- Hogy lehet valaki ilyen méretes barom?

Az asztalnál, az egyik párnán tizenhét év körüli, nyúlánk kamaszfiú ült. Hosszú, kócos, fekete fürtjei az arcába hullottak, és kerülte a házigazda tekintetét, de ezzel a kijelentéssel a férfi mégis úgy érezte, mintha borostyánsárga szemei pusztán a belőlük áradó megvetéssel lyukat égetnének a mellkasába.

A fiú nem lehetett ember – noha a férfi nem firtatta, ki vagy mi nemzette, biztos volt benne, hogy félszellem. Igazság szerint pont ezért lépett oda hozzá, mikor meglátta az utcán, lesütött szemmel kerülgetni az árusok bódéit. A félszellemek kerülték az embereket, könnyebben beolvadhattak a vadonba, maszkkal rejtett arccal a yokai-ok közé. Vagyis, ha ez a fiú a faluban járt, akkor itt keresett munkát vagy szállást. És mi mással foglalkozhatna a fajtája, mint démonűzéssel?

A kezdeti, fellángoló remény mondjuk némileg csitult, mikor kiderült, hogy a fiúnál egy tisztesen nevelt kutya is modorosabb, de a ház urát ez jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelte. Kellett neki valaki, aki segít, és gyorsan teszi, a félszellem pedig ennyire azért hajlandó volt.

Ezek az események, ezek az elhamarkodott, kétségbeesett döntések vezettek oda, hogy mind a ketten ott ültek a kis, Oshu tartománybeli faluhoz képest szokatlanul gazdag udvarház előterében. A férfi néha riadtan hátrapillantott a válla felett, és reszketett a keze, ahogy belekortyolt a teájába, a fiú viszont látszólag ezzel nem is törődött: egyszerűen csak ömlöttek belőle a sértések.

- A bátorság egy dolog. De aki ilyet csinál, az egyszerűen idióta. Mi járt a fejedben? Az éhhalál szélén kéne állnod ahhoz, hogy ez jó ötletnek tűnjön.

- Az most lényegtelen.

- Lényegtelen – a félszellem keserűen felkacagott, miközben lehajtotta a saját teáját. – Lényegtelen az, hogy egy félszemű fruska fog megfojtani álmodban, mert nem bírtad ki egy kicsit kevesebb pénzzel a párnád alatt?

- Úgy értem, olyan szempontból lényegtelen, hogy már megtörtént a baj – sziszegte összeszorított fogakkal a férfi. – És azért hívtalak a házamba, hogy segíts. Nem azért, hogy szidj a történtekért.

- Segítsek? – a fiú szemöldöke felszaladt.

- Szellemvadász vagy, vagy nem?

- Olyasmi – érkezett a kurta válasz.

- Akkor tehetsz valamit. Ez is szellem, űzd el.

A fiú megint felnevetett – igaz, ezt talán túlzás lett volna tényleges nevetésnek nevezni... inkább gúnyos, keserű horkantásnak hangzott, és elhúzta a száját.

- Ez egy kifejezetten makacs szellem. És ami azt illeti... - egy pillanatra egészen sötétté vált a tekintete, ahogy a rizspapír falak mintáit vizslatta. – Jogosan követel. Szerződést kötöttél vele, és a szerződés értelmében az övé vagy. Ezzel nem sokat lehet tenni. Ha létezik helyzet, ahol tényleg magadnak köszönheted az egészet, az ez.

A férfi megint hátrapillantott a válla felett, és az ujjait kezdte tördelni, hogy csökkentsen a keze remegésén. A fiú tekintete először a kezére siklott, majd a teáskannára, és teljesen figyelmen kívül hagyva az asztali illemet, töltött magának még egy csészével.

- Lennie kell megoldásnak... - suttogta elhaló hangon a férfi.

- Adja fel – vonta meg a vállát a fiú, kimondva a kíméletlen ítéletet.

- Bármit odaadok, ha segítesz.

A félszellem megállt a mozdulat közben, és visszatette a teáscsészét az asztalra.

- Bármit... - megrázta a fejét. – Legalább ne hazudj nekem.

- Nem hazudok.

- Eladtad volna a lelked egy kis szerencséért. Nem fogsz nekem egy ryo-val sem többet fizetni, mint amivel pont kiszúrhatod a szemem, ha megmentem az életed.

A férfi már épp tiltakozott volna, amikor tudatosult benne, pontosan mit hallott. A remegése egy pillanatra alábbhagyott, és elismételte az utolsó mondatrészt.

