TW: A novellában többször is említésre kerül (sőt, valójában központi szerepet játszik) az Edo korban még elterjedt japán gyakorlat, a mabiki, ami a nem kívánt újszülöttek megölése volt. Ez egy nagyon súlyos és nagyon sötét téma, szóval annak ellenére, hogy a szóban forgó gyerek végül túléli, csak óvatosan.

Megumi keze a takaróba markolt, és összeszorított szemeiből verítékkel keveredő könnyek csorogtak, ahogy visszaroskadt a futonra. Mindig kistermetű, vékony nő volt, a fájdalom pedig most hullámokban támadta. Alhasának izmai összerándultak, a szeme előtt fehérbe fordult a világ, miközben eszébe jutott az anyja üvöltözése az apjával, hónapokkal korábban, mikor a hasa már túl kerek lett ahhoz, hogy a széles obival elfedje, és muszáj volt bevallania az igazat: „Szinte leány még, Takeshi, a szelek is elfújják! Bele is pusztulna, ha megszülné azt a kölyköt!"

Félt a szüléstől... bolond lett volna nem félni, elég asszony írta le neki azt a rettentő fájdalmat. De még a fájdalomnál is jobban rettegett a tudattól, hogy egyedül lesz, hogy csak egy bába, és a család szolgálója, az öreg Aya áll mellette. Félt a lehetőségtől, hogy valami baj történik, talán tényleg túl gyenge, talán tényleg elfújja a szél is, és a kisfia fizeti majd meg az árát. Abban valahogy biztos volt, hogy fiú. Képtelen lett volna megmondani, honnan tudja.

Ugyanakkor, miközben a fájdalommal küzdött, összeszorítva a fogát, és véresre harapva az ajkát, nem tagadhatta, hogy az a kezdeti, mély és zsibbasztó félelem már régen tovább állt. A teste akárhogy is, de tudta a dolgát, neki csak hagynia kellett, hogy megtörténjen. Koncentrálni a fájdalomra, majd tovább engedni, közben pedig arra gondolni, minél erősebb, annál közelebb van a vége. Annál hamarabb a kezében tarthatja a gyermeket. Ebből is meríthetett egy kis erőt. Amikor az üvöltés határára került, mindig emlékeztette magát, hogy hogy beszéltek a városi asszonyok: „Erős fiú csak erős anyától születik. Gyenge az a nő, aki túl nagy hangzavart csap." Ilyenkor összeszorította az ajkát, és meg sem nyikkant. Az én fiam nem lesz gyenge. Nem adok neki ilyen kezdetet.

Már régen nem értette, mit mondott a bába, fehér zajjá torzultak a fülében a szavak, de az még eljutott a tudatáig, mikor Aya, az idős szolgáló megragadta a kezét, és kisimította az arcából a verítéktől nedves fekete tincseket.

- Jól van, Megumi-san – mondta a nő megnyugtató, tiszta hangon. - Már nem kell sok – Megumi nem is gondolkozott, az izmai megint szinte automatikusan húzódtak össze, ahogy a háta ismét elemelkedett a futonról.

Lélegezni is alig volt már ereje, amikor a fájdalom végre abbamaradt – nem úgy, mintha elvágták volna, a tompa sajgást még mindig érezte, reszketett a verítéktől, és rövid, szaggatott levegővételre telt csak tőle, de mégis, szinte eufórikus öröm árasztotta el a tudatát. Meghallotta a gyermek sírását. Erős, tiszta hang volt, egy egészséges újszülött hangja. Lehunyt szemmel, egészen halkan kérdezte:

- Fiú, ugye? Tudtam, hogy fiú lesz.

Nem érkezett válasz. Aya szorítása először enyhült, majd teljesen elengedte a kezét, és Megumi nem tudta megtartani, erőtlenül zuhant a teste mellé a futonra. Összeszedte minden erejét, hogy kinyissa a szemét, és kicsit feljebb küzdje magát. A bába dermedten bámulta a csecsemőt, akit épphogy letisztított, de még bele sem bugyolált rendesen a takaróba.

- A szeme... - suttogta halálra váltan, és a nőnek egy pillanatra csak az jutott eszébe, hogy talán valami komoly baj van, talán megsérült, vagy beteg a kisfia, így azonnal közbevágott.

- Adjátok ide! – A bába még mindig nem mozdult, csak riadtan felkapta a fejét, olyan mereven tartva a gyereket, mintha valami szobor lenne, nem is élőlény. – Adjátok ide a fiamat! – erősködött a fiatal nő, mire Aya végre feleszmélt, és óvatosan megtámasztva az újszülött fejét, átvette a bábától.

Megumi csak akkor értette meg, mi okozta a rémületet, amikor meglátta a gyermek arcát. A fiú kicsi volt, már-már abnormálisan kicsi, a fején csak egy nedves foltban nőtt a fekete haj, a bőre szinte még áttetszőnek hatott, látszottak alatta a lilás kis erek, a szemei pedig aránytalanul nagynak tűntek... viszont úgy ragyogtak, mint két sárga láng. Megumi szíve egy pillanatra elszorult – annyira, annyira reménykedett benne, hogy a gyerek nem hordozza majd látványos jelét az apja örökségének. Nem azért, mert ne lett volna gyönyörű... ellenkezőleg, Megumi nagyon is úgy érezte, hogy a fiú tökéletes úgy, ahogy van. Órákig tudta volna nézni a szemeit, amelyek igen, az apjára hasonlítottak, de valahogy tisztábbak, élénkebbek, ártatlanabbak voltak azoknál, amiket a csontmaszk rejtekében az ayakashin látott. De félt attól, hogy azok a szemek még sok fájdalmat hoznak rá. Odakint nem az számított, hogy mennyire szép, csak az, hogy mennyire más.

