- Ez nem igazságos.

- Ki mondta, hogy az élet mindig igazságos? Szellem se lenne ennyi, ha az lenne – Akira megigazította a kerek szemüveget az orrán, miközben töltött még egy csészével a teából. A tekintete Arashi félig még mindig teli, de már alig gőzölgő csészéjére tévedt. – Idd meg, kihűl!

- Pokolian keserű – morogta a fiú.

- De egészséges – halványan elmosolyodott. – Azt gondolná az ember, ennyi idősen már kinövöd a fanyalgást.

A fiú – aki tizenöt éves korára még nyúlánkabb lett, jónéhány felnőtt férfival egymagas volt már, és nem úgy tűnt, hogy hamar megáll a növésben – kelletlenül a szájához emelte a csészét, és egyetlen korttyal lehúzta az italt. A teával egyébként általában nem volt baja, szívesen itta a lágyabb ízű, akár halványan gyümölcsös darabokat. Csak a mestere kedvenc gyógynövénykeveréke volt maróan keserű.

- Akkor sem igazságos – ismételte el. – Ha az utcáról jönnék be, idegenként, és meg tudnád mondani... - Akira ismét felsóhajtott, és belekortyolt a saját teájába.

- Miért érdekel ennyire?

Arashi megvonta a vállát.

- Ha nem válaszolsz rendesen, én sem teszem.

A fiú egy darabig még dobolt az alacsony asztallapon, aztán felnézett a mesterére, és halkan megjegyezte.

- Mégiscsak az apám, nem? Tudnom kéne, ki ő.

A korábbi flegmasággal ellentétben ebben a mondatban volt valami furcsán, és szinte gyermetegen sebezhető. Arashi féloldalasan nézett a férfire – Akira ezt az utóbbi pár hónapban vette észre rajta, egyszerűen elkezdte kerülni a tekintetét. Eleinte azt hitte, szégyell, vagy titkol valamit, azért nem mert ránézni, és ez majd' megőrjítette, de nagyon hamar rájött, hogy igazából egy ügyes trükk, amit kezd megszokni az utcán, és öntudatlanul is hazahoz. A szemeit rejtette. A férfi tudta, hogy reménytelen, az az élénk borostyánsárga egyetlen lopott pillantásból is azonosítható lett volna, de emiatt kivételesen nem szólt rá. Amikor csak elfordult valakitől, akkor nem ütött, nem támadott, egyszerűen kikerülte a támadást. Nem akarta értelmetlenül büntetni, akkor sem, ha rossz volt nézni.

- Én is igazságtalan vagyok, ha azt mondom, nem érdemli meg az érdeklődésed? – kérdezte óvatosan.

Vállvonás. A pillanatnyi nyílt sebezhetőség után Arashi úgy tűnt, próbál visszatérni a korábbi viselkedéséhez. Akira nem tudott uralkodni magán, ráncos arcán átsuhant egy halovány, szórakozott mosoly, amit a fiú természetesen kiszúrt. Idegesen karbafonta a kezét, és a falat kezdte bámulni.

- Hagyjuk – közölte, és a hangjából egyértelműen áradt a sértettség. Az idős onmyoji lemondóan megrázta a fejét.

- Katakinak hívják – mondta végül, mire Arashi felkapta a fejét, és végre a szemébe nézett. – Erős szellem és... nem jóindulatú. – Kissé finomított a dolgon, de nem bánta. Így is látta, hogy a fiú keze ökölbe szorul. – Hallani már hallottam róla előtted is. Voltak esetei, ostobább onmyojik, akik nagyobb hatalmat akartak, megpróbálták megkötni.

- Meghaltak? – kérdezte a fiú. Az ökle közben egészen elfehéredett. Akira aprót bólintott.

- Nem ad második esélyt, nem fogad el engesztelést, és nem tisztel semmit, csak a bosszút. Őszintén nem tudom... mi vonzotta egy ember nőhöz. Édesanyádhoz.

