A magas termetű, őszes halántékú férfi rosszalló tekintettel mérte végig a tizenkilencévesforma fiút, aki megjelent a házánál. Arashi érezte, hogy a pillantása elidőz a kardján, megfigyeli azt a néhány írásjelet, amit a markolatba véstek, és ami gyengécske mágiával látta el, majd végignézett a széles utazókalapon, és a kopott kimonón, amik árulkodtak róla, hogy viselőjük nem éppen pénzes. Végül idegesen ciccegett egyet.

- Rendes onmyoji kellett volna.

- Nekem meg egy munka, ami többet fizet. Nem mindig kapjuk meg, amit akarunk – nézett fel a fiú a kalap karimája alól.

Újabb ciccegés, a házigazdát láthatóan nem győzte meg, de végül intett, hogy lépjen beljebb. Arashi aprót biccentett, és kibújt a papucsából, mielőtt átlépte a küszöböt.

A ház kicsi volt, és meglehetősen szegényesen berendezett – belegondolva, nem csoda, hogy a lakók nem sokat fizettek. Az előtér egybeolvadt a konyhával, jóformán csak egyetlen kisebb, hátsó szobát választottak le róla. A fiú orrát megcsapta a frissen főtt rizs és a zöldségek lágy, szinte édeskés illata. Ez később keveredett valami nehezebbel és fullasztóbbal... szantálfa. Az egyik ablaknál füstölőt égettek, talán abban a reményben, hogy ők maguk ki tudják űzni a szellemet. Arashi kissé megrázta a fejét. A legtöbb ilyennek azért több kellett a szantálfa illatánál.

A tudatával kinyúlt a házigazda felé, aki azóta, hogy beengedte felé se nézett, csak morogva ledobta magát az asztal mellé, és a szemben lévő párna felé mutatott, jelezve, hogy leülhet. A férfiből áradt az ellenszenv – nem sok reményt fűzött hozzá, nem szimpatizált vele, és szíve szerint azonnal kiverte volna a házból. Arashit ez már nem lepte meg: az elmúlt négy év alatt a legtöbb munkáját ilyen alakok adták. Senki nem örül egy félszellemnek, ha egyszer onmyojit akar, és még ha úgy is dönt, az ilyen vándor szellemvadászok olcsóbban megoldják, akkor is szívesebben választja a tapasztaltat, mint a kölyköt. Régen még bosszantotta. Eddigre kellően elöntötte az apátia ahhoz, hogy már ne is foglalkozzon vele.

Hazugságot viszont még keresett, és rosszindulatot is. Szegény férfi volt, és a szegények általában kevésbé mertek szembeszállni vele, de a kockázat mindig megmaradt. Mélyebbre ásott, megpróbálta a kényelmetlenségek mögött kibogozni a házigazda valódi szándékait, miközben leereszkedett a párnára, és kioldotta a kalapjának rögzítéseit. A férfiben viszont nem sok mindent talált. Az ellenszenv mögött aggódott – nem érte, hanem a lányáért. A lányáért, aki miatt ő is itt volt. Akit megszállt a szellem. Dühös volt, igazságtalannak érezte a helyzetet, és sajnálta a gyermekét, de nem bántotta volna szándékosan, aki a megmentésére érkezett.

A fiúnak ennyi elég volt. Ez azt jelentette, hogy megkapja majd a pénzt, akkor is, ha keserű szájízzel adják.

- Mennyit tudsz? – kérdezte a férfi barátságtalanul.

