Csontos alak kapaszkodott fel a ház udvarában ásott kút peremén. Rothadás és állott víz szaga ölelte körül, mint a vízben lebegő holttesteket – bőr és félig elmállott izmok maradványai látszottak a karján és az arcánál, még groteszkebbé és undorítóbbá téve az egyébként is fenyegető lényt. A ruhái nedves cafatokban lógtak róla, és már alig takartak valamit, de ez a szellemet aligha zavarta. Halott volt, és a tisztességet megtagadták tőle. Nem a ruhák enyhítették a fájdalmát.

A csontjai csörgő hanggal ütődtek össze, az állkapcsa kattant, ahogy megvetette a lábát a sáros talajon, és felnézett a házra. Tudta, hogy zárt ajtók és ablakok fogadják majd, mindig azok fogadták. Ez volt a lakók egyetlen szerencséje, hogy jól elzárkóztak előle, és sosem néztek ki a hátsó kert kútjára sötétedés után. A szellem rothadó fogai megint összekoccantak: valahol szórakoztatta a gondolat, hogy milyen egyszerű, emberi hiba kéne csak a bosszújához, de az arca már nem tette lehetővé, hogy mosolyogjon rajta.

Mindenesetre közelebb sétált a házhoz, csontujjai pedig végigsimítottak a papírfalakon. Közben mintegy unottan dúdolni kezdett – hangszálak nélkül, valami megfoghatatlan, sötét dallamot. Néha, ha elért egy oszlophoz, koppintott rajta párat, mintegy gúnyolódva a ház lakóin... aztán azonban, pont, amikor már kezdte volna élvezni ezt a megszokott, komor játékot tudatosult benne, hogy az egyik ajtót résnyire kinyitották.

A szellem megtorpant. Pont ezt várta, egy ilyen ostoba, emberi hibát. Egy kis rést, amin benyújthatja a kezét, amin át elérheti a ház urát. De most, hogy megtörtént, habozott. Elkapta a nyugtalanító érzés, hogy csapdába sétál. Hogy az ajtó nem véletlenül, hanem direkt maradt nyitva, csak neki.

A csontujjak koppintottak kettőt az ajtófélfán is, ahogy a dallama elhallgatott. Veszítenivalója nem volt. És akárki is várta a szobában, tudta, hogy jó helye lesz a kút mélyén, ugyanúgy elrothadva, ahogy ő maga, a sötétben, a nedvességben és hullaszagban. Kevés halandó lehetett erősebb valakinél, aki már eleve halott volt. Eltolta az ajtót.

- Azt hittem, már sose jössz be. Annyira nem fizet jól ez a kicseszett munka, hogy egész éjszaka csak várjak egy kyokotsu-re, aki félős kedvében van.

A szellem csontujjainak körmei belevájtak az ajtófélfába. Nem tévedett. Valóban csapda volt. A ház ura helyett, akinek magas homloka, erős vonalú állkapcsa és sötét tekintete még élénken élt más szempontból annyira ködös emlékezetében, egy idegen várta a nyitott szobában. A fiatalember huszonegy év körül járt, kopott ruhákat viselt, kócos, sötét haja a dereka alá ért. Ahogy a szellem közelebb lépett, egy pillanatra meglátta a fekete tincsek alatt megvillanó sárga szemeket is. Yasha. Egy szellemvadász.

- Tudom, hogy tudsz beszélni – vonta meg a vállát a félszellem, miközben a kezébe vette a katanáját. A kyokotsu csak egy pillanatra nézett a kardra, de megérezte rajta a bűvöletet. Gyenge mágia volt, valószínűleg régen is olvasták rá, de az ilyesmi nem évül el. A fiatalembernek lett volna esélye nyerni, ha a harc mellett dönt... igaz, kemény küzdelemre számíthatott. A szellem sem akarta olcsón adni az életét.

- Ő hol van? – kérdezte. A hangja furcsán emlékeztetett a suttogásra, mintha csak a szél fújna át a csontokon, és annak a zaja hasonlítana emberi beszédre.

- Ő? – vonta fel a szemöldökét a félszellem.

- A férfi. Aki a kútba lökött.