- A lényeg, hogy én nem számítottam neki.

Akira kissé felnyögött, ahogy feltápászkodott az asztal mellől, és odalépett a fiúhoz. Valahogy sejtette, hogy ez lesz a vége. Tudni akarta az igazat, de valójában mégsem – valójában csak azt akarta hallani, hogy mégis kellett annak a szellemnek. Hogy az ő szülei között tényleg valami tragikus, csillagok közt köttetett szerelem szövődött, és nem csak egy gonosz lélek használt ki egy ártatlan lányt, hogy aztán félredobja a fiával együtt.

Ezzel is szembe kell néznie valamikor – futott át az öreg agyán. Jobb, ha akkor jön rá, amikor nincs egyedül.

Lehajolt a fiúhoz, és megszorította a vállát.

- Az ayakashik furcsán állnak a yashákhoz. Az ő gyermekeik, de mégsem látják bennük önmagukat. Ez nem a ti bűnötök, hanem egyfajta korlátoltság, hasonló ahhoz, ami az emberekre jellemző, csak annál is mélyebb. Lehet, hogy nem is tudott rólad, lehet, hogy egyszerűen nem tudta felfogni a létezésedet, de te ebben ártatlan voltál. És akárki nemzett, te döntöd el, mit kezdesz az életeddel. Én pedig megtanítom, amire szükséged van hozzá.

- És az anyám? – hirtelen tématerelés, Arashi láthatóan nem akart nagyon elgondolkodni a vigasztaláson. Akirának elszorult a torka. Ha az egyik szülőről alkotott képében csalódni kell, azonnal kap a másikért, hátha ott talál egy kapaszkodót. – Tudod ki az anyám, nem?

A mestere természetesen tudta. Nehéz lett volna elfelejteni azt a fiatal lányt, aki ajtót nyitott neki a Kazuo háznál, és Takeshi szemrehányó hangját is. Valami jár a lányomnál. Először nem vette komolyan helyzetet, de amikor kiderült, hogy Megumi várandós... emlékezett rá, hogy a szamuráj szeme milyen villámokat szórt. Gyűlölte a szellemet, aki ezt tette a lányával, és igen, dühös volt magára a gyermekre is, ő pedig túl gyenge, és túl ostoba volt ahhoz, hogy legalább azzal kapcsolatban hazudjon, ki az apa. Talán, ha nem árulja el, hogy milyen szörnyeteg nemzette azt a gyereket, lett volna jövője, de így... még meg sem született, de már a jóhírének megrontója, Megumi tönkretevője, a család szégyene volt. Katakiról, és a szellemek gonoszságáról tudott beszélni Arashinak. De ha az anyjáról mesél neki, akkor szembesíti az emberek kegyetlenségével is, beletaszítja egy olyan sötétségbe, amiből talán sosem találja meg a kiutat. Arra pedig nem volt képes. Adhatott volna neki egy emléket egy halott nőről, aki szerette és akarta őt, de csak akkor, ha felszítja a gyűlöletét. Ezt nem tehette meg.

- Kerestem – mondta végül, megigazítva a szemüvegét. – Voltak sejtéseim, de egyikben sem lehettem igazán biztos. Nem akarok ostobaságot beszélni.

A fiú borostyánsárga szemei még néhány percig vizslatták az arcát, és Akira kezdte azt hinni, vénségére már hazudni sem tud, és a tanítványa egyszerűen átlát rajta... aztán Arashi elfordította a fejét, és aprót bólintott. Semmi válasz, talán a csalódottság miatt, talán csak azért, mert töprengett a hallottakon.

Az idős férfi ismét felegyenesedett, összeszedte a teáskannát és a csészéket, majd elindult a kis konyha felé... még percekig néma csend volt, ő nem tudta eldönteni, hogy törje meg, Arashitól pedig igazából nem is várta. A fiúnak kellett egy kis idő. Nem sürgethette, ha már úgy döntött, hogy megosztja vele mindezt. Aztán megakadt a szeme néhány szerencsétlenül kivágott papírdarabon.