- Megmented az életem?

A fiú sóhajtott, majd megadóan biccentett.

- Van egy lehetőség. De nagyon nincs kedvem élni vele.

- Bár... - a férfi félbeharapta a mondatot. – Mondd el, mit kérsz érte, tárgyalóképes vagyok. Kérlek.

A félszellem nem reagált. Csak tovább bámulta a rizspapír falakat, borostyánsárga szemeinek tekintete pedig a semmibe révedt.

- Játszanom kell vele – suttogta.

- Tessék?

- Csak akkor tudom rávenni, hogy engedjen el, ha legyőzöm. Vagyis bele kell mennem ugyanabba az idióta játékba, amit elvesztettél, és meg kell nyernem.

A férfi nem felelt. A fiú folytatta.

- Azt hiszem, van esélyem. – A férfi ismét felkapta a fejét, de a félszellem legyintett. – Ha belemegyek, ezt az éjszakát a házban kell töltenem. Egy háló és egy fürdőhelyiségre szükségem lesz, holnap pedig nagyrészt a faluban járok majd. Amint megkezdem a játékot, szerencséd van, mert én leszek a fókuszpont. Ha túl nem is éled, még alhatsz egy jót a halálod előtt – a morbid viccet a férfi nem tudta értékelni. – Ha sikerrel járok, tartozol nekem még egy estével, amit itt kipihenhetek, egy vacsorával, és másnap legalább annyi étellel, hogy kihúzzam a következő városig. Kimerült leszek, és nincs kedvem fogadót keresni. Ezen felül harminc ryo-t kérek, az életemet nem viszem vásárra olcsóbban.

- Megkapod – a válasz habozás nélkül érkezett. A fiú arcán fagyos mosoly suhant át.

- Meglátjuk.

Azzal felállt az asztal mellől, és a kardjáért nyúlt... a házigazda ismét félbeszakította.

- Várj! Csak odakintről invitáltalak. A neved sem tudom.

A fiú a padlót pásztázta, miközben megszólalt.

- Arashi vagyok

***

A fürdőhelyiség az udvar másik oldalán volt – sötétedett már, és ahogy leszállt az este, az eső is zuhogni kezdett, vagyis Arashi vacogott, ahogy átvágott az udvaron, és a talpa belesüllyedt a sárba. Még így is, hogy egyelőre nem hajtotta végre a rituálét, érezte a szellem jelenlétét a házban... diadalittas, gúnyos, és mégis furcsán keserű jelenlét volt ez, mintha élvezné, hogy kínozhatja a házigazdát, de egyfajta hiányérzetet hagyna benne a győzelme. A fiú belekapaszkodott a szellem érzéseibe, megpróbált egészen eggyé válni velük, felismerni minden kis rezdülésüket – tudta, hogy ezek lesznek, amik másnap, a játék során segítik majd. Ha előbb megérzi a szellemet, minthogy az igazán közeledhetne hozzá, sokkal nagyobb esélye lesz, hogy elkapja.

Végre elérte a fürdőt, és eltolta az ajtaját. Elő volt készítve egy olajlámpás, de azzal elijesztette volna a lényt, ezért félretette... szinte vaksötét volt, figyelnie kellett, hogy ne csússzon el a nedves deszkákon. A férfi gondoskodott a meleg vízről, így a fiú csak kioldotta a hakamája övét és a kimonó rögzítő szalagjait, a szinte teljes sötétben kitapogatta az egyik állványt, amire letehette a ruhákat, majd belelépett a dézsába. Ahogy nyakig elmerült, egy pillanatig nem is tudott másra gondolni, mint arra a kellemes forróságra. Mindig ügyelt arra, hogy tiszta maradjon – nem volt sok pénze, általában épphogy futotta ételre és ruhára, de nem akarta teljesen feladni az emberi méltóságát, így mindig talált egy patakot, vagy tavat, ahol némileg rendbe szedhette magát két város között. Az ilyen fürdők viszont csak a legjobb napokon jártak, tehát egészen közel járt ahhoz, hogy elfelejtsen mindent, a szellemet, a rituálét, az adott szót, és csak élvezze, hogy végre rendesen mosakodhat.