A fiatalember felállt, és fal mentén tett néhány lépést a kyokotsu felé. A szellem nedves rongyairól hullabűzös víz cseppent a gyékényszőnyegre. A félszellem tekintete a tócsákra siklott, egy pillanatra elfintorodott, aztán megszólalt:

- Attól függ. Azonos azzal a barommal, aki tíz éve él itt, de az utóbbi időben már nem mer éjszaka kinézni a hátsó kertbe?

- Nem tudom.

- Erőltesd meg magad.

- Nem tudom – ismételte a szellem. Addig suttogó hangja szinte sziszegéssé torzult. – Nem tudom, mennyi idő telt el. Csak az arcára emlékszem.

A fiatalember félrebiccentette a fejét. A szellem egy pillanatig azt hitte, az arcról fog kérdezni, megpróbálja beazonosítani a férfit, de nem tette. Majdnem egy percig tökéletes csendben volt, aztán témát váltott.

- Miért ölt meg?

- Nem...

- Azt ne merd mondani, hogy nem tudod – kattant egy állkapocs, aztán a szellem beszélni kezdett.

- Besározta egy riválisát. Egy kereskedőt, akinek jobban ment az üzlet, mint neki. A nevére már nem emlékszem. Inas voltam, hallottam. Észrevett és kútba lökött, hogy ne áruljam el senkinek.

- Fiatal vagy – motyogta a szellemvadász, szinte csak magának. – Sejthettem volna. Aki idősebben halt meg, az trükkösebb ennél. És nem ijed meg ilyen könnyen.

- Ő hol van? – kérdezte ismét a szellem, nem is törődve a megjegyzéssel. Mindegy volt, hány éves volt aznap, amikor belefulladt a kútba. Mindegy volt, hogy mikor lett ezzé a lénnyé. Csak a férfit akarta, akiért minden éjjel hiába jött, és aki felé most először nyílt útja.

A yasha lemondóan megrázta a fejét, és úgy tűnt, mint aki egészen mélyre merül a gondolataiban. Motyogott is valamit, de a szellem nem értette, pontosan mit... talán értelme sem volt, csak a saját érzéseit és gondolatait próbálta helyretenni. Aztán a fiatalember felemelte a fejét, és nem nézve a kyokotsu felé, halkan felelt:

- Nincs a házban. És azért bérelt fel, hogy te se legyél itt, mire holnap elmegyek.

- Meg fogsz ölni – a szélfúvásra emlékeztető hang ezúttal élesebb lett, szinte fülsértő. A félszellem grimaszolt egyet.

- Halottakat nehéz.

- Jár nekem a vére! – ez már inkább visítás volt, mint nyílt beszéd. A fiatal férfi a fülére tapasztotta a kezét, minden eleganciát mellőzve a hóna alá szorítva a kardját.

- Lehiggadnál? Már felaprítottam volna a csontjaidat, ha nem érdekelne, mi történt.

A szellem megtorpant, és tett néhány félszeg lépést a gyékényszőnyegen. Üres szemüregei kifejezéstelenül bámultak a fiatal férfire. Érdekli mi történt? Szellemvadászokat nem azért fizetnek, hogy érdekelje őket az áldozat, ennyit még ő is megtanult a saját rövid élete során. A félszellem azonban nem mozdult, nem vonta ki a katanát, és nem tett semmilyen agresszív mozdulatot. Tényleg nem akarta bántani.

- A fickó egy kígyó – mondta végül a fiatalember, és a tekintete csak egy pillanatra találkozott a szellem koponyájával, aztán el is kapta a fejét. – Nem tervez kifizetni. Azért választott yashát, és nem emberi onmyojit. Nem engedhettem meg magamnak, hogy nemet mondjak, így szabadon kihasználhat.

A kyokotsu olyasmi hangot hallatott, mintha a szél megrázná a csontokat.

- Meg akartad ölni.

- Nem vagyok gyilkos – a fiatalember sárga szemei a szellemre villantak, és mintha fellobbant volna bennük valami távoli, dühös láng.

- Nem igaz – a kyokotsu egy pillanatra hátrahőkölt, amikor a szellemvadász megfordult. Az arca eltorzult a dühtől, egyértelmű sértésnek érezte a szavait, de ezzel csak megerősítette a lényt abban, amit sejtett. Ölt már. És ölt már hasonló okból. Mielőtt azonban a szellem kihátrált volna a szobából, a fiatalember megtorpant, bosszúsan ciccegett egyet, aztán megrázta a fejét.