- A fesztiválra már kész vagy? – nézett hátra a válla felett.

Arashi megint felpillantott, egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, mintha fogalma sem lenne, miről beszél, aztán a szemében a felismerés fénye csillant. Végigpillantott a szobán, ő is kiszúrta a papírcsíkokat, és olyan hirtelenséggel, hogy sikerrel össze is gyűrte őket, felkapott néhányat.

- Kérhetnél szép kézírást. Korodbeli fiúknál gyakori – Arashi sértődötten felszisszent. – Ha továbbra is ilyen macskakaparást produkálsz, sosem tudlak megtanítani a talizmánokra. Az istenek se tudják elolvasni a te írásodat.

A fiú megint csak legyintett egyet – aztán két-három nagy lépéssel átszelte a helyiséget, és bevette magát a szobájába, magára csapva az ajtót. Akira halványan elmosolyodott. Lehet, hogy válaszolni nem válaszolt, de legalább a gondolatai már máshol jártak. És egy bolondos szokásokra épülő fesztivál mégiscsak szebb, mint két szülő, akiket csak elképzelni tud.

***

A Tanabata fesztivál Sendai-ban különösen nagy ünnepségnek számított. A legendák szerint ez volt az az éjszaka, amikor Orihime és Hikoboshi, két szerelmes csillagisten, akiket elválasztott egymástól az égi folyó, szarkák szárnyán átkelhetett egymáshoz, és találkozhatott. A történet azt mondta, Orihime az Ég urának lánya volt, aki szorgosan szőtte apja köpenyét, de minthogy állandóan dolgozott, sosem találta meg a szerelem. Aztán egy nap az apja, aki megszánta, elküldte hozzá Hikoboshi istent, a mennyek tehénpásztorát – a két fiatal egymásba szeretett, de a szerelmük miatt elhanyagolták a feladataikat, feldühítve az Ég urát. Az égi folyó két partján éltek, örökké elválasztva, míg Orihime apját meg nem hatották a lánya könnyei, és el nem döntötte, hogy a hetedik hónap hetedik napját nekik adja.

Arashi sosem kedvelte ezt a történetet. Szentimentális, romantikus mese volt, amit csak a kislányok és a friss szerelmesek éreztek át: ő maga mindig úgy vélte, hogy csak egy ostobácska magyarázat, hogy három napra ünnepi díszbe boríthassák Sendait. Ezt egyszer közölte Akirával is – pont abban az évben, mikor a heves esők elmosták a fesztivált, és az öreg elmagyarázta, hogy „nem tudnak felszállni a szarkák", így a szerelmesek még egy évig nem kelhetnek át a folyón – de a mestere kinevette. Megborzolta a haját, és elmosolyodott:

- Kölyök vagy te még ahhoz, hogy lebecsüld az istenek hatalmát – mondta, aztán hozzátette. – Vagy a szerelmét. Sok vér tud folyni azért az egyetlen érzésért.

Ő akkor is a szemét forgatta, és a vállát vonogatta, mint jóformán mindig, mióta kamaszodni kezdett. Akira felsóhajtott, és közölte, hogy „majd megérti, ha férfi lesz belőle", amit pedig egyenesen sértésnek vélt, és jóformán hozzá sem szólt többet aznap.