Ez persze csak néhány percig tartott, aztán a fürdőt betöltő gőzben kitisztult az agya, és rájött, hogy meg kell tartania a szavát. A férfinek azt mondta „az éhhalál szélén kell állni ahhoz, hogy jó ötletnek tűnjön megidézni azt a szellemet"... és esetében nagyjából ez volt a helyzet. A pénze elfogyóban volt, napok óta egy fogadóra, vagy egy rendes vacsorára sem jutott elég, és még mindig túl fiatalnak számított ahhoz, hogy bárki lelkesen fogadja, mint szellemvadászt. A yashákat legtöbben eleve lenézték, de azzal azért tisztában voltak, hatékonyak, ha egy ayakashit kell elűzni. Ő viszont ránézésre is nagyon kamasz volt még, és bár a tudása elég ügyessé tette, a mágiához alig-alig konyított. Túl hamar szakadtak félbe a tanulmányai hozzá, hogy igazán elsajátítsa. Nem tehette meg, hogy elutasít egy lehetőséget, még akkor sem, ha az élete került veszélybe miatta. Aközött kellett hát választania, hogy a szellem öli meg, vagy egyszerűen felkopik az álla.

Kifújta levegőt, egy pillanatra lemerült a víz alá, hogy legalább a haját is megmossa, aztán lehunyta a szemét, és a tudatával megpróbált megkapaszkodni abban a rosszindulatú jelenlétben, ami az egész házat áthatotta. Kinyúlt felé, megpróbálta teljesen átérezni az érzelmeit, aztán halkan, de jól hallhatóan beszélni kezdett:

- Gyere ide hozzám. Láss meg vérző szemeddel, gyere ide hozzám. Láss meg vérző szemeddel, gyere ide hozzám.

Mezítelen, nedves talpak csattanásait hallotta a fürdőhelyiség padlóján. Minden porcikája azt súgta, hogy nyissa ki a szemét, de azzal megszakította volna a rituálét, vagyis csak még szorosabban próbálta összeszorítani a szemhéjait.

- Láss meg vérző szemeddel, gyere ide hozzám – ismételte újra. Újabb lépések zaja hallatszott, immár egészen közelről. Arashi érezte, hogy csontos ujjak takarják le a jobb szemét.

- Itt vagyok.

Kissé rekedtes női hang volt – a fiú akaratlanul is olyasvalakire asszociált belőle, aki épphogy a felszínre tudott jönni a fulladás előtt. Nyelt egyet. Tudta, hogy mi lenne a következő kérdés. „Miért véres a szemed?" Azonban azzal is tisztában volt, hogy azzal lényegében már lezárja a rituálét. Meg kellett változtatnia a szabályokat, ha teljesíteni akarta a házigazdának tett ígéretet.

- Nem szerencsét kérek a győzelemért – mondta, még mindig lehunyt szemmel.

Érezte, hogy a szellem keze megfeszül, a hüvelykujjának éles körme végigszántott a homlokán a szemöldöke fölött. Sértett, szinte visongásra emlékeztető hangon felelt.

- Nem jó kérdés. Nem ezt kellene kérdezned. Ha nem tudod a szabályokat, nem játszunk.

Arashi egy pillanatra megkönnyebbült. A szellem reagált, és nem rögtön váltott támadásra. Ez egy nagy kockázat volt, ha téved, már most, ebben a lépésben megölhette volna.

- Tudom a szabályaidat. Azért szólítottalak meg, mert azt akarom, hogy változtassunk rajtuk.

A kéz elemelkedett az arcáról, és ez valahogy még kényelmetlenebbé tette a helyzetet... a fiú kénytelen volt rádöbbenni, hogy fogalma sincs, a szellem épp hol van a helyiségben, miközben ő anyaszült meztelenül ül a fürdődézsában, fegyver, vagy bármilyen védekezésre alkalmas eszköz nélkül. A saját kiszolgáltatottságának gondolata csak most hozta meg a félelmet, ami eltántoríthatta volna ettől az egész ostoba tervtől, mikor már túl késő volt visszatáncolni. Aztán valahonnan szemből ismét meghallotta a szellem rekedtes hangját.

- Nem változtatunk. Ha te nem tartod be, amit kérek, akkor nekem sem kell – Arashi összerándult, ahogy víz fröccsent az arcára. A szellem mintha csak szórakozott volna vele. – Nem játszom veled, csak belemászom az álmaidba, és őrületbe kergetlek. Megérdemelnéd a nagy szádért.

- Nem a helyzetemen akarok könnyíteni – a fiúnak minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze a hangja nyugalmát. – De a szerencséért nem vállalnám ezt. Ha nyerek mást kérek tőled, ennyi.