- Meg akarod tartani? Vagy... tegyem, amit tennem kell? – hangzott fel ismét a bába hangja, és Megumi szinte ösztönösen húzta közelebb magához a csecsemőt. Most az ő arca sápadt el úgy, mint korábban a nőé. A bába szelíden lehunyta a szemét, és megsimogatta a gyermek fejét. – Jobb lenne neki. Neked is. Ilyenkor még nem fáj, a lelke épphogy kapaszkodik ebbe a kis testbe.

Megumi szemébe könnyek gyűltek, és minden erejét összeszedve hátrébb kúszott a futonon, amíg a háta neki nem ütközött a falnak, hogy a bába már ne érje el a fiút. A vállai besüllyedtek, mintha annyira próbálná elrejteni, amennyire lehetséges. Jobb lenne neki, visszhangoztak a fülében a kegyetlen szavak. Nem, nem, nem.

- Hozzá ne érj... - suttogta, és csapzott hajtincsei mögül egészen űzött tekintettel nézett a nőre, mintha ő lenne most a legnagyobb ellensége. – Senki nem ér hozzá a fiamhoz.

- Megumi-san, ő nem akar rosszat. Nem tesz semmit, amit nem kérsz tőle – csitította Aya a nőt, aki azonban hevesen megrázta a fejét.

- Azt állította, jobb lenne neki! Hogy mondhat ilyet, egy...

- Azért mondta, mert mind látjuk, hogy félszellem. A te fiad. És az istenekre mondom, senki nem akarja, hogy bármi baja essen, hogy bármi történjen, ami neki vagy neked fáj, de fel kellett tennie ezt a kérdést!

Megumi nyelt egyet, egy kicsit talán megnyugodott, miközben félszegen újra lepillantott a természetellenesen apró kisfiúra. Nem mozdult. A sírása is elcsendesedett, csak bámult rá, tágra nyílt sárga szemekkel. Ilyenkor még nem fáj, a lelke épphogy kapaszkodik ebbe a kis testbe. Megumi ebben erősen kételkedett. Neki nagyon is úgy tűnt, hogy a fia lelke már itt van, és figyel rá. Úgyhogy felnézett a bábára, és már kevésbé rémült, de egészen fagyos hangon szólalt meg.

- Nem nyúlhat hozzá. Megszültem. Most már élni fog. Senki nem bánthatja.

Aya aprót bólintott a bába felé, aztán Megumira nézett, aki ismét visszafordult a karjaiban tartott gyerekhez, és most, hogy kinyilvánította a döntését, az a rémisztő, hideg határozottság is eltűnt az arcáról... fáradt, szelíd, és végtelenül gyengéd mosoly játszott az ajkain.

- A papok nem fogadják majd, igaz? – ezt szinte magának mondta, Aya is érezte, hogy nem kell válaszolnia. – Biztos nem... akkor nem kell azon aggódni, hogy megszegjük a névadás szabályait – az egyik kezét felemelte, és óvatosan megsimította a gyermek arcát. – Ren... akit szeretnek. Tökéletes név lesz.

***

Kicsi gyermek, sose félj
Tudom, tombol kint a szél
S az eső gonosz idegen
Üti a tetőt szüntelen
Mégis itt vagyok veled

***

9 hónappal korábban

Kataki mindig akkor érkezett, amikor a Kazuo házra már teljes csend telepedett – elaludtak az olajlámpások, az éji baglyok baljóslatú huhogása, és a kerten áttáncoló szél süvítése volt az egyetlen, amit Megumi még hallott. Az ajtó nem húzódott el... az ayakashi hangtalanul, egy fuvallat könnyedségével, de füst maró szagával érkezett. A fiatal nő már akkor tudta, hogy a szobában van, amikor még hátra se fordult, de nem mondott semmit, amíg meg nem érezte, hogy egy magas férfialak karjai körülfonják a derekát, a csontmaszk homloka pedig nekiütődik a vállának. Abban a majdnem tökéletes csendben, és majdnem tökéletes sötétségben mindketten biztonságban voltak.

A szellem emberformában jóval magasabb volt nála, a vállai szélesek, a karja erős. Piszkosfehér haorijának ujjára fekete skorpiókat hímeztek, a csontmaszkot pedig alig vette le... annak rejtekében csak erőteljes állvonala, vékony ajkai, rövid, de szúrós borostája, valamint két sárga szeme látszott, amelyek szinte ragyogtak a sötétben. Amikor elkezdtek találkozgatni, a szellem megkérdezte, fél-e tőle, és Megumi már akkor is határozottan mondott nemet. Tudta, hogy logikus lenne tartania tőle, elég rémtörténetet hallott az éjszakában járó ayakashikról, de valami furcsa módon a titokzatossága, és a tény, hogy áradt belőle egyfajta sötét tekintély és hatalom, mégis megragadta. Amikor pedig Kataki rosszindulat nélkül közelített, olyan gyengédséggel, amit nem várt tőle, a kíváncsiságból lassan vonzalom lett.

Megumi pontosan tudta azt is, hogy a családja ellenezné a dolgot – ennek köszönhetően ő maga is húzta az időt. Kataki azonban nem sürgette, ellenkezőleg... a nő gyakran úgy érezte, már azelőtt ismeri minden vágyát, és minden korlátot, amit állít, hogy elmondta volna neki. Gyanakodott rá, hogy ez is egyfajta képesség, de sosem tette fel a kérdést. Túlságosan élvezte, hogy amikor hideg volt, a szellem azelőtt közelebb húzódott hozzá, átkarolta és finoman megdörzsölte a vállait, hogy egyáltalán remegni kezdett volna. Hogy egy hosszú nap után, amikor kimerült, és amikor másra sem vágyott, mint hogy valakit érdekeljenek az érzései, Kataki leült a futonja szélére, és suttogva, hogy az alvó házban senki ne hallja, megkérdezte, mi a baj. A férfi olvasott benne, mint egy nyitott könyvben, és alkalmazkodott hozzá – a Kazuo család szigorú volt, Megumi élete addig mindig arról szólt, hogy ő idomult mások elvárásaihoz. A gondolat, hogy kivételesen ő az, aki dönt, elérte, hogy biztonságban érezze magát, és fülig szerelmes legyen.