Magát a fesztivált viszont tényleg szerette. Fejből tudta már a dalocskát, amit akkor énekeltek, mikor vízre bocsátották a bambuszágakat, rajtuk a kívánságokkal teleírt papírcsíkokkal, a tanzakurákkal. Szerette az édes és fűszeres illatokat, amelyek megtöltötték a levegőt a standok között, a rizstorta lágy ízét, amit a mestere néha vett neki, sőt, még a kabuki színészek bemutatóit is szívesen nézte. Volt valami egészen szórakoztató a fehérre mázolt, gazdagok festett arcokban, a színes ruhákban és túlzó grimaszokban, ami odaragasztotta a színpad elé. Az ilyen rendezvényeken akkora forgatag volt, hogy nem tűnt fel az embereknek – néhányan talán összesúgtak a háta mögött, ha egy elkalandozó pillantással kiszúrták a sárga szemeit, és előfordult, hogy egy-egy árus is gyanakvóan méregette, miközben megszemlélte a portékáját, de senki nem akart jelenetet rendezni. Ráadásul ezeken az ünnepeken Akira mindig vele volt – ha pedig az idős onmyoji tisztelt árnyéka vetült rá, őt is megtűrték.

Ez persze azt is jelentette, hogy a férfi őt magát is rövid kötélen tartotta. Ha egy-egy csípősebb megjegyzés vagy szúrósabb pillantás után nála szakadt el a cérna, ő lett volna az, aki hátrafordul, visszaszól, vagy rosszabb esetben akár üt, akkor megragadta a kezét, megrázta a fejét, és közölte vele, hazaviszi, ha nem viselkedik. Ilyenkor rögtön magába szállt – a várakozásaival ellentétben nem ideges lett, amiért elvették tőle a támadás megtorlásának lehetőségét, hanem csak megijedt. Megijedt, hogy csalódást okoz a mesterének, és ezért büntetni fogja. Akira tekintete mindig gyorsan ellágyult, és vezette tovább, át a tömegen, de értékes kis lecke volt: Arashi megtanulta, hogy ha elég boldog, könnyebb lenyelni a sértést. A Tanabata pedig egyike volt azoknak az eseményeknek, amiket őszintén élvezett, és nem akart a haragjával megmérgezni.

A fesztivál reggelén az indulás előtt álltak, amikor Akira végignézett rajta, és idegesen rádörrent:

- Kösd fel a loboncod. Minek vágom, ha így is állandóan úgy néz ki, mint egy madárfészek! – Jogos megjegyzés volt... Arashi eddigra némileg váll alá érő haja egy merő kóc volt, a fekete kimonó pedig úgy lógott rajta, mintha valaki csak rádobta volna.

Félszegen lehajtva a fejét visszatrappolt a szobájába, és áttúrta a holmijait – nem volt sok mindene, amit a sajátjának mondhatott, és nem osztott meg az öreggel, de az ilyesmiket igazi kincsként tartotta számon. Nagy nehezen sikerült találnia egy zsinórt, amivel esetlen copfba tudta fogni a tincseit – nem lett tökéletes, néhány még így is a szemébe lógott, de az idős onmyojinak talán már megfelelt. A kimonója ujjában még egyszer kitapogatta a kis kívánságpapírokat, amiket előző este, a sötétebb hangulatú beszélgetés után befejezett, csak hogy biztosra menjen, nem felejti őket otthon, aztán talpra szökkent, és átsietett a konyhába. Az egyik kosárban még volt néhány érett szilva, és különösen így, hogy rendbe rakta a fejét, úgy vélte igazán megérdemel egyet indulás előtt. Pont felmarkolta volna a gyümölcsöt, amikor a mestere – még mindig döbbenetesen fürgén, pedig már jóval túl járt a hetven éven – elkapta a kezét, és rosszallóan pillantott rá.

- Viselkedj! Itthon hagylak, ha nem bírsz magaddal – a fiú arcáról először leolvadt a mosoly, de hamar észrevette, hogy ez most nem őszinte harag. Az idős onmyoji zsörtölődött persze, és fegyelmezte, mint mindig, de nem kellett attól tartania, hogy valóban eltiltaná a fesztiváltól. Vagyis az ő sárga szemeiben megcsillant egy kis játékosság, miközben bólintott felé.

- Rendben, rendben, Akira-san...

