Shymal életuntan zötykölődött a nyeregben, csuklyáját mélyen a szemébe húzta. Gyűlölte a királyi várat, most pedig egyenesen odamehetett. Esze ágában sem lett volna megjelenni ezen a hülye összejövetelen, ha a felettese rá nem parancsol.

– Úgy sem kell ott szart se csinálni – mondta Zachery. – Ott vagy két hétig, mutatod azt a ronda pofád, azt visszajössz. Ennyit igazán megtehetsz, vagy keress másik csapatot. De most mondom. Zsoldos lovagok nem teremnek minden fa mögött.

Hát legalább neki nem kötelező az a nyavalyás próba.

Rengetegen jöttek ki az utcákra bámészkodni. Úgy tolakodtak a tömegben, mintha a lovagok olyan érdekesek lettek volna. Vagy Shymal már túlságosan hozzászokott ezekhez az emberekhez, hogy nem érti a nép rajongását? Mindenesetre nem lehetett mindennapi látvány, hogy közel ötszáz lovag érkezett a fővárosba – minden negyedik évben más csapatokat hívnak meg erre a nemes eseményre.

Shymal amúgy is feltűnést keltett, hiszen a lovagok ezüst és fehér öltözéke helyett talpig feketében lovagolt az egyik szélső sorban. Ha már ráaggatták a Halál Hírnöke nevet, nézzen úgy is ki.

– Te – súgta oda neki a mellette ügető társa, Reed. – Szerinted lesz itt pár jó nő, akit felpróbálhatnánk, vagy csak azok az ártatlan áldozati bárányok?

Shymal vállat vont.

– Csak kijöhetünk az egyik bordélyházba. Személy szerint szándékomban áll beköltözni is. A fene akar a várban maradni.

– Elutasítanád a vári szobát? – döbbent meg Reed.

Shymal felvonta a szemöldökét, bár a barátja ezt nem láthatta. Az öltözékét képezte a fejére húzható anyagmaszk, amiből csak a szeme látszott ki. Az ellenségei a puszta látványától összeszarják magukat.

– Úgyis egy lyukat fogunk kapni. Ha szerencsénk van, csak ketten nyomorgunk benne. Vagy szerinted hova szállásolnak el ötszáz lovagot?

– Ez mondjuk jogos – fintorodott el Reed. – Igazad van. Költözzünk be egy bordélyházba. Bár – mélázott el – én azért kíváncsi vagyok az áldozati bárányokra. Lehet, lesz jelentkező, aki inkább a bűnbeesést választja, csakhogy biztosan megmeneküljön a próba elől. Hogy őszinte legyek. Inkább bélyegezzenek szégyentelennek, minthogy bemenjek oda. Még jó, hogy nem vagyok nemes lány!

Shymal, aki már egy ideje előre fele nézett, most ismét a barátjára pillantott.

– Szerintem is. Rusnya egy nő lennél.

Reed jóízűen felkacagott.

– De most komolyan. Neked mi a véleményed? Egyáltalán nem vagy kíváncsi rájuk?

– Miért lennék? Veled ellentétben engem nem érdekelnek a kislányok.

A barátja felhorkantott.

– Én sem a kislányokra bukom – dünnyögte.

Shymal ráhagyta a dolgot. Inkább azzal foglalkozott, hogy felkészítse magát a ceremóniára. Arra az ostoba dologra, amely ezt a véres hagyományt éltette. Nem mintha a férfit annyira érdekelte volna, hogy a gazdagok mit csinálnak a leányaikkal, de semmi kedve nem volt a király szónoklatát hallgatni. Vajon feltűnne nekik, ha már most lelépne, és egy telt keblű nő ölelésébe rohanna?

– Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Reed. – És nem ajánlom. Ha a parancsnok megtudja, kiherél minket, én viszont ott szeretem őket, ahol vannak.

– Mi ez a királyi többes?

– Nem hagysz egyedül szenvedni – közölte. – Ahova mész te, oda megyek én is.

Shymal felsóhajtott.