Éppen ezért érezte annyira rémisztőnek, amikor egy nap ajtót nyitott egy vendégük előtt.

A férfi idős volt már, hatvan, talán hatvanöt év körül járhatott – szelíd, barátságos tekintete azonnal bizalmat gerjesztett az emberekben, még úgy is, hogy szokatlan, nyugati szemüvege kissé meglepte a nőt. Nehéz, régi haorit viselt, az anyaga néhol egészen színét vesztette már, ősz haját pedig copfba fogta. Szelíden elmosolyodott, ahogy meglátta a riadt tekintetű Megumit az ajtóban.

- Takeshi-sant keresem. Szólnál neki?

Meguminak bólintani sem volt ideje, a háta mögül azonnal felharsant az apja éles hangja.

- Itt vagyok, Hideyoshi – vetett egy pillantást a lányára, aztán aprót bólintott felé. – Menj csak Megumi. Beszélnem kell a vendéggel.

A nő torka összeszorult, meghajtotta a fejét, és mint a megzavart madár, úgy sietett ki a szobából. Felismerte a férfit – Sendaiban a legtöbben ismerték. Hideyoshi Akira onmyoji volt, igazából az egyetlen, aki tartósan a városban lakott. Nem számított a legjobbnak, de azért igen ügyesen bánt a mágiával, és idős kora azt is jelentette, hogy bőven halmozott fel tudást és tapasztalatot. Megumi sejtette, miért jött, így ahogy az apja bevezette a férfit a nagy szobába, ő leült a fal mellé a szomszédban. Ügyelt rá, hogy az árnyéka ne árulja el, ahogy kihallgatja a beszélgetést, de a rizspapíron át könnyen elérte a hang.

- Valami jár Meguminál – hallotta az apja szavát. – Aggódom érte.

- Nem meglepő – Akira hangjából még egyfajta szelíd mosolyt is kihallani vélt. – A lánya nagyon csinos, Takeshi-san. Meg is lepne, ha a fiatalemberek nem fordulnának utána az utcán.

- Az istenekre mondom, itt férfi nem jár! – csattant fel Takeshi, és Megumi összerezzent, ahogy a tenyere nekicsapódott az alacsony asztalkának. – Hangokat hallok, füstcsóvákat látok alkonyatkor, de sosem tudom utolérni... az a lény egy szellem, és esküdni mernék, hogy a lányom kell neki! – egy pár pillanatig csend volt, aztán Takeshi ingerülten hozzátette. – Attól tartok nem veszel komolyan, Hideyoshi.

Akira hangja továbbra is nyugodt volt, de sokkal komorabbá vált.

- Szó sincs róla. Nem vetem el a lehetőséget csak... nem tartom valószínűnek. Az ayakashik nem nagy udvarlók, gyors élvezetet keresnek az emberi nők karjaiban. Az eddigiek alapján ez régóta tart. Nekem nincsenek gyermekeim, de a maga helyében én is aggódnék, és rémet látnék ott is, ahol nincs.

Megumi nem hallgatta végig a beszélgetést, hanem a szájára tapasztott kézzel, hogy véletlenül se árulja el magát, elosont a faltól és ki a kertbe... csak ott roskadt össze a terasz szélén, és túrt idegesen a hajába. Az apja megsejtette. Nem Katakit féltette, igazából – abban biztos volt, hogy a szellem hatalma nagy, még úgy is, hogy nem tudta, pontosan meddig terjed, és miben áll. A kezdetektől érezte rajta, egy idősebb onmyoji nem bírna el vele. Ugyanakkor félt tőle, hogy az apja hogy reagálna – ha kialakulna a konfliktus, és nem a szeretője fizetne érte, akkor Takeshi maga. Megumi talán nehezen viselte az apja nyers szigorát és végletes hagyománytiszteletét, de szerette őt. Nem akart bajt hozni a családjára. Afelől pedig semmi kétsége nem volt, hogy Takeshi a saját életével sem törődve kiáltana Kataki véréért, ha megtudja, hogy a lánya odaadta neki magát.

Döntenie kellett, megvédeni mindenkit, és csak egy utat ismert, ahogy ezt megtehette. A szobában állva, a belső kertre nyíló ajtó virágmintáit nézve érezte a férfi állát a vállán, és hamarosan meghallotta azt a halk kérdést is. Mitől félsz? Ismételten, mintha csak olvasott volna az érzéseiben, azonnal megérezte a bajt... Megumi agyán egy pillanatra átsuhant a gondolat, hogy talán nem is kell válaszolnia. Talán a kérdés maga is merő udvariasság, és Kataki már tökéletesen tisztában van vele, mi a baj. Apádról van szó?

Igen. Igaza volt.

- Megsejtett valamit. Rólunk – a nő óvatosan kibontakozott a szellem karjaiból, és szembefordult vele, végigsimítva a csontmaszk peremén. A férfi már épp nyitotta volna a száját, amikor Megumi óvatosan megrázta a fejét. – Tudom, hogy nem árthat neked. Nem... mondtál sokat az erődről, de nem vagyok vak. Érzem, azt hiszem – egészen halkan és kicsit keserűen felnevetett. – El kell menned. Végleg.