- Te csak ne „rendben, rendbenezzél" nekem! – morogta az öreg... de közben elengedte a csuklóját.

Arashi azonnal meglátta a kínálkozó lehetőséget, és mielőtt Akira újra felé nyúlhatott volna, gyorsan kivette a tálból a szilvát... a kéz azonban, ami az előbb megállította, most irányt változtatott, és adott egy szelíd tockost a tarkójára. A fiú egy pillanatra felszisszent, aztán viszont még szélesebbre húzódott a mosolya, ahogy beleharapott a gyümölcsbe. Az idős férfi megrázta a fejét, és legyintett.

- Edd meg, kösd fel a hajad rendesen – a szó nyomatékosítása arra utalt, mégsem egészen elégedett a félig szemébe lógó tincsekkel – és induljunk.

Arashi bólintott, és a fogai között tartva a szilvát kioldotta a csomót a zsinóron, hogy ezúttal egy szorosabb, és némileg szabályosabb copfot alkosson. Mintegy jelezve a mesterének, hogy márpedig komolyan veszi a kérését, még a kimonója gallérját is lesimította, személyes véleménye szerint egészen „fesztiválképes" állapotba hozva magát. Mikor azonban felnézett, valami elismerést várva, kénytelen volt rádöbbenni, hogy az idős férfi már az ajtó mellett áll, ő pedig csak futva tudott belebújni az előkészített szandálba, hogy kiléphessen a házból.

Jónéhány utcán kellett átmenniük, hogy elérjék a vásárt – Akira pedig már elég kimérten lépdelt ahhoz, hogy Arashi türelmetlenül karbafont kézzel hol elé, hol mögé rohanjon – de már a házuk közvetlen közelében is látszott, hogy ünnepel a város. Színes szalagok és lampionok lógtak az ágakról és erkélyekről, néhány ember kezében már ott volt a bambuszág, a nők kényelmes, de a szokottnál színesebb yukatában jártak, gyakran elegánsan felkontyolt hajjal. Arashi néhol egy-egy maszkos alakot is kiszúrt – legtöbben csak a fesztivál miatt viseltek ilyesmit, de Akira többször viccelődött vele, hogy az ilyen eseményeken a yokai-ok is remekül meg tudják húzni magukat az álarcok rejtekében. A séta közben aztán az öreg odafordult hozzá:

- Mit írtál végül a papírra?

Arashi testén mintha áramütés cikázott volna végig. Határozottan biztos volt benne, hogy az öreg helytelenítené a végső kívánságát. Emlékezett, mint mondott előző nap. „Akárki nemzett, te döntöd el, mit kezdesz az életeddel. Én pedig megtanítom, amire szükséged van hozzá." Ha ezután közli, hogy mit írt a papírcsíkra azzal olyan, mintha szembeköpné a tanításait. Nem akart tiszteletlen lenni vele, de nem akart valami bárgyú és értelmetlen semmiséget kívánni. Az előző években is, mintegy makacsul kerülte a „tipikus kívánságokat". A szép kézírás úgyis rajta múlt. Majd megtanul szebben írni, ha szüksége lesz rá. De harcolni nem tanulhatott magától, kellett valaki, aki megsajnálja, és ha az öreg kéri, hajlandó vele kardforgatást gyakorolni, vagyis leírta, hogy hadd találkozzon egy szamurájjal, aki kicsit lejjebb hordja az orrát. Kívánta azt is, abban az évben, mikor Kano és a többi fiú elverték, hogy szálljanak végre le róla. És bár nem hitt Orihime és Hikoboshi meséjében, a tanzakura papírok ereje azért nyert némi bizonyítást. Mert miután kívánta, valóban akadt, aki hajlandó volt foglalkozni vele, és kiderült, hogy ha nem is született szamurájnak, de azért van némi érzéke a kardhoz és az egyéb fegyverekhez. Kanóék is felnőttek némileg – még mindig gyűlölték, de már nem dobtak utána köveket. Ez is fejlődés volt, és ez is gondoskodott arról, hogy elkezdje fontosnak érezni ezeket a kívánságokat.