Az áldozat tizennyolc éves volt, fiatal, feltűnően szép lány – a faluban addig hallott pletykák alapján jámbor, vidám teremtés. Sok fiatalember udvarolt neki, és vitathatatlanul élvezte is, de ez inkább az a kislányos játék volt, ami ebben a korban sokakra jellemző. Az utóbbi hetekben viszont mintha kicserélték volna, a viselkedése megváltozott – vadabb lett, nagyszájúbb, haza is csak kényszerből járt, a szüleit alig méltatta néhány szóra. A tisztelet, az óvatosság teljesen kiveszett belőle, de annál jobban érdekelték a fiúk, akik a ház táján jártak. Miközben Arashi összefoglalta, amit tudott, az anyja, egy szintén őszülő hajú asszony először szipogni kezdett a tűz mellett, majd a szavába is vágott, arról magyarázva, hogy ő már fel sem ismerte, de hiába magyarázott, nem hitték el, hogy valami baja van. A fiú ekkor elcsendesedett, és hagyta, hogy a nő beszéljen – állítása szerint a gyanú akkor vált bizonyossággá, mikor egy este, a gyertyák fényében látni vélte, hogy a lány szeme szinte megfordul az üregében, és fehéren, eresen bámul rá, ahogy elhalad a szobája ajtaja előtt. Az egyik fiú, akit meg is csókolt egy ködösebb pillanatában, még aznap délután ágynak esett – mintha minden erőt kiszívtak volna a testéből, csak feküdt az ágyában, sápadtan, reszketve, és semelyik orvos nem értette, mi baja.

- Tehát nem evett – motyogta Arashi, ahogy a nő befejezte a könnyes vallomást, mintegy összefoglalva az információkat. - És csak a szerelmen járt az esze. Aztán a halál szélére sodort egy fiút, akivel kapcsolata volt – szinte csak magának beszélt, de a családfő idegesen koppantott egyet az asztalon, és cinikusan közbeszólt.

- Nagyon szívesen elmondom még egyszer, ha ekkora szükség van rá – közölte, mire a yasha a falat kezdte el pásztázni, és megjegyezte:

- Nem kell. Tudom, mi ez.

Igazából több ötlete is támadt, hogy milyen szellem szállhatta meg a lányt. A szerelem sok démont szült, ebben a mesterének igaza volt: nem szabadott lebecsülni. Nem számított ritkának a veszélyes csók sem, ami beteggé tesz, vagy akár megöl. De az a megszállottság, amit az elmondottak alapján a lány mutatott, és a tény, hogy valami uralta a testét... Egy hone-onna. Ez tűnt a legjobb ötletnek. Egy csontváznő, egy megrekedt, pusztító lélek, aki szerelmet keres, de halált hoz. Arashi egy pillanatra egészen megsajnálta a lányt. Ritka szerencsétlenül járt, hogy pont őt választotta ki.

A tekintete a hátsó szoba ajtajára siklott, megragadta a kardját, és felpattant az asztal mellől. Csak túl akart lenni rajta, az volt a lényeg. Tudta, hogy a hone-onna nem erős szellem, az ő kardjának gyenge mágiája is elbír eggyel – ki tudja, ha időben gyújtják, talán még az a füstölő is ért volna valamit az ablakban. A ház ura azonban vele együtt mozdult, és az egyik keze olyan erővel ragadta meg a fiú karját, mintha csak satuba szorítaná. Arashi sárga szemei egy pillanatra a férfire villantak, aztán gyorsan el is kapta a tekintetét... már a padlót pásztázta, mikor beszélni kezdett.

- Mit akarsz?

- A lányomról van szó – sziszegte a férfi, mire Arashi megrázta a fejét.

- Ha a szellem mellett még tudatánál van egyáltalán.

- Nem engedek be fegyvert hozzá. Nem hagyom, hogy kardot emelj Keikóra...

- Rám támadhat a szellem – közölte a fiú, most már egészen nyersen.

- Akkor hősiesen elveszted a fejed, félvér – érkezett a válasz. – Ha meg tudod gyógyítani a lányomat, tedd a kardod nélkül. De nem tűrök meg rajta karcolást.