Néhány percig csend volt, aztán a szellem talpa megint csattant néhányat a padlón. A következő mondatot egészen közelről, szinte a fiú fülébe súgta – Arashi állott, posványos víz szagát érezte a leheletében.

- Mit akarsz?

- A ház gazdájának életét. Elvesztette ellened a játékot. Azt kérem, hogy ha holnap nyerek, szabadítsd meg.

- Jogom van az életéhez.

- Tudom. Azért is vállaltam a játékot. Nem akarom elvenni, ami a tiéd. A szerencse nem kell, csak az, hogy hagyd békén.

A szellem pár pillanatot várt, aztán hozzátette:

- És ha vesztesz?

- Akkor a te szabályaid élnek. A tiéd az életem. És az övé is.

A lény valami sziszegés és hörgés átmenetére emlékeztető, beteges nevetést hallatott, aztán hozzátette:

- Ritka bolond vagy, tudod? A szerencsém többet ér, mint annak a fickónak a fizetsége...

- Nem érdekel. A pénzből biztosan élek még egy kicsit. A szerencséd annyira megbízható, mint te magad, és arra nem fogadnék.

A nevetés sértett hördüléssé változott, aztán a fiú ismét megérezte a csontos ujjakat a szeme felett. A szellem hüvelykujjának körme még egyszer végigszántott azon a vágáson, amit az első meglepetésre a homlokán ejtett... Arashi az ajkába harapott a csipős fájdalomtól.

- Akkor gyerünk. Tedd fel a helyes kérdést!

A fiú pár másodpercig még várt, mintegy erőt gyűjtött... tudta, hogy ha felteszi a kérdést, tényleg kezdetét veszi a játék.

- Miért véres a szemed? – a hangja beleveszett a fürdőszoba csendjébe.

A szellem érintése megszűnt. Válasz nem érkezett. Arashi pedig tudta, hogy amint másnap reggel felébred a lény várni fog rá.

***

Nagyon megbánta, hogy nem kért valamilyen reggelit is a házigazdától – még alig kelt fel a nap, és a hajnali, hűvös ködbe burkolóztak az utcák, mikor kilépett a házból, és érezte, hogy fájdalmasan megkordul a gyomra. Koncentrálnia kellett, ha nem akart veszíteni, de a szellemmel a nyomában aligha engedhette meg magának, hogy betérjen valahová ennivalóért, és lefussa a köröket a mogorva árusokkal és fogadósokkal, akiknek nem volt kedve kiszolgálni egy sárga szemű kölyköt. Már egészen korán, miután kipattant a szeme, és megkötötte magán a kimonó övét, érezte, hogy a félszemű lány alakja közelít hozzá – ott volt az a játékos káröröm és a mélyről jövő rosszakarat, ami előző nap áthatotta az egész házat. Úgy tűnt, mintha még hagyna neki egy kis előnyt, hogy úgy érezze, van esélye – ha átnézett a válla felett, természetesen nem tudta meglátni, de tisztában volt azzal, hogy a szellem tartja a távolságot.

Lassan eltávolodott a háztól, és rátért a faluból kivezető útra – az emberektől távolabb, az üres földeken nem zavarta össze a rengeteg érzés, figyelhetett a lényre... talán könnyebben meg is láthatta. Egy pillanatra megint hátrakapta a fejét, mert a gondolatra nevetést vélt hallani, mintha a szellem kiolvasta volna az elméjéből a stratégiáját, és szórakoztatná a gondolat.

Vajon tud arról, hogy érzékelem a jelenlétét? Ez egy kellemetlenül fontos kérdés volt. Arashi a legnagyobb bizalmat abba fektette, hogy az a furcsa empátia, az apja egyetlen valamit érő öröksége, ami évekkel korábban feléledt benne, és ami már sok szellem esetén vezette rá a megoldásra, ezúttal is kisegíti. Nem kell ugyanazt a kockázatot vállalnia, mint egy átlagembernek, mert sokkal tisztábban érzékelheti a lényt. Ugyanakkor, ha a félszemű lány tud róla... nos, akkor tényleg nem sokat ér az óvatos tervezés, és az iszonyú kockázat, mert még így is kijátszhatja őt.

A falut övező erdő mellett elhaladva megint kezdett rátörni az a félelem, ami előző este is, és amivel már akkor is elkésett, vagyis egy pillanatra lehunyta a szemét, és belerúgott egy kavicsba – mintha az egyszerű mozdulatokkal képes lenne visszaterelni a gondolatait az aktuális célra. Nyugalom. Nyugodtnak kell maradnom, különben már most veszítettem.