Vagyis azután, hogy előző este Akira nem tudott útmutatást nyújtani, nem tudta megnyugtatni a lelkét az apjával kapcsolatban, és nem adott vigaszt azzal, hogy mesélt az anyjával, úgy érezte, ezt kell leírnia. Hadd kapjak válaszokat! Hadd értsem meg, ki vagyok, honnan jöttem! Egyszerű kis kérés, és nem gondolt sokat mögé – de úgy érezte, könnyebb lenne belesüllyedni ebbe a békés életbe, ha tudná. Mert tudta, hogy Akira ezt szánja neki: egy békés, nyugodt életet, amelyben félszellemként is talpon maradhat. A napokban azt is megjegyezte, hogy lassan elkezdi majd oktatni a mágiára, és onnantól már magával vinné az emberekhez is. Megismerik az arcát, tudják majd, hogy ő maga is szellemvadász, és megbízható. Az előbb-utóbb legyőzi az ellenszenvüket, és ha arra kerül a sor, ha már tényleg túl öreg lesz, akkor megbecsülten veheti át a helyét Sendai-ban. Szép kép volt, és Arashi nem akarta elutasítani. Tökéletesen megelégedett vele. Csak válaszokat akart. Egy múltat, mielőtt eljön a jövő.

- Titok – mondta végül, felnézve az öregre.

- Titok? – vonta fel a szemöldökét Akira. – Eddig sosem voltál ilyen csendes, ha rákérdeztem.

- De ez most más – biccentett a fiú, mire az öreg elnevetett.

- Talán lány van a dologban? – Arashi mellkasából ideges sóhaj szakadt ki. – Goro-san lánya az utcánkban lakik...

- Mondtam már, hogy azt hülyeségnek tartom! – csattant fel a fiú, mire Akira szája még szélesebb mosolyra húzódott.

- Hát persze. De „titok".

Arashi a szemét forgatta, de valójában örült. Ha Akira elkönyvelte, hogy egyszerűen kezd túlságosan kamasz lenni, akkor legalább nem találta ki, hogy valójában mit írt le.

A városból dalt hozott feléjük a szél. Még biztos nem kezdték el a bambuszágat vízre bocsátását, arra csak este került sor, de a dalocska ugyanaz volt, mint amit akkor énekeltek. Arashi ritkán csatlakozott magához a dalhoz, de azért ide-oda biccentette a fejét, ahogy hallgatta a jól ismert szöveget.

Sasa no ha sara-sara
Nokiba ni yureru
Ohoshi-sama kira-kira
Kingin sunago

Goshiki no tanzaku
watashi ga kaita
Ohoshi-sama kirakira
sora kara miteru

Gyerekes szöveg volt a bambuszágon remegő levelekről, a színes papírokról, és a csillagokról, amik figyelték őket, ráadásul a legtöbben égbekiáltóan hamisan énekelték, de amikor együtt zengett az egész város kórusa, valahogy mégis létrejött egyfajta szelíd harmónia. Mindenki a maga vágyait vitte bele a dalba is, és ahogy a sok papírral a bambusz is gyönyörűen festett, úgy a sok dallam is szépen hangzott együtt.

- Előre mehetsz, ha akarsz – nézett rá Akira. – Nehogy lekésd a papírok feltűzését.

Arashi ismét végigtapogatta a kimonója ujját, megkeresve a tanzakurákat, aztán megrázta a fejét.

- Maradok. Még ráérünk.

Az idős onmyoji bólintott.

- Remélem, teljesül a kívánságod.

Akkor még Arashi is remélte. Nem egészen fél évvel később a pokolba kívánta a sendai-i tanabata fesztivált, és mindazokat az isteneket, akik túl komolyan vették a kívánságokat.