Shymal nem tudta volna megmondani, mióta kutyagoltak a félhomályos erdő egyetlen ösvényén. Csak mentek és mentek és mentek, és nem történt semmi. Egyetlen leágazás sem volt, ahogy egyetlen állat sem vagy növény. Mindenhol fa, fa és fa, méghozzá olyan szorosan egymáshoz nőve, hogy talán csak Aranyálarc fért volna át közöttük. Az ő válla semmiképp sem.

Már a napjára sem emlékezett, mikor félt utoljára, és noha most sem rettegett igazán, nyugtalan volt. Nem tetszett neki ez a különös erdő.

Néha-néha hátrapillantgatott a szeme sarkából, hogy Aranyálarc még megvan-e. Olyan halkan baktatott a férfi mögött, hogy Shymal félt, időközben elhagyja. A lányon viszont látszott, hogy bár tartja magát, retteg. Hol az ujjait tördelte, hol a nadrágját morzsolgatta. Valószínűleg a szeme is össze-vissza ugrált, de abban az átkozott álarcban semmit nem lehetett ebből látni.

– Te látsz egyáltalán? – kérdezte meg hirtelen Shymal.

– Miért ne látnék?

A férfi az álarcra bökött.

– Nem biztosíthat valami remek kilátást.

Aranyálarc megvonta a vállát.

– Valamennyit látok benne – mondta.

Shymal megállt, és szembe fordult a lánnyal.

– Figyelj. Máskor rohadtul nem érdekelne, hogy mit csinálsz, mennyit látsz, de most ebbe a kibaszott élő Erdőben vagyunk. Jó lenne, ha mindent látnál. Szóval mi lenne, ha levennéd azt a szart?

A lány rémülten az álarcához kapott.

– Hozzá ne merj érni! – sziszegte, és úgy fogta a díszt, mintha Shymalnak szándékában állna letépni.

– Jól van, nyugodj már meg. Ha annyira ragaszkodsz hozzá, felőlem maradjon.

Hátra arcot vágott, és továbbindult.

– Ha már itt tartunk, te is maszkban vagy – mondta Aranyálarc.

– De én rendesen látok benne. A tied rajta van a szemeden!

Aranyálarc fújtatott egyet mögötte.

– Nem véletlenül – motyogta.

Shymal ráhagyta. Ha orra akar bukni, felőle elhasalhat. Azért jött, hogy életben tartsa, nem azért hogy pátyolgassa.

Alig kellett megtenniük párszáz métert, amikor – végre? – valami megváltozott. Az ösvény ugyan nem ágazott el, a fák továbbra sem ritkultak el, az út viszont egy végeláthatatlan tövisbokorba futott. Shymal bárhogy nézte, fájdalmas perceknek néztek elébe.

– Ez lenne az első próba? – fintorgott. – Ugye nem fordulhatunk vissza?

– Ezt az egyet tudom a próbáról. Ha egyszer belépsz az Erdőbe, többi ki nem léphetsz a bejáraton, különben égő fáklyává változol.

A férfi elhúzta a száját.

– Kellemes. Hát akkor... – intett a bokor felé. – Mondanám, hogy vigyázz a szemedre, de a te esetedben szerintem ezzel nem lesz gond. Inkább ügyelj arra, hogy ne akadj fent.

Shymal mélyet sóhajtott, és eltűrte az első ágat. Bőrkesztyűjének hála nem sértette meg. Kihúzta a tokjából az egyik tőrét, hogy elvágja a következő útban lévő, tüskés ágat, ám hiába vagdosta, meg se kottyant neki.

– Ez most komoly? – háborgott. – Mégis mi a szarból van ez az istenek átka?

– Talán tényleg ez az egyik próba – mélázott a válla felett Aranyálarc. – Segítség nélkül kell átjutnunk. De annyira nem tűnik vészesnek. Ha már mindenki belehal, többre számítottam néhány karcolásnál.

Shymal morgolódva visszacsúsztatta helyére a tőrt.

– Várd ki a végét annak a néhány karcolásnak.

Még a negyedéig sem juthattak, a férfi ruháján már több lyuk volt, mint egy rendes harc során. Úton-útfélen belekaptak a tüskék, hol az öltözékét, hol már a bőrét szabdalták. És neki a szemére is vigyáznia kellett – olykor egy hajszálon múlt, hogy nem vájta ki egy-egy tüske.

– Shymal – nyöszörögte Aranyálarc.

A férfi visszafordult. A lány egyik lábszárára rátekeredett az egyik ág, a nadrágját vér áztatta tőle.

– Hogy akadtál így bele? – kérdezte Shymal csodálkozva.

– Nem... nem tudom. Magától kúszott fel rá.

Shymal keze megakadt, miközben a lány lába felé nyúlt.

– Hogy mi? – pillantott fel rá.

– Én nem akadtam bele – mesélte Aranyálarc –, mégis hirtelen szúrást éreztem, és olyan erősen megszorított, mintha valaki karja lenne.

– Remek – motyogta Shymal, és nekilátott lefejteni a lányról az ágat. – Ezek szerint tényleg él az élő Erdő.

– Öhm, Shymal?

– Mi van? Nem látod, hogy el vagyok foglalva?

Aranyálarc elfordította a férfi fejét.

– Az ott egy csontváz? – kérdezte elfúló hangon.

Shymal körbe járatta a tekintetét.

– Nem is egy, ha jól látom... Hát, legalább tudjuk, mi lett néhány lánnyal.

– Ez nem vicces! – csattant fel a lány.

– Úgy nézek ki, mint aki viccel?

Óvatosan megfogta az Aranyálarc lábába fúródott ágat, és gyengéden maga felé húzta. A tüskék mélyen belefúródtak a lány húsába, mégsem sikoltott fel. Halk felszisszenéssel tűrte.

– Nagyon vészes? – kérdezte.

Shymal félre tűrte a nadrág anyagát.

– Fertőtlenítésre szorul, és be kell kötni, de nem ronda. Viszont ez csak az egyik része volt. Még háromszor át van tekeredve.

Aranyálarc bosszúsan felnyögött, kezével erősen megszorította Shymal vállát.

– Csak gyorsan – kérlelte.

– Kezdem – figyelmeztette, és egy határozott mozdulattal lefejtette a lányról a következő hurkot. Minél jobban haladt, Aranyálarc annál jobban nyöszörgött, de becsületére váljon, nem sírt és nem is hisztizett. – Ha átértünk a túloldalra, ellátom.

– És hogy jutunk el oda? Nem fog ilyen egyszerűen átengedni az Erdő.

Shymal amennyire csak lehetett ebben a tövis alagútban – vagy inkább csapdában –, felegyenesedett.

– Elméletileg ez az egész marhaság egy próba, és nem egyenes út a halálba. Akkor valahogy át lehet jutni. Ne maradj le.

A férfi idegesen rámarkolt egy ágra – az sem érdekelte, hogy tüskék fúródnak a tenyerébe –, és olyan erővel rántotta félre, hogy több is leszakadt a helyéről.

– Na – mondta elégedetten –, úgy tűnik, a puszta erő beválik.

– Ugye tőlem nem várod ezt?

Nehogy a kiskacsód megsérüljön, mi? – kérdezte volna reflexből, ám amint kinyitotta a száját, felrémlett előtte az alig pár perccel korábbi jelenet. Amilyen rendíthetetlenül tűrte a lábsérülését, aligha cukkolhatta azzal, hogy finomkodó úri hölgy.

– Nem – válaszolta végül. – A vastag kesztyűm valamennyire véd, majd én tisztítom az utat.

Shymal rendületlenül tépkedte az útjukban lógó ágakat, miközben a kesztyűje egyre inkább megadta magát. A keze lassacskán vértócsává változott, az először meleg, majd később hideg folyadék átnedvesítette a pólója ujját. Az ő szeme előtt azonban egyetlen cél lebegett: Aranyálarcot a túlpartra juttatni.

A lány szorosan a férfi mögött maradt, olykor benne kapaszkodott meg. Bizonyára a lába fáj – gondolta ilyenkor Shymal.

A töviságak ritkulni kezdtek, majd lassan teljesen elmaradtak.

– Átjutottunk – állapította meg Aranyálarc döbbenten.

– Nagyon úgy tűnik – bólogatott Shymal. – Ideje ellátni a sebeket, ha nem akarsz fertőzésben kimúlni. – Levette a hátizsákját, és kitúrta belőle a szükséges cuccokat: fertőtlenítő és kötszer. – Ülj le – mondta aztán a lánynak.

Döbbenetére Aranyálarc elé térdelt, és kivette a kezéből a holmit.

– Ilyen kézzel, aligha tudsz ellátni – mondta. – Előbb hadd nézzem meg én a tenyeredet.

Shymalt immáron másodjára érte meglepetés a lánnyal kapcsolatban. Képes lenne háttérbe szorítani saját magát a férfivel szemben? Milyen nemes lány ez?

A férfi engedelmesen lehúzta a kesztyűjét – az ajkába kellett harapnia, hogy ne nyögjön fel –, és odanyújtotta a kezét Aranyálarcnak. A harmadik megdöbbenés ekkor érte: puha kéz helyett bőrkeménykedéses bőr simult az övére.

Miközben Aranyálarc ellátta a sérülését, Shymal a lány arcát fürkészte. Aranyálarcnak sikerült mindennel szembe mennie, amit a férfi az úri lányokról képzelt, és ehhez nem fért hozzá az a fényes aranyálarc, amit viselt. Túl csicsás és feltűnő volt. Ráadásul ki sem láthatott belőle normálisan! Más esetben ez nem zavarná Shymalt, sosem volt az a kíváncsi típus, viszont jó emberismerőnek tartja magát, ez a bizonytalanság pedig az agyára ment. Nem veszi be a gyomra, amiért nem tudta máris kiismerni a társát. Hiába nem érdekli a lány emberileg, akkor is együtt vannak a pácban, és tudnia kell, kivel szorultak egymásra.

– Mit nézel annyira? – kérdezte Aranyálarc. – Még mindig az álarcomon lovagolsz? Jobb, ha nem látod, mi van alatta.

Ez a mondat viszont felkeltette Shymal rég szunnyadó kíváncsiságát.

– Miért? Talán rút vagy?

– Azt sem tudod, kinek a segítőjévé szegődtél, ugye?

Aranyálarc befejezte Shymal kezének bekötözését, most a férfi jött.

– Jobb, ha leveszed a gatyád, különben nem tudlak ellátni – mondta, mire a lány kelletlenül felállt, és nekilátott kigombolni a nadrágját. – Miért, ki vagy? – kérdezte közben a férfi.

Aranyálarc megszabadította magát a felesleges ruhadarabról, és sebes lábát Shymalhoz nyújtva, leült.

– Gondolom, hallottál az átkozott gyermekekről.

Shymal megakadt a fertőtlenítő felemelésével.

– Átkozott gyermek lennél? – pillantott fel a lányra.

– Nem szeretnéd látni, mit tettek ezért az arcommal.

A férfi ezzel vitatkozni tudott volna, de nem tette. Pontosan tudta, milyen egy régi sérülés nyomait rejtegetni. Csendben ellátta Aranyálarc lábát, majd felsegítette, hogy továbbmenjenek.