A nap magasan járt, amikor a szellem először ért hozzá vészesen közel. Szinte érezte, hogy a fél szemének tekintete lyukat éget a hátába, látni vélte, hogy a csontos kéz, aminek karmai az előző nap megsebezték a homlokát, kinyúlik felé, és az elméjét füstkígyóként fonta körbe a biztos győzelem miatti elégedettség érzete. Reflexszerűen hátranézett a válla felett, és kiáltott egyet.

- Tudom, hogy itt vagy! – A jelenlét eloszlott, vagyis inkább eltávolodott. Nyert egy kis időt... de nyugtalanította, hogy még a ruhája szegélyét sem tudta meglátni. A szellem gyors volt. Nagyon gyors. Ha most nem tudta megfogni, lesz még rá esélye?

Egyúttal pedig ismerte a szabályokat, amikhez a félszemű lány annyira ragaszkodott. A hátranézés, és az azt követő kiáltás működött ugyan, hogy elijessze, de egyben növelte a játék ütemét. Meg kellett szaporáznia a lépteit. Ha eddig reménykedhetett is abban, hogy lesz esélye egy rendes ebédre az üldözés közben, most már egészen biztosan lemondhatott róla.

Estig még kétszer használta a kiáltást. Egyszer át kellett haladnia a falu külső, néptelenebb utcáin, ahol néhány gyerek meglepetten és rémülten nézett rá, az űzötten rohangáló kamaszra, aki a puszta levegővel üvöltözik és halálra vált, sápadt arccal siet is tovább. A harmadik után már szinte futni kényszerült, nem is figyelve az emberekre. A koncentrációja egyre jobban odalett, ahogy fizikailag és szellemileg is kezdett kifáradni, az ég pedig fokozatosan sötétedett. Először a szürkület szállt le, a falusiak meggyújtották a házak előtti lampionokat, aztán az épületeket teljesen elnyelte az éjszaka.

Éjfélig nyernie kellett. Ha nem jár sikerrel, akkor vége, nincs második esély. A félelem már eddig is ott bujkált az elméjében, fel feltörve, abban a pillanatban, amikor ez a gondolat megformálódott az elméjében azonban olyan mélységgel érte el, amire nem készült fel. Félszellem volt. A fajtáját sem emberek, sem szellemek nem szívesen tűrték meg maguk között, nem egyszer maradt éhen, fizetség nélkül, nem egyszer hajtották el pusztán azért, mert meglátták a szemeit. Nem egyszer járt már fájdalmasan közel a halálhoz – sőt, bizonyos pillanatokban azt hitte, olyan közelségben él és dolgozik vele, hogy már meg sem rémíti többé. De a félszemű lány egy olyan reprezentációjává vált a végnek, amit figyelembe kellett vennie. Ami beférkőzött az agyába, és nem hagyta nyugodni. Előző nap elítélte a házigazdát, azt a szerencsétlen ostobát, amiért könyörög neki, hogy mentse meg az életét, de abban a pillanatban úgy érezte, ha találkozik valakivel, aki el tudja szakítani a játékhoz megkötött köteléket, akkor ő is kész lenne ugyanúgy rimánkodni az életéért, félredobva minden büszkeséget.

És ebben a pillanatban pedig megérezte a szellem közeledését. Nagyon közel járt hozzá... a félelem eléggé megbénította ahhoz, hogy túlságosan lelassuljon. Arashi elméjébe a saját rettegésén túl ismét bekúszott az a káröröm, ezúttal még mélyebb, mint eddig. Kiszolgáltatott volt. Meggyengült. Egy kicsit emlékeztette ez az érzés arra, ami tegnap elragadta a dézsában. A szellem dönthetett, ahogy akart, már a kezében volt, mintha vakon, meztelenül és fegyvertelenül feküdne a vízben.

De...

De a racionális elméje még egyszer utoljára teret nyert, és felülkerekedett a félelmen. A szellem maga is elbizakodottá vált. És ilyen közelről még lehetett esélye szembefordulni vele. A fiú kényszerítette magát, hogy lelassítsa őrült zihálását.

Egy lépés. Csak egy lépésre legyen tőlem, és hátrafordulok.

A szellem közeledett. A fiú testében minden izom üvöltött, hogy nézzen hátra, hogy kiáltson, hogy meneküljön, de tudta, hogy ha megteszi, semmi esélye nem marad.

Egy lépés. Várd meg azt az utolsó egy lépést.