- Nagyon határozott véleményed van csontkollekcióhoz képest. Nem akartam megölni – mondta. – Ennyiért nem. Csak el akartam vinni a pénzét és nyomorultul itt hagyni. Azt megérdemelte volna.

- A halált is.

Semmi válasz.

- Megérdemli, hogy megöljék. Megérdemli, hogy egy kút mélyén rohadjon, mint én, temetés nélkül... megérdemlem a bosszút...

- Ezért nem raboltam ki rögtön – a szellem felnézett. – Teljesen bolondnak néz. Én is elég fiatal vagyok hozzá, hogy megtehesse. Eltűnhettem volna a pénzzel, ha elmegyek a városból az éjjel, megúszom. De ismerem a fajtád. Nem véletlenszerűen választotok áldozatokat.

- Csak ő kell. Mást nem bántanék.

A fiatalember biccentett, aztán kicsit kihúzta a kardját a hüvelyből. Végignézett a pengén, majd vissza is kattintotta a helyére, és megint a szellemhez fordult.

- Van egy ajánlatom.

- Nem alkudozom.

- Minden szellem alkudozik – a kyokotsu nem tudta, erre mit mondjon. A fiatal férfi láthatóan nem hagyott neki sok választást. – Te a halálát akarod. Nekem kell a pénzem. És kicsit még kínosan is érezném magam, ha nem végezném el a munkát – ebben az utolsó megjegyzésben volt valami száraz, szinte már gonosz humor. – Beváltom a bosszúdat. Megölöm a férfit – a szellem megdermedt. Ahogy tökéletesen mozdulatlanul állt a kertből beszűrődő holdfényben, tényleg nem tűnt többnek egy holttestnél. – Te viszont távozol. Megnyugszol, tudva, hogy igazságot szolgáltattak.

- Hogyan...

- Ha holnap hazaér, a munkát elvégezve találja. A kútból száműztem a szellemet. Meg fogja tagadni tőlem a fizetséget, és megpróbál majd elhajtani, én pedig kardot rántok rá. Megrémül majd, de elárulom neki az igazat, hogy tudok a gyilkosságról, amit elkövetett – egy pillanatra elgondolkodott. – Nem leszek olyan kegyetlen, mint te lennél. Nem dobom a testét a kútba. Ha valaki el akarja temetni, eltemeti tisztességgel, és végleg feloldja az átkot a házon.

A szellem reszketett. A fogai összekoccantak, maga sem tudta, hogy dühtől, bizonytalanságtól vagy félelemtől. Ez a bomlott forma, amibe kényszerült, már olyan kevés kifejezőeszközzel bírt, hogy néha úgy érezte, a saját érzései is darabokra hullanak, és már nem tudja, melyik-melyik, csak azt, hogy mindegyik fájdalmat okoz. Aztán amikor már egészen hosszúra nyúlt a csend, és úgy tűnt, a fiatalember nyitja majd a száját, hogy megtörje, elhaló hangon kibukott belőle a válasz.

- És mi van, ha kifizet? Mi van, ha egyszerűen elmehetsz?

- Az apám bosszúálló szellem volt – a fiú ajka örömtelen mosolyra húzódott. Ebben is volt valami fáradt gonoszság. – Kevés dolgot tisztelek ebben a rohadt világban. A bosszú az egyik. Nem árulnálak el.

A kyokotsu hátrébb lépett ki a szobából. A fiatalember szélesebbre tárta az ajtót, és követte.

- Kell a válasz. Ha maradsz, nincs egyezség.

A szellem hangja furcsán ellágyult. Megint olyan volt, mint a suttogás, de még abból is óvatosabb. Mintha a vadul üvöltő szelek véget értek volna, és már csak épp egy nyári fuvallat adná a hangját.

- Ha megyek... hová megyek? Hová megyünk ezután a világ után?

- Lehet rosszabb, mint a bűz, ami a kútban ragadt rád?

Fogak kattogása. Nevetés. Ebben sem volt több öröm, mint a fiatalember mosolyában.

- Nem a bűz a legrosszabb, tudod? Odalent – a félszellem óvatosan a kyokotsu felé pillantott, és ezúttal a lény üres szemürege tökéletesen belebámult az övébe. – A legrosszabb az, hogy szétesel. Minden értelemben. Annyira gyűlölsz, annyira dühös vagy, hogy már az is egyfajta rothadás, ami belülről pusztít el, lassan és nagyon, nagyon fájdalmasan...

- A gyűlölettel együtt lehet élni – a fiatalember hangja annyira sötétté vált, hogy a szellem megesküdött volna, hogy tapasztalatból beszél.

- Csak egy ideig. Aztán mindig erősebb nálad. Egy idő után már nem marad semmi, amire azt mondhatnád, hogy te vagy. Csak a gyűlölet lesz. És ez a legfélelmetesebb. Rá még most is emlékszem. Saját magamra már nem.

Azzal a csontos szellem a kút felé indult, az egyik lábát átvetette a peremén, mintha csak próbálgatná, milyen érzés lesz lelépni róla... végül pedig átlendült rajta, és hagyta, hogy elnyelje a kút mélye. Nem hallatszott víz csobbanása. A lény soha nem ért le az aljára.

***

- Hogy űzted el?

A ház ura, az a magas homlokú, erős állkapcsú férfi, aki noha már bőven túl volt azon az életkoron, amikor az emberek házasodni szoktak, mégis teljesen egyedül élt a nagy udvarú, gazdag házban, még mindig hitetlenül pillantgatott a kút felé. Hosszú ujjaival szinte az állát simogatta – tekintve, hogy még borostája sem volt, Arashi nem tudta nem morbid módon szórakoztatónak találni a fontoskodó mozdulatot. Ha nem tudta volna, hogy a férfi lelkiismeretfurdalás nélkül meggyilkolt egy fiatal fiút, egyszerűen szánalmasnak találta volna. Így viszont a viselkedésének vicces elemei csak rontottak a benyomásán. Éppolyan groteszk volt ez az ember is, mint a szellemek, amikkel eddigi élete során találkozott.

Sőt. Néha az emberek rosszabbak.

- Az nem mindegy? – kérdezte. – A lényeg, hogy a kút üres.

- Honnan tudjam, hogy nem versz át?

És helyben is vagyunk... - gondolta a fiatalember. Mindig valahogy így kezdődött, ha valaki ki akarta csalni a fizetségéből. Megvádolta, hogy nem végezte el a munkát. Hazugnak nevezte, és csak javított az esélyeken, ha még tanúk is voltak. Az emberek mindig az ember mellé álltak a félszellemmel szemben, sosem számított, hogy kinek van igaza. Ugyanazt a dallamot játszotta minden hazug, és Arashi már kezdte megunni ezt a játékot. Elkerülhette volna, de tudta, hogyha csak becsületes embertől fogad el munkát, aki nem szúrja hátba, akkor éppen úgy éhezni fog, mintha sosem száll szembe azzal, aki elhajtaná.

- Ha gondolod, lemászhatsz a kútba megnézni, van-e benne hulla.

A férfi nem értékelte a cinizmust.

- Nem fizetlek ki olyasmiért, amiről nem is tudom, hogy elvégezted-e.

- Milyen érdekes véletlen, nem igaz? A munkámat csak éjszaka végezhetem egyedül. Maga pedig egy perccel sem akar tovább itt tartani, mint a reggel. De akkor pont nem tudom bizonyítani, hogy mit tettem.

- Ne játszd az áldozatot, félszellem.

- Én nem játszok semmit. A pénzemet kérem. Utoljára.

- Fenyegetsz?

- Vedd, aminek akarod.

A ház urának arca eltorzult, a jobb keze pedig végre abbahagyta az állának simogatását, és helyette ökölbe szorult. A tekintete Arashi katanájára siklott. Ő maga nem volt harcos, nem volt szamuráj. Nem tudta volna megvédeni magát – de okkal hitte, hogy nem merik megtámadni. A faluban sokan ismerték, nem a semmiből szedte össze a pénzét – kereskedőként gyakran kellett beszélnie a környékbeliekkel. A fiatalember sokat kockáztatott volna, ha vállalja a harcot.

De Arashi ígéretet tett a kyokotsunak. Megfogadta, hogy beteljesíti a bosszúját, és a szellem már teljesítette az alku ráeső részét. A férfi pedig eddig pontosan ugyanúgy viselkedett, ahogy számított rá.

- Nem fogom hagyni, hogy egy félszellem szórakozzon velem – mondta ismét. Arashi arcán átsuhant egy mosoly. Ugyanaz a száraz, kicsit gonosz mosoly volt, mint amit a szellem látott rajta.

- Hát persze.

A férfi még mindig ugyanolyan feszülten állt a fiatalemberrel szemben. Arashi nagyjából egy fejjel magasabb volt nála is, mint a legtöbbeknél, ami csak még hátborzongatóbbá tette a jelenetet. Aztán megszólalt.

- Tud bármit a kyokotsukról? – semmi válasz. – Nem vártam. Azért hívott szellemvadászt. Egy halott lelkéből lesznek, akit nem temettek tisztességesen. Hanem egy kútban hagyták.

A férfi szeme alatt idegesen megrándult egy izom, sötét szemei pedig furcsán elfénytelenedtek. Arashi most először kinyúlt felé a képességével, kitapogatta a tudata határát, hogy megérezze az ébredő félelem első jeleit, az arrogáns büszkeség és nagyravágyás bonyolult szövevényében. A szavai hatottak, pont olyan lassan és pont olyan mélyen, ahogy akarta.

- A legtöbb bosszúálló szellem bonyolult, náluk az ok gyakran elég tiszta. Nem ártatlan áldozatokat keresnek, csak egyetlen embert. Azt, aki a halálukat okozta, és utána elvette az esélyüket a békére.

- Bolondság. Az a fiú...

A félelem úgy hálózta be a ház urának elméjét, mint valami gonosz pók, hideg és sötét karokkal. Arashi úgy érezte, mintha fagyos kis tűk szúrnának a saját elméjébe, ahogy az érzelmek egyre gyorsulva változtak, és nőtt az intenzitásuk.

- Én nem beszéltem semmilyen fiúról.

- Ne szórakozz velem, félszellem! – a férfi felemelte a hangját, és már egyértelműen hátrált. Ökölbe szorított keze tapogatózott valami után... eddig azt hitte, Arashinak nem érné meg harcba keveredni vele, nem kockáztatná a veszélyt, amit a saját fejére hoz, most viszont már más volt a helyzet. Ez a yasha, legyen bár ennyivel kevesebb nála, de tudott valamit, ami mindent tönkre tehetett.

- A kyokotsut kétféleképpen lehet elűzni – Arashi tett egy lépést felé. – Az egyik, ha tisztességgel eltemetik. A másik, ha beteljesítik a bosszúját.

- Nem űzted el – A férfi jobb híján egy díszvázát ragadott meg fegyverként. Nem sok védelmet adhatott, de szép képet festett arról, mennyire elragadta a kétségbeesés.

Már dühös volt, rettegett, úgy féltette az életét, mint a csapdába esett állat. Arashi egyik keze ráfonódott a kard markolatára, de még kicsit mélyebbre ásott, át a tudat szövedékein – a bűntudat nyomát kereste. Bármit, ami arra utalt, hogy a férfi sajnálja, azt a fiút, akiből a szellem lett. Aki állítása szerint annyit szenvedett a gyűlölettől, hogy míg a teste elrohadt, ő elvesztette önmagát.

De a férfi üres volt. Üres, szánalmas, és végtelenül gyenge, ahogy ott állt előtte. A félszellem meghozta a döntést.

- Joga van a bosszújához. És megérdemled, amit kapsz.

A férfi túl messze volt az ajtótól, de mégis tett egy kétségbeesett kísérletet. Kezében a vázával felé szökkent, hátha ki tud csúszni a résen, hátha ki tud jutni a házból, segítségért kiáltani, csapdába ejteni azt a nyomorultat, akit szellemet űzni hívott, de aki éppen az életére tört... mielőtt azonban elérte volna, az ajtó nagy csattanással bevágódott. Arashi megragadta a váza peremét, és bár a mozdulat közben a saját kezét is felsértette, egyszerűen a földhöz vágta.

Ez volt az utolsó két zaj, ami aznap kiszűrődött a házból. Utána nem maradtak mások, csak zárt ajtók.