Arashi nem akart belemenni a vitába, és végképp nem akarta közölni, hogy ha a lány támad, nem a kard jelenti majd a különbséget, hogy bántódása esik vagy sem. Kelletlenül tette le a fegyvert, túlságosan ragaszkodott hozzá, hogy jó szívvel hátra hagyja, de a házigazda tekintete még így is végigkísérte az összes, kínosan lassú mozdulatát. Aztán viszont ellépett az útból, a fiú pedig végre eltolhatta a hátsó szoba ajtaját.

Vett egy levegőt, mielőtt belépett, és gyorsan próbálta átgondolni a helyzetet. Megvolt az esélye, hogy egyszerűen rá tud ijeszteni a szellemre. Elég mélyre megy az érzéseiben, rátapint egy érzékeny elemre, és eléri, hogy magától távozzon. Néha a racionális érvek is működtek. A szellemek érzelmekből születtek, de ha kellőképpen értelmetlenné tették a szemükben a vágyukat, akkor néha maguktól visszavonulót fújtak. Volt, amelyikben ébredhetett szánalom, de ez utóbbi kettő egy csontasszonyra aligha működött volna. Arashi nyelt egyet. Próba-szerencse. Most már szégyen lett volna visszafordulni.

A lány az udvar teraszára nyíló ajtónál ült – vitathatatlanul szép volt, sőt, feltűnően szép, de a szellem érintését látni lehetett rajta... az egyszerű hajtűvel rögzített kontyából ziláltan hullottak ki a sötét tincsek, az éhezéstől beesetté vált az arca, és valami különös, vad tűz égett a szemeiben. Arashi érezte, hogy a csontváznő vágyai teljesen legyűrik a fiatal lányét – a tudatát szelíd álmodozás helyett őrült vágyakozás, a játékosság és a családhoz fűződő szeretet helyett csillapíthatatlan éhség, és mély, pusztító kimerültség töltötte meg. Egy pillanatra úgy érezte, a térde is megroggyan tőle, de végül talpon maradt. A szellemek, különösen az ilyenek érzései gyakran nagyon erősek, de egészen egyoldalúak voltak. Fájdalmat okoztak, de lehetett tőlük koncentrálni.

Arashi még egyszer elismételte magában a tervét. Érezd meg a szellem vágyát, és ijeszd meg. Nincs szükséged a kardra, ha elég ügyes vagy.

- Kit hoztál, anyám? - A lány lázas tekintete megállapodott Arashin. Beletelt pár pillanatba, hogy tudatosuljon benne, az anyja nincs ott, aztán az ajkai mosolyra húzódtak. – Ó. Te nem a városba való vagy, igaz?

Semmi válasz. Arashi behúzta maga mögött az ajtót.

- Ugyan már, nincs azzal baj! – a lány földöntúlian, már-már kegyetlenül felkacagott. – Nem bánom, ha idegent kell látnom.

Ismét semmi. Arashi a rizspapír falakon át még mindig érezte a ház urának és úrnőjének zavaros rettegését. Vajon mit fog művelni a félvér a gyermekükkel... megrázta a fejét, és kiszorította ezeket a gondolatokat, megpróbálta elképzelni, hogy távolabb kerülnek tőle. Teljesen nem tudta megtenni, annyira nem uralta még az erejét, de nem figyelhetett rájuk is. A szellem bőven elég volt.

A hone-onna szerelmet keresett, de nem általánosságban... hiányolt valakit, egy régi szerelmest, akitől elszakította a halál, akinek a házához visszatérhetett. Akire halált hozott közben, az inkább szerencsétlen áldozat volt, aki pont az útjába tévedt. Egy fiatal férfi, aki azt hitte, egy gyönyörű nőt ölel át, miközben a szomszéd egy csontasszonyt látott távozni, vagy egy ártatlan lány, akinek a szép arca mögött elrejtőzhetett a szörnyeteg, hogy könnyebben elérje a végső célját. Arashi felpillantott.

- Házat tévesztettél, nem gondolod? – jegyezte meg cinikusan. – Mind tudjuk, hogy nincs itt, amit keresel. Leszállhatnál az élőkről, ha egyszer holtakat akarsz.

A démon megint felnevetett, és közelebb lépett a fiúhoz – Arashi először megpróbált kihátrálni, egyszerűen nem hagyni, hogy megérintse, de nem futhatott előle. Most neki kellett fenyegetőnek és számonkérőnek lennie, nem zavarba jött áldozatként viselkedni. Igen, igaz volt, hogy puszta kézzel is védekezhet, ha nincs más út, de a kardja legalább kicsit megrémisztette volna a szellemet – hirtelen végtelenül dühös lett a férfire, amiért rávette, hogy kiadja a kezéből. Egyhelyben maradt ugyan, de a fejét elfordította. Azt még mindig, ösztönösen nem akarta, hogy a szemébe nézzen, még egy szellem sem. A lány azonban kinyúlt felé, az álla alá tette az ujját, finoman kényszerítve, hogy visszaforduljon. A fiú megint el akart nézni, jóformán belement az idegesítő, gyerekes játékba, a lány ujjai azonban erélyesebben megszorították az állát, szinte érezte a csontok keménységét. Reflexből elkapta a csuklóját, hogy kiszabaduljon.

- Nem vagyok vevő a játékokra. Nem kell neked a lány. Ereszd el.

- Különben mi lesz? – a szellem félrebillentette a fejét. – Egy félszellemet hívtak... azután a szegény fiú után tényleg nagyon megijedhettek.

- A fiú felépülőben van – szerencsétlen hazugság. Fogalma sem volt, milyen állapotban lehet az a szerencsétlen. – És ő sem kellett neked. Érzem a vágyadat... de nem felé irányult.

- Okos vagy – a csontasszony lerázta magáról a kezét. – Gyorsan kitaláltad, mi a helyzet.

- Nem érdekel a véleményed. Kit keresel?

- Nem akarsz találgatni?

- Nem vagyok vevő a játékokra – ismételte a fiú.

A szellem megint közelebb lépett. Arashi hátrált egy lépést, ösztönösen, és felemelte a kezét, amikor a lány közelebb hajolt hozzá, és gyors csókot nyomott az ajkára.

A csóknak por és füstíze volt, keserűséget hagyott maga után, a szellem ajkai pedig hidegnek és dermedtnek hatottak, mint egy halotté. Arashi érezte, hogy felgyorsul a szívverése, és azt sem tudta, mitől. Nem a csók izgalma töltötte el, sokkal inkább mélyről jövő rettegés. Ez a szellem már ledöntött így a lábáról egy fiatal fiút, ő sem lehetett kisebb veszélyben. A gesztus azonban olyan egyszerű volt, a lány olyan, szinte gúnyos játékossággal adta, mintha direkt csak össze akarná zavarni vele. Mintha tudná, hogy még soha életében nem csókolták meg, és ez a hideg, por és füstízű emlék már vele is marad majd.

- Az tény, hogy nem sokat érek veled. – húzta fel az orrát a szellem, mikor az ajkai elváltak a fiúétól, aki még mindig dermedten ácsorgott a szoba közepén. Mintha még őt sértené helyzet. – A valódi holtak nagyobb szenvedéllyel csókolnak ennél.

Arashit magát is meglepte, hogy a hirtelen jött sértegetés adta vissza a lélekjelenlétét, és érte el, hogy ismét tudjon beszélni.

- Te már csak tudod – sziszegte. A zavar utócsengése, a sértett harag, és az egyre növekvő vágy, hogy csak legyen már vége ennek, csak hadd tűnjön el ebből az átkozott házból, adott elég erőt a lábának, hogy végre tényleg fenyegető legyen, és ő lépjen közelebb. – Na, mutasd meg, kihez vinne az utad! Ki az, akit valóban keresel?

A hone-onna megint felkacagott.

- A haragodban már több van...

Arashi keze ökölbe szorult – a kimonója ujjában pedig megérzett valamit. Apró, fekete fagyöngyök halk összeütődése volt. Akira imalánca. A hone-onnák szerelmet kerestek, és a csontasszonynak mindig volt egy konkrét célpontja, de sokan a templomokban kerestek védelmet, ha egy ilyen üldözte őket. Elég talizmán és szentség hatott rájuk, még ha a füstölő illata egy emberi testben már nem is bizonyult elégnek. Benyúlt a ruhaujjába, és előhúzta a láncot.

A lány azonnal hátrahőkölt.

- Olyan jól elbeszélgettünk, ne rontsuk el – mondta, de az arcán a mosoly keserűbb lett. A félszellem tudta, hogy megfogta vele.

- Még mindig beszélgethetünk. Ki az, aki neked kell?

- Nem tudsz te semmit.

- Nem kérdezném, ha tudnám – Arashi a csuklójára tekerte az imaláncot, és felemelte a kezét, hogy a lány egy pillanatra se tévessze szem elől. – Nem akarok közelebb menni. Gyerünk, beszélj!

- Ő lemondott rólam.

- Holtakról le szokás. – A lány arca eltorzult a dühtől.

- Elment. Otthagyta a házunk. A szentélybe költözött.

- Nem rajongott az esti találkozókért egy csontvázzal?

- Nyomorult féreg.

A lány kirántotta a hajtűt a hajából, és a fiúnak ugrott. Arashi gyors mozdulattal kitért a támadás elől, és ismét elkapta a csuklóját. A csontasszony erősebbnek bizonyult, mint egy átlagember, kevésbé érezte a fájdalmat is, de úgy, hogy a félszellem közben az arca elé tartotta a láncot, szinte megdermedt a félelemtől. Nyüszítve fordult el tőle, mintha a gyenge shinto mágia is szinte égetné.

- Akkor ezért kellett a lány. Ha nincs az igazi szerelmes, éljük újra a fiatalkort, nem igaz? Csillapítsuk a vágyat mással.

Erre már nem érkezett válasz, de Arashi elméjét teljesen elárasztotta az éhség érzete. Kétségbeesett, szánalmas vágyakozásé, amiért szinte már sajnálta a csontasszonyt. Ennek a szellemnek ez volt a lénye, a valódi énje. Nem szabadulhatott a fájdalmától, mindegy, hogy hány fiú esik ágynak, és hány fiatal lány testét őrli fel. De ez az egy ember még menthető volt tőle.

- Lépj ki a testéből! – szinte a fogai között szűrte a szavakat. A szellem felsírt, a lány pedig hevesen megrázta a fejét. Arashi megérezte az éhségen túl a félelmet is. A lény tudta, hogy meg fogja ölni. – Nem foglak elengedni – mondta. – Vagy most halsz meg, vagy várjuk, hogy melyikünk teste adja fel előbb. Ha a csókod elég erős volt, akkor lehet itt fogok megdögleni ezzel a nyomorult lánccal a kezemben. Az rohadtul szenvedélyes lesz.

A lány torkából újabb zokogás tört fel, ezúttal már könnyek is folytak a szeméből. Arashi ismét megrázta kicsit, mintegy jelezve a szellemnek, hogy nagyon is komolyan gondolja a dolgot. Aztán a lány teste kissé elernyedt. A zokogás abbamaradt, és a fiúnak jóformán el kellett kapnia, hogy ne essen össze a földön. Vele szemben a falnál pedig egy fekete-vörös kimonót viselő csontváz állt. A koponyájáról csomókban lógott a szürkére kopott haj, üres szemüregei egyenesen a fiú felé fordultak, az ízületei összekoccantak minden mozdulatnál. Arashi ismét magasra emelte az imaláncot, csak reménykedve, hogy a szellem nem szánja el magát újabb kétségbeesett támadásra, ezúttal a hajtű nélkül, és felüvöltött.

- A kardomat! Most hozzátok be a kardomat!

Egy pillanatra csak zajt hallott a konyha felől, rémületet érzett, amiről már azt sem tudta megállapítani, a sajátja vagy idegen... aztán végre elhúzódott az ajtó.

A lány anyja volt az, a kezében a karddal, aki azonban halk sikolyt hallatott, ahogy meglátta a csontnőt, és kiesett a kezéből a fegyver. Arashi az ajkába harapott. A lány még mindig kába volt, alig kapaszkodott a karjába, de a fiú megragadta a kezét, és belenyomta az imaláncot. Az legalább megvédte attól, hogy újra megszállják, amíg ő a kardjáért vetődött.

A hone-onna is mozdult, először felé... és ez volt az egyetlen hiba, amit vétett. Ha azonnal az ajtót célozza, még megmenekülhetett volna. Nem harcos szellem volt, hanem a megtévesztésé és a bánaté, csak a fiú iránti félelme, és talán dühe vakíthatta el. Így azonban a yasha kirántotta a kardot, és gondolkodás nélkül csapott. A csontok tompán koppantak a gyékényszőnyegen.

A lány valamikor ekkortájt kezdett magához térni. Kábán gyűrögette a gyöngysort az ujjai között, és az arcába hulló tincsek alól felpillantott Arashira. A fiú még zihált, ő maga is próbálta felfogni a történteket, aztán azonban két nagy lépéssel odament hozzá, és kinyújtotta a kezét.

- A láncot megkaphatom? – apró bólintás, a lány felemelte a kezét... Arashi eredetileg nem tervezett segíteni neki, de ő szinte ösztönösen belekapaszkodott a karjába, így kénytelen volt eltámogatni az ajtóig.

Ott az anyja azonnal a nyakába borult, zokogva ismételgette a nevét, de a fiú érezte, hogy még mindig őt nézi. A szellem érzései olyanná tették az empátiáját, mintha csengett volna a füle, az intenzív vágy után alig tudott ráhangolódni a finomabb részletekre... abban viszont biztos volt, hogy ott a hála. Egy kis tartás és valami szokatlan, óvatos kíváncsiság. Visszatette a kardot a hüvelyébe, és a ház urához lépett.

- Megvan a munka, kérem a pénzt – biccentett, mire a férfi az asztalra mutatott.

- Kiszámolva. Vigyed.

- Apám!

A fiú még mindig érezte, hogy feláll a hátán a szőr a lány hangjától. Ez a mondat most ártatlan volt, de mégis, ugyanaz a hangmagasság, ugyanaz a tónus... A valódi holtak nagyobb szenvedéllyel csókolnak ennél.

- Keiko... pihenj le, ezek után... - kezdte a férfi, de a lány megrázta a fejét és közelebb lépett.

- Legalább... legalább adjunk neki egy szállást. Sötétedik, kijárna neki egy éjszaka.

- Nincs annyi helyünk, hogy félszellemekre pazaroljuk.

- De...

- Nem kell – rázta a fejét Arashi is. – A pénzből telik fogadóra. Nem kell az üres kedvesség.

- Megmentettél – ismételte a lány, és a fiú egy pillanatra úgy érezte, mintha szemrehányást tenne neki. Felé nézett, és tudatosult benne, hogy Keiko szinte teljesen vörös... a tudata határán a kíváncsisághoz vegyült egy kis zavar is. Mi a pokol... - Megmentett – ismételte az apjának is. – Legalább adj neki több pénzt. Hadd aludjon egy jobbat.

A férfi ciccegett – ugyanúgy, ahogy akkor, mikor beengedte, de ebbe már belement. Legalább nem kellett egy yashát a fedele alatt tudnia egy éjszakára. Mielőtt kilépett az ajtón, a kalapja karimája alól Arashi még egyszer elkapta a lány tekintetét – Keiko még egy óvatos mosolyt is megeresztett felé.

Ő nem viszonozta. Így volt a legjobb, ha ennyiben marad az egész. Egy csontvázdémon, egy imalánc, és egy rémisztő, por és füstízű csók. Csak remélte, hogy egyszer elfelejti őket.