– De akkor te fizeted az első körömet.

– Áll az alku.

Nem sok lány sorakozott fel az udvarra nyíló, kültéri folyosón – talán ha harmincan lehetettek. És a király ezért rendel ide ötszáz lovagot... Kész röhej az egész!

Shymal csak azért nézte végig őket, mert ezerszer érdekesebbnek találta a lányokat, mint a király szócséplését. Mellette Reed ugyancsak az „áldozati bárányokon" legeltette a szemét, csak teljesen más okból. Igaz, a férfi még csak két tél múlva éri el a harmincat, azért feljebb vihetné az érdeklődési körét a tizennégy és tizennyolc év közötti lányoknál. Mintha ugyanarra a korosztályra bukna, mint az Erdő.

Shymal már azon volt, hogy unalmában a várfal köveit kezdi el számolni, amikor a tekintete megakadt az egyik lányon. Eddig valahol hátul ácsoroghatott, mert őt rögtön kiszúrta volna. Mégis ki tudna elsiklani afelett, amikor valakin egy aranyálarc van, pedig az álarcosbál szezonig még van jó pár holdtölte.

– Milyen dilis hóbortja lehet? – súgta oda Reednek, és megmutatta neki, kire gondol.

A barátja szája sarkában mosoly jelent meg.

– Nem tudom, de engem nem zavar, ha közben így néz ki. Nézd meg azt a keskeny derekat, a telt mellét, a fényes haját...

– Nem érdekel a fantáziálásod – szakította félbe Shymal. – Nem ezért mutattam.

– Most már mindegy – vigyorgott Reed. – De van még pár lányka, akinél szerintem be fogok próbálkozni.

Shymal a szemét forgatta, és hátra arcot vágott.

– Leléptem – jelentette be. Az unalom úgy emésztette, hogy már az sem érdekelte volna, ha ezért kirúgják a csapatából, de ő itt egy percig tovább nem marad!

– De az esti kajálásra ugye azért visszajövünk? – követte Reed. – Az ingyen kaját vétek lenne vissza utasítani.

– Vagy inkább a látványt, nem?

Reed sokatmondóan megvonta a vállát.

– Előfordulhat – vallotta be.

– Én a kaja miatt jövök vissza.

Shymal hamar megállapodott az egyik helyi madámmal, hogy az elkövetkezendő két hétben a bordélyházában lakhasson, noha nem éppen úgy alakult, ahogy eltervezte.

– A Halál Hírnöke? – sivította a nő, miközben csípőre tett kézzel állt a férfi előtt. – Tudja maga, miféle emberek járnak ide? Nem fogom összecsinálni magam, csak mert az egyik még el is nevezte magát valami „félelmetesre".

Shymal mélyet sóhajtott, miközben Reed majd megszakadt mögötte.

– Lehet, maga nem fél tőlem, de ha kiállok az ajtajába, és az ide igyekvő férfiak megtudják, ki vagyok, gyorsabban megfordulnak, mint a galambposta.

A madám bosszúsan összepréselte a száját, szeméből sütött, hogy legszívesebben Shymal torkának ugrana, mégsem tett semmi ilyesmit. Megadóan beengedte a két férfit, de csakis a padlásszobát adta át nekik.

– Jobb, mint a semmi – mondta Shymal Reednek, miközben felfelé igyekeztek.

És mi több! Shymal olyan jól érezte ott magát, főleg, miután két hölgy is csatlakozott hozzá, hogy semmi kedve nem volt elindulni arra a flancos vacsorára. Inkább fizeti a kaját is, csak hagyják még a két nő kényeztető karjai között. Reed viszont ebből nem engedett.

– Most komolyan! – morgott Shymal. – Ennyit ér néhány kislány, akit úgysem kaphatsz meg?

– Majd ezt a megkapós dolgot még meglátjuk – mondta nagymellénnyel.

Shymal somolyogva megcsóválta a fejét, és zsebre dugott kézzel belépett a kapun. Olyannyira nem érