem – Tudtam, hogy nem szabadott volna túlságosan kötődnöm hozzá. Nem szabadott volna ennyire bíznom benne... - Honnan tudhattam volna, hogy pont most történik ez? Kitsune vagyok, nem jövendőmondó! Te sem hiheted azt, hogy szándékosan csináltam ezt az egészet...

- Csak hagyj békén! - Az üvöltés után a fiúnak megszakadt a hangja. Nem tudta eldönteni, hogy egyszerűen csak a fáradtság lett úrrá rajta, és azért nem bír többet kiabálni, vagy a fájdalomtól nem tud koncentrálni, és szeretné kifújni magát, mielőtt tényleg eljut a patakig. Még mindig érezte a róka dühét, a félelmet, a haragot, de még mindig nem tudta elkülöníteni a sajátjaitól. Annyira egyforma volt most a dühük, hogy nem is akart mást, csak elvágni ezeket az érzelmeket is, csak kiürülni, és szabadnak lenni egy kicsit. - Hagyj békén... - Túlélem, megoldom, mit tudom én. Mindig lett valahogy.

A róka mellkasából felszakadt egy sóhaj, ahogy közelebb lépett a fiúhoz, és óvatosan kinyúlt a válla felé. Az érintés egészen óvatos volt, minden rosszindulatot vagy fájdalmat nélkülözött:

- Arashi... - mondta sokkal gyengédebben Kaen.

A fiú lerázta magáról a kezét. Nem. Nem, nem, nem. Nem kell a segítség. Sárga szemei egy pillanatra a szellemre villantak, aztán a fejét is elfordította.

- Elmenjek? – suttogta a róka, a földet pásztázva a tekintetével, már leengedve a kezét.

Arashi torka még egyszer, egyetlen pillanatra összeszorult. Eszébe jutott, amikor a róka azt a pecsétet tanította neki, miután megtudta, hogy milyen végtelenül szerencsétlen a mágiával. Amikor addig zaklatta, amíg be nem fizethette abba a fürdőbe. Amikor elé ugrott a fánál, és amikor ő rohant vele az erdőben, hogy időben elláthassa a sebeit, és ne hagyja meghalni. Egy része rá akarta vágni, hogy ne menjen. Hogy ne hagyja megint egyedül. Egy része csak meg akart törni már, sírni, hangosan is elátkozni azt a falut és önmagát. Megint kővel dobált, vézna kiskamasznak lenni, akit tarkón csapnak, de átölelnek utána.

De már nem volt az. Felnőtt férfi volt, és senki nem védhette meg a világtól. A róka nem tartozott felelősséggel érte - ha valaha el is hitte neki, hogy így van, tévedett. Egy holt súly volt, egy nyűg valaki vállán, aki elhitte, hogy számít. Nem nézett vissza rá. Nem kérte, hogy maradjon. Könyörtelenül, és egészen fagyosan felelt.

- Csinálj, amit akarsz. Nem érdekel.

Kaen lassan felegyenesedett mellette, és halkan megszólalt.

- A legjobb barátom egyik lánya eltűnt. Számítanak rám a keresésben.

A kötszerrel és kenőccsel teli csomag finom puffanással landolt a földön Arashi mögött.

- Vigyázz magadra, kérlek – mondta a róka. - Szeretnélek legközelebb is egyben látni.

Már nem várta meg a választ, de nem is érkezett. A fiú csak négy karmos tappancs egyre távolodó koppanásait hallotta.

Tudta, hogy bántotta Kaent. Tökéletesen tisztában volt vele, mennyire fájdalmasak lehettek a szavai. Tudta, hogy magának köszönheti, hogy elment. De amikor végül, a ki nem bukott sírástól is feldagadt szemekkel végre eljutott a folyóig, és alvadt vért mosott ki megszakadt ruháiból és a sebből a combján, csak arra tudott gondolni, hogy ez így volt a legjobb. Legalább több mérget már nem hozott az életébe. Még azelőtt hátra hagyta, hogy tényleg tönkretette volna.

***

A skorpió szomorúan felelt.
„Ne haragudj rám! Nem tehetek róla. Ilyen a természetem."

A történet alapjául szolgált „A béka és a skorpió" c. tanmese.