Az elméjét teljesen elöntötték a szellem érzései, a sajátjait szinte el is felejtette. Egészen közel volt már hozzá. Csak a tudatos része maradt még józan.

Most.

Azonnal hátrafordult, és szembenézett a lánnyal. Iszonyatos lény volt... az egyik szemét mintha kivájták, vagy kiütötték volna, lilás zúzódás vette körbe, és összezúzott szemgolyója helyéről vér csorgott. A haja csapzottan és nedvesen hullott sápadt, sebhelyes arcába, fehér kimonója megszaggatva, vér és sárfoltok tarkították. A karjai soványak, az ujjai csontosak, undorító gumókként dudorodtak ki rajtuk az ízületek, a körmei pedig ragadozómadárra emlékeztető, mocskos karmok. A szája széles, mint valami folyami békáé.

- Szabad vagyok – mondta a fiú, mire a szellem arcán keserű, kissé dühös mosoly suhant át... Arashi elméjét elárasztotta a csalódottság.

- Csaltál. Tudom ki vagy – szólalt meg a lány.

- Betartottam a szabályokat.

- De nem rendesen nyertél – toporgott a szellem. – Az ő fia vagy. Érezted, hol vagyok.

- Nem volt szó róla, hogy nem tehetem.

A véres szemű lány felhúzta az orrát, ismét hallatott egy sértett sziszegést, aztán a fiúra nézett.

- Rendben. Akkor mondjuk, hogy nyertél. Mondjuk, hogy elfogadom. Elengedem a férfit, és téged is – imbolyogva közelebb lépett a fiúhoz, és az egyik körmével megint végigszántott a seben a homlokán... Arashi a csuklója után kapott, hogy elhúzza a kezét, de a szellem gyorsabb volt. – Ha legközelebb hívsz... nem leszek ilyen kedves.

- Nem vagyok olyan ostoba, hogy még egyszer hívjalak. A szerencséd már most se kellett. Szerződést teljesítettem. Ennyi.

A szellem kárörvendő vigyora még szélesebbre húzódott.

- Mind ezt mondják, félszellem. Mind ezt mondják.

***

- Negyven ryo. És mára már elrendeztem neked egy szobát – közölte a férfi, miközben Arashi minden illemre fittyet hányva szürcsölve itta a forró levest. A gyomra az egész napos éhség után szinte könyörgött az ételért, gyakorlatilag kérdés nélkül levetette magát az asztalhoz, mikor kimerülten visszaért a házba.

A kijelentésre viszont felemelte a fejét, és a férfi mellett elnézve felvonta a szemöldökét.

- Harmincat mondtam.

- Én pedig azt, hogy bármit kérhetsz. Az életem nekem sem olcsó, kölyök.

Arashi tányérja koppant az asztalon, miközben a pálcikával esetlenül kitúrta az oldalára tapadt forrázott algát. A tekintetéből teljes hitetlenség áradt, és egy pillanatra úgy festett, mint aki nagyon koncentrál... a férfi rezdüléseiben, érzéseiben keresi a csapdát, vagy az átverést.

A házigazda viszont nagyon is őszintének tűnt. Sápadt arcán széles karikák hirdették az elmúlt napok álmatlanságát, miközben ő maga is a szellem elől menekült, a vállai pedig beestek, ahogy lehullott róluk a halálfélelem súlya. Hálás volt a szabadságáért. Őszintén hálás volt. Arashi átfutotta az erszényt, amit nyújtott neki, megszemlélve a vésett kis aranylapokat. Tényleg negyven volt belőlük.

- Ebből futja még szállásra pár napig. Talán ruhára is – mondta a férfi, az elnyűtt, a portól már nem is piros, inkább kopott téglavörös kimonóra pillantva. – Ostobának talán tényleg ostoba vagyok, de nem csaló. A becsületet azért ismerjük ennél a háznál.

A fiú összehúzta az erszényt, és pár perc hallgatás után, mintha egyszerűen kínosnak érezné, hogy megköszönje a dolgot, megrázta a fejét.

- Ne hívd újra a szellemet! Akkor már nem tudok segíteni, és esélyed sem lesz.

- Nem fogom.

Mind ezt mondják, félszellem. Mind ezt mondják.

A gondolat még pár pillanatig visszhangzott a fiú fejében, mielőtt minden töprengést elűzve mert magának még egy kanál levest, majd néhány nagy korttyal azt is lenyelve felállt, és elhagyta a szobát.