A szellem nem válaszolt. Az ujjai, amik addig csak óvatosan, mintegy megnyugtatásként simogatták Megumi vállát, szinte ösztönösen szorultak meg a felkarján – még nem is válaszolt, de egyértelmű volt, hogy iszonyodik a gondolattól.

- Ostoba voltam – rázta meg a fejét. – Ostoba, romantikus kislány, aki teljesen belevarázsolódott a gondolatba, hogy egy ayakashit szeret, és csak most tudatosult benne, hogy nem élhet így. Ez egy álom volt. És ha nem akarom sem a te, sem apám kárát, akkor lassan fel kell ébrednem – a fejét a férfi mellkasának döntötte, akinek a pillanatnyi szorítása teljesen megszűnt, és csak közelebb húzta magához a nőt. – Reggel, mikor felébredek, sosem vagy már itt. Csak annyit kell tenned, hogy este sem jössz el.

Tisztán emlékezett arra az éjszakára. Hogy azután a fájdalmas kérés után percekig álltak még a virágmintás papírajtó előtt, mielőtt a férfi az álla alá tette a kezét, sárga szemei találkoztak az övével, és egy hosszú, de egészen szomorú csókba vonta. Másnap reggel nem volt mellette. És másnap éjjel nem jött el.

***
Kicsi gyermek, sose félj
Ha villámlik és nagy a fény
Ha könnyed hullik, ne feledd
Most is itt vagyok veled

***

- Pihenned kéne még, Megumi-san!

Aya sopánkodva terítette a nehéz, csíkozott anyagú dochugit a nő vállára, miközben ő a kisfiát ölelve (kissé botladozva, ahogy rátaposott a yukata szélére), az ajtóhoz lépett.

- Ugyan Aya... olyan gyönyörű ilyenkor a kert. Most nyílik a krizantém, szeretném, hogy lássa!

Az idős nő megcsóválta a fejét. Megumit mintha megszállta volna valami a szülése óta. Egy pillanatra sem engedte volna el a fiát, minden szokással ellentétben a kis Ren a karjaiban aludt, ő is mosdatta, és állandóan beszélt hozzá, dúdolt neki, mintha minden pillanatban kapcsolatban akarna maradni vele, mintha mindig arra vágyna, hogy a kisfiú érezze, mennyire szereti az anyja. Hanae, a ház úrnője bemehetett hozzá... Megumi arca akkor is ragyogott, és nem győzte mondani „Anyám nézd! Nézd, megszületett az unokád!"... az idősebb nő volt annyira udvarias, hogy mosolyt erőltessen az arcára, és megsimogassa a lánya haját, de alig nézett a gyerekre. Ren olyan volt, Megumin kívül mindenkinek, mint egy démon a házban, egy apró szörnyeteg, aki azért jött, hogy felforgassa a neves Kazuo család békés napjait. Hanae látogatása után ezt talán a nő maga is érezte, mert Takeshit már be se hívta. „Apám nem értené," mondta Ayának. „Ő nem értene semmit."

- Megumi-san, alig aludtál tegnap. És olyan sápadt vagy, nem kéne...

- A virágillat csak nem mérgez meg, Aya! – nevetett fel a nő, és az idős szolgálót elfogta a keserű érzés, hogy még ebben a nevetésben is van valami... Megumi minden erejével próbált boldogságot sugározni, de a sápadtsága valódi volt, ahogy az apró bizonytalanság a járásában is. Tényleg kimerítette a szülés. – És őt sem... - nézett le szelíden a gyermekre. - Erősebbé teszi a szabad levegő, meglátod!

Aya végül felsóhajtott, és csak a nő után sietett, hogy megtámogassa, amíg odaér az egyik padhoz. Megumi játékosan megérintette a mutatóujjával a kis Ren orrát, aztán igyekezett úgy fordulni, hogy lássa a virágokat. Fehér, halványrózsaszín, és aranysárga krizantémok bontogatták a szirmaikat, valóságos színkavalkáddá varázsolva a sendai-i udvarház kertjét, nehéz, édes illata pedig egészen elbódította a nőt.

- Nézd csak! – suttogta a kisfiúnak, aki úgy pislogott rá borostyánsárga szemeivel, mintha értené is, amit mond. – Ez... - simította meg az egyik virágot. Ennek a szirmai nem annyira élénk citromszínűek voltak, mint a többi, hanem kicsit sötétebb, halvány naranccsal erezettek. – Rád emlékeztet. Ilyenek a te szemeid is. Le is szedném, de nem szoktam letépni a virágokat. Úgy szépek, ahogy vannak. És így kihajthatnak minden évben. Az ember sosem bántja azt, amit szeret.

Vetett egy gyors pillantást a ház ajtaja felé, aztán vissza is fordult volna a gyerekhez... de hirtelen erős, görcsös fájdalom nyilallt az alhasába. Megumi felnyögött, könnyek szöktek a szemébe, és egy pillanatra úgy érezte, alig tudja megtartani a gyermekét. Aya azonnal mellette termett.

- Megumi-san, jól...

- Semmi... - „Semmi baj", próbálta kipréselni magából a nő, de a hirtelen jött fájdalom erősebbnek bizonyult nála. Aya rémülten megragadta a kezét, amikor tudatosult benne, hogy egészen hideg. Megérintette a homlokát is, és felkiáltott.

- A szellemekre... Megumi-san, te lázas vagy! Mondtam én, hogy pihenned kéne...

- Csak kis görcs volt...

- De a láz nem az! Hívok egy orvost, add át Rent...

- Nem – erre a kérdésre a nő hangja fájdalom ide vagy oda, tökéletesen kitisztult. – Őt én viszem, az én fiam.

Aya megint csak megcsóválta a fejét, másra már nem volt képes, és a kezét nyújtotta.

- Akkor segítek visszamenni a házba. De meg kell, hogy nézzen egy orvos.

Megumi néhány pillanatig még habozott, aztán miközben a görcs még mindig nem engedte, lemondó tekintettel bólintott, és hagyta, hogy az idős szolgáló átkarolja és talpra segítse. A krizantémok bódító illatában, és a láz szédítő forróságában még mindig magához szorította a gyermekét.

***

És egy nap úgyis megtudod
Hogy ilyenek a viharok
Az eső, villám, a nagy szél
Fákat nevel, fényt ígér
Folyót duzzaszt, megtisztít
A hajnal látod, tőle szép

***

7 hónappal korábban

- Megumi-san, Hiroki-san hazatért!

Megumi arca felragyogott, ahogy meghallotta Aya szavait. A bátyja már hosszabb ideje elment hazulról– kardforgató mester volt, gyakran tanított környékbéli fiatalokat, és ilyenkor néha hetekig nem látták. Megumi gyerekkoruktól kezdve látott egyfajta biztos bástyát benne... bár az apja óvta a széltől is, de az ő védelmező szeretete sokszor szinte megfojtotta. Hiroki szeretete sokkal inkább olyan volt, mint a jó kertésznek, és a kert legszebb virágának kapcsolata. Mellette Megumi átélte a napfényt, és megöntözte az eső, de ha vihar jött, tudta, hogy a férfi meg fogja óvni. Most pedig szüksége volt rá, hogy valakivel szabadon beszéljen.

Tabi zokniban futott át a teraszon, majd a nagyszobán, hogy elérje a bátyját.

- Hiroki! – ölelte át, és egy pillanatra egészen megnyugodott. Már nem volt egyedül. Hiroki először halkan felnevetett, mintha nem tudná mire vélni a hirtelen örömöt, amikor viszont eltolta magától, azonnal észrevette, hogy a húgával valami baj van. Megumi arcára volt írva a zavar, amit az elmúlt hetekben kétségbeesetten próbált rejteni.

Takeshi csak egy perce távozott, hogy hagyja a két gyermekét beszélni, így Hiroki még óvatosan utánanézett, mielőtt a húgához fordult.

- Megumi... ha valami nyomja a lelked, nekem...

- Nem sétálhatnánk egyet? Könnyebb lenne beszélnem... apánk füleitől távol.

Hiroki bólintott, a nő mellkasából pedig kiszakadt egy reszketeg sóhaj. Úgy érezte, a falnak is füle van, és bárhol említené meg... azt, ami történt, valahogy mindenképp Takeshi fülébe jutna végül. Nem mintha nagyon sokáig titkolhatta volna még.

- Hallgatlak – mondta a bátyja szelíden, ahogy kiértek a kertbe. Még hűvös volt, de ez a tél enyhének bizonyult... gyorsan olvadt a hó, és a széltől védett belső kertben a vastagabb kimonó alá alig kúszott be a hideg. Megumi vett egy nagy levegőt, és fojtott, kissé még reszkető hangon szólalt meg.

- Beszéltem neked... róla. Tudod kiről. – Kerülte a bátyja tekintetét. - Távozott. Én kértem meg, hogy tegye, apánk kezdett megsejteni valamit, és tudjuk, hogy nem örült volna a dolognak.

Hiroki összeráncolta a szemöldökét, majd egyfajta megértő szánalom ömlött el a vonásain.

- Sajnálom. Pedig még csak nem is találkozhattam vele – egy pillanatig fürkészte Megumi arcát, elfordított tekintetét, mintha csak azt próbálná kideríteni, egyszerű szerelmi bánat okozza-e a feszültséget... a nő sejtette, hogy a bátyja túl jól ismeri ahhoz, hogy ezt gondolja. – Ezért vagy szomorú, vagy van még valami?

A nő keze néhány pillanatig még a kimonója ujját piszkálta aztán szinte önkéntelenül a hasára siklott.

- A gyermekét várom – bukott ki belőle végül.

A férfi egészen ledermedt, a szemei kikerekedtek, és rémült döbbenettel bámult a nőre. Megumi nyelt egyet. Ettől félt a legjobban. Ha ő sem... ha Hiroki sem képes elfogadni, mit várhat az anyjától, vagy mit várhat az apjától? Hogy mondja el nekik, hogy meg akarja tartani azt a gyereket?

- Ezt... Ezt ismételd meg kérlek... – suttogta a férfi.

- Teherbe estem. Nem tudom mikor, még nem tudtam róla, mikor elment. De az övé. Csak az övé lehet – könnyek szöktek a szemébe... egész eddig tudta tartani magát, de most elég közel állt ahhoz, hogy teljesen elveszítse a talpa alól a talajt, hogy a félelem erősebb legyen nála. Az arcához nyúlt, és a kimonója ujjával törölte le a könnycseppeket.

Hiroki mély levegőt vett.

- Szent szellemek... - suttogta, Megumi pedig már azon töprengett mit mondjon, hogy próbálja megmagyarázni, amikor a férfi magához ölelte, és szintén a könnyek határán, széles mosollyal szólalt meg. – Szent szellemek, gyereked lesz! Alig hiszem el... lesz egy unokaöcsém! Vagy unokahúgom, mindegy is! A lényeg, hogy... hogy... - kicsit megemelte a húgát, aki így félig a lábán állt, és játékosan, mintha csak kislány lenne, meghintáztatta rajta. – Mert... megtartod, igaz? Ugye... ugye megtartod? Akkor is, ha félvér? – kicsit eltolta magától a nőt, hogy a szemébe nézhessen. – Tudom, hogy... hogy nehéz lesz, és hogy apánk... de nem kell, hogy félj, együtt megoldjuk! Ígérem!

Megumi ismét lesütötte a szemét, aztán bólintott.

- Félek apánktól. Tudom, már mikor megsejtette... ő nem fogja jól fogadni, és nem csak rám lesz dühös, de... – ismét könnyezni kezdett volna, de most már azelőtt megtörölte a szemét, hogy a cseppek lefolytak volna az arcán. Mintha ezzel is üzenné, hogy elég erős. – Megrémültem. Még most is félek, de... – kicsit elmosolyodott, szomorkásan, de egészen őszintén, és újra megérintette az egyelőre még teljesen lapos hasát. – De akarom őt. Akkor is, ha mindenki gyűlöl majd érte.

- Majd én beszélek vele, ha kell... – vágta rá a bátyja. - Nem engedem, hogy ő döntsön helyetted. Tudom, hogy nem lesz boldog... De nem érdekel. Én sosem gyűlölnélek, amiért megszülsz egy félvér gyereket... Csupán magamat gyűlölném, ha hagynám, hogy bárki elvegye tőled. – biztatóan megszorította a húga vállát. – Minden rendben lesz, ne félj! Az idegeskedés nem tesz jót a kicsinek...

Megumi erre már kicsit felnevetett... még mindig bujkált a hangjában keserűség, de az arca kisimult. Ha nem is ért véget minden nehézség, de legalább már tudta, hogy nincs egyedül.

- Attól félek, idegességgel már bőven elláttam szegényt, amíg vártam, hogy hazaérj – felelte, majd hozzátette halkan. - Gonosz dolog ezen töprengeni, még épphogy megfogant, de... remélem, a származása nem lesz túl árulkodó. Nem apánk miatt, és nem is miattam. Csak... attól is félek, hogy bántani fogják. Vagy... – kicsit megrázta a fejét, kontyából kiszabadult sötét tincsei ide-oda repültek. – Nem voltam ostoba, tudtam, hogy ez megtörténhet. Ne gondold, hogy ennyire naiv kislány vagyok – nézett a bátyjára. Pedig az voltam. Ostoba, romantikus kislány, ahogy neki is mondtam akkor... - De errefelé sosem láttunk még félszellemeket. Valahogy... egészen eddig az egész nem volt ennyire valóságos.

- Remélem... Az ő érdekében – bólintott Hiroki, kicsit sötétebb tekintettel, majd az öklébe csapott egyet, gyerekes mozdulattal, ami azokat az éveket idézte Megumiban, amikor a bátyja még az őt gúnyoló kisfiú baját látta el. – De úgyis szétrúgom bárki seggét, aki bántani meri! – közölte, majd megint ellágyult az arca. – Ez most tényleg... Nagyon sok lehet... Sajnálom, hogy nem értem haza előbb. Most viszont már itt vagyok. Ketten csak megbirkózunk vele, nem? Nem hordhatom ki helyetted a gyereket, ez tény, de... – kicsit kuncogott. – De itt leszek és támogatlak mindenben. És félszellem vagy sem... A gyermeked biztos igazán szeretetre méltó lesz. Ezt idővel mások is belátják majd.

Megumi arcán végre ismét állandósult az óvatos mosoly, ahogy a bátyja újra féloldalas ölelésbe vonta.

- Remek anya leszel, Megumi.

***

Kicsi gyermek, sose félj
Sötét bár most kint az ég
De látod, gyertya lángja lobban
Arany fényt hoz azon nyomban
Most is itt vagyok veled

***

- Fiatal anyáknál sajnos előfordul. A szülés kimerítette...

- Csak tudsz mondani valamit!

- Nézd, Takeshi-san. Orvos vagyok, de ezt még a nyugatiak se tudják rendesen kezelni. És az a gyerek... - a férfi feltolta az orrán a szemüvegét. – A gyerek sem ember. Ki tudja, milyen átkot hozott még az anyjára.

Takeshi keze ökölbe szorult, és tehetetlenül nézett Megumi szobája felé. Aya remélte, hogy egy kiadós alvás majd rendbeszedi, de a nő még lefeküdni sem volt hajlandó – félig ülve aludt el, a kezei pedig még mindig a kisfiát szorították, mintha csak attól tartana, ha egy pillanatra is elengedi, elragadják tőle. Mikor pedig végre elszenderedett, nyugtalanul aludt, folyt veríték az arcán – valamikor éjféltájt Ren is sírni kezdett, mintha csak megérezte volna, hogy az anyjának valami baja van, és addig nem is hagyta abba, amíg Megumi meg nem mozdult, és erőtlenül el nem kezdte dúdolni neki azt a kis altatódalt, amit az első éjszakájukon is.

A reggel pedig nem hozott javulást – Megumi homloka lángolt, a testét szinte felégette a heves láz. Úgy szédült, hogy szinte lábra állni sem tudott, és néha újra megtámadta egy-egy vad görcs. Amikor az orvos megérkezett, már nem volt ereje ellenkezni, de csak Aya kezébe adta a kisfiát, és azonnal követelte vissza, ahogy a férfi kilépett az ajtón.

- Akkor... - Takeshi hangja remegett, ahogy az orvos kimondta a szörnyű ítéletet.

- Ha lemegy a láza a következő pár órában talán még megmenekül, de... amilyen fájdalmai vannak, hamarosan abban sem lesz már biztos, hol van, a láz teljesen eluralkodik majd rajta. Nem tehetek érte semmit. Csak... legyetek mellette.

Takeshi kiviharzott a szobából, és Aya hallani vélte, ahogy sarlatánnak kiáltja ki az orvost... Hanae elnézést kért a férje viselkedéséért, de reszkető kézzel számolta ki a pénzt az igazságért, hogy a lánya meg fog halni. A szolgáló óvatosan eltolta az ajtót, és belépett a nő szobájába. Megumi még mindig dúdolt. Halkan, és egészen hamisan, mintha a hangokat se hallaná már teljesen tisztán.

- A bátyám... - suttogta álmatagon Ayára nézve. A nő egy pillanatra egészen megdöbbent. Megumi az elmúlt napokban nem emlegette Hirokit, csak a gyermekére koncentrált, csak ő létezett számára. – A bátyám mikor ér haza?

- Nem tudom, Megumi-san – hajolt le hozzá a szolgáló. – Tudod, északra ment, a...

A szellemért, aki teherbe ejtett. A kedvesedért. Aya hirtelen nem tudta, mit mondjon, de valamiért úgy érezte, nem is kell befejeznie a mondatot. Ahogy a születése pillanatában a gyermeke tekintete volt félelmetesen élő, úgy a szolgálóban tudatosult, hogy a lázban vergődő fiatal nő elméje talán még egészen tiszta. Sötét szemei ragyogtak, mintha csak az istenektől kapná az erőt, hogy még tudatánál maradjon.

- Azt mondta, hazaér, mire megszületik – motyogta. – Hogy itt lesz, és segít.

- Tudom, Megumi-san. Tudom... és biztos vagyok benne, hogy siet is.

- De nem fog ideérni, mire meghalok! – Megumi hangja hirtelen egészen erős lett, valósággal kiabált a nőre. – Ha nem lesz itt addigra, akkor... akkor ő... - arca a mellkasához szorított gyermekre borult, és a hajzuhataga mögött is látszott, hogy forró könnyek ömlenek az alvó kisfiúra.

Aya szelíden simogatni kezdte a vállát, de tudta, hogy semmit nem tehet. Meguminak hihetetlen ereje volt, ezt tudta. Tudta abból, ahogy mosolyt színlelt, és kertbe akart rohanni, mikor a betegség már kezdett eluralkodni rajta. Tudta abból, ahogy első nap küzdött a bábával. Tudta a dalból, amit még akkor is dúdolt, mikor már szinte el sem találta a hangokat. De most ő maga ismerte be a vereségét. Nem lehetett annyira tiszteletlen, hogy arra kéri, nyugodjon meg, és azt suttogja, hogy minden rendben lesz.

Aztán a nő reszketése alábbhagyott, és felnézett Ayára, még mindig könnyes szemeiben most teljes megadás látszott.

- Neked kell majd... igaz? – az alsó ajka remegett, ahogy az egyik kezével Ren arcát simogatta. – Az a nők munkája... és a bába már elment...

- Megumi-san...

- Ne tagadd! Tudom. Tudom, hogy... - a plafonra nézett, és újra folyni kezdtek a könnyei... valahogy még talált magában annyi erőt, hogy a szájára szorítsa a kezét, és visszafogja a kitörni készülő zokogást. Ha a könnyei magukban nem ébresztették fel a fiát, ne kövessen el ilyen hibát. – Csak... légy vele gyengéd, jó? Annyira kicsi... nem mintha... küzdene... – a hangja elhalkult, és ahogy visszafordult a kisfiúhoz, úgy tűnt, mintha, ahogy a kertben, megint csak neki beszélne. Mintha csak ők ketten lennének a szobában. – Én majd várok rá abban a másik világban. Ott is lesz, aki már szereti...

Megumi este kilenc körül hunyta le a szemét, mikor a nap már lement. A karjai, ami addig olyan szorosan tartották a gyermekét, elvesztették erejüket. Ren sárga szemei kipattantak, és mint a fába szorult féreg úgy üvöltött, siratta az anyját, siratta a világot, siratta azt az egyetlen szeretetet, amit kapott a Kazuo háztól. Három napos volt. De már többet siratott, mint más egész életében.

***

Tudod, egykor, nagyon régen
Kicsi gyermek voltam, féltem
És volt egy anyám, drága lélek
Ki átölelt és énekében
Felszáradtak a könnyek
Könnyű álmok érkeztek

***

- Takeshi-san én megígértem Meguminak... - Aya magához ölelte az üvöltő gyereket, és egészen fel kellett emelnie a hangját, hogy hallják egymást a szamurájjal.

- Mit ígértél neki? Megumi már azt se tudta, mit beszél.

- Azt ígértem, hogy a fiú nem szenved majd! Nem tehetjük, hogy...

- A bába elment. Nem akarom, hogy gyerekgyilkosnak bélyegezzenek. A városhatárban gyorsan távozik majd a lelke, az őszi éjszakák hűvösek. Azt mondhatjuk, hogy az anyja után halt. Senki nem meri majd kérdezni...

- Takeshi-san!

- Aya! Ez nem a te döntésed. Hagyd, hogy meggyászoljam a lányomat, és legalább ne akard, hogy a fedelem alatt neveljem a gyilkosát!

Az idős szolgáló szeme elkerekedett a férfi kifakadására, és kiviharzott a szobából. Ren még mindig üvöltött, ő is alig tudott koncentrálni a hangtól, de még így is iszonyodott a férfi szavaitól. Igen, félszellem volt. Igen, az anyja meghalt. De csak hallani, hogy a három napos csecsemőt, aki Megumi élete értelme lett abban az utolsó néhány órában, gyilkosnak bélyegezték, túl fájdalmasnak tűnt számára.

- Jól van, szegénykém. Nem lesz olyan szörnyű, ígérem... Édesanyád várni fog – suttogta a nő, miközben tiszta takaróba bugyolálta a kisfiút.

Még egyszer utoljára kiment a belső kertbe – a krizantémok még mindig virágoztak... az éjszakában már nem tűntek olyan pompásnak, mint aznap, amikor Megumi kivitte a gyermeket a kertbe, de a lámpása fényénél Aya megtalálta azt az egy szál krizantémot, amire Megumi azt mondta, a kisfiára emlékezteti. Nem szoktam letépni a virágokat. Az ember nem bántja azt, amit szeret. Aya végigsimította a krizantém szirmait, aztán felsóhajtott.

- Kevés szebb halál van egy virágnak.

A vastag szár miatt alig tudta leszakítani, de végül sikerrel járt, és beletűzte a kis Ren takarójába. A bódító illat, ha nem is hallgattatta el, de legalább kicsit mintha megnyugtatta volna.

A városhatár messze volt a háztól, Ayának gyalogolnia kellett. A lámpása aranyló fénypont volt az utcákra ereszkedő mély csendben és sötétségben – kerülte a házakat, hogy meg ne hallják a gyereksírást. Az úttól nem messze tette le csecsemőt... még egyszer megigazította a takarót, szinte úgy, ahogy a fiatalemberek kimonóját szokás lesimítani, ha távoznak otthonról. Végülis, a gyermek is útra készült, ha sokkal hosszabbra és sötétebbre is.

Ahogy a gyereksírás elhalt a távolban, az idős szolgáló szeméből is folyni kezdtek a könnyek.

***

De felnőttem, és már értem
Hogy jön vihar az életben
De most sötét van és hideg
Hát látod, itt vagyok veled

***

- Rae! Rae, az istenekre, nyiss már ajtót!

- Akira-san? – harminc év körüli nő jelent meg a kis ház ajtajában, ahol az idős onmyoji már percek óta kopogott. Elkezdett zuhogni az eső, és a kezében tartott kis csomag még mindig üvöltött. A szentségit, erős kölyök ez... - Mi... - a nő tekintete a pólyára siklott. – Akira-san, mit műveltél?

- Minek nézel engem? Kitették ezt a gyereket. A szellemek tudják, hogy kik. Csak nem hagytam sorsára.

A nő kicsit megigazította a kimonóját, és zilált frizuráját is, aztán felsóhajtott.

- Gyere be. Gyorsan, még megázol, te is, meg a kicsi is.

Hideyoshi Akira gyorsan átlépte a küszöböt, és morogva szólalt meg.

- Nyomorult ősz. A legszeszélyesebb évszak, én mondom...

Rae felsóhajtott.

- Kérsz egy teát? A férjem már alszik, nehéz napja volt. És add ide azt a gyereket, rosszul is tartod. Amíg éhes, úgyse hallgat el.

- Talán az anyját hiányolja.

- Már ha tudja, hogy ki az.

Akira kicsit habozott, de végül átadta a kisfiút a nőnek. Rae először óvatosan megtámasztotta a fejét, és kicsit már elkezdte volna ringatni... hogy aztán majdnem eldobja.

- Ez egy...

- Egy félszellem, igen. Mit gondolsz, miért dobták ki?

- Akira-san, ez...

- Egy csecsemő, akit én nem tudok etetni. Neked van egy saját kölyköd, csak jut ennek is.

- Nem nevelek fel egy félszellemet.

- Ki várja, hogy felneveld, Rae? – morogta a férfi, megtörölve a hidegben bepárásodott szemüvegét. – Múltkor elűztem azt a nyomorult vízidémont, ami ráakaszkodott a férjedre, tartozol nekem ennyivel. Felnevelni majd felnevelem én.

A nő szemöldöke felszaladt, miközben meglazította az övét, hogy meg tudja etetni a gyereket. A kisfiú még mindig sírt, de úgy tűnt, az éhsége azért erősebb.

- Mit akarsz vele?

- Tudomisén. Talán jó utódom lesz. A yashák sokak szerint különösen jó érzékkel vadásznak szellemeket.

- Onmyojit akarsz belőle nevelni?

- Mondom, hogy még nem tudom.

- Amilyen kicsi, talán túl se éli. Ha meg is etetem... az enyém majdnem kétszer ekkora volt – felelte a nő.

- Túléli – mondta Akira határozottan. Rae kérdőn pillantott rá, mire hozzátette. – Te nem hallottad, hogy üvöltött mikor megtaláltam. Soha ennyi életet újszülöttben még nem láttam. Erősebb, mint amilyennek tűnik.

A nő elgondolkodva bámulta a falat, aztán bólintott.

- Van neve? – Akira megrázta a fejét.

- Majd lesz. Ha eltelt egy hét, elviszem a szentélybe.

- Egy félszellemet?

- A papok ismernek.

A nő cinikusan felhorkantott, aztán lepillantott a gyerekre. A kisfiú immár nyugodtan szopott, szemeiben tükröződött az olajlámpások fénye, ahogy nézte az arcát.

- Azért adhatnál neki nevet. Jót tenne neki – az idős onmyoji kérdőn pillantott Raére, aki megvonta a vállát. – A név itt tartja a lelkét. A világhoz köti. Tudja, hogy valakinek fontos. Lehet, hogy tud üvölteni, de nem árt neki egy ok.

Akira kicsit eltolta az ajtót, és kinézett a zuhogó, őszi esőbe. A távolból mennydörgés hallatszott... lassan igazi viharrá fajult. Aztán a tekintete megint a kisfiúra vándorolt.

- Arashi – suttogta.

- Vihar? Kicsit baljóslatú név, nem?

A férfi megrázta a fejét.

- A viharok istenéhez is imádkozunk. És az ő élete viharral kezdődik. Ezt kár lenne tagadni – halvány, egészen öreges mosoly suhant át az arcán, mintha valami olyan bölcsességet készülne mondani, amit még Rae is túl fiatal megérteni. – A viharnak nagy hatalma van. Pusztít és gyógyít. Nevel és életet ad. Még fordíthatjuk valami jóra ezt a vihart.

A gyermek lassan elaludt Rae karjaiban.

***

Hajnalra az eső elül
Hajnalra a táj kizöldül
Hajnalban is veled leszek

A versrészletek a „Lullaby for a stormy night" c. dal nagyon szabad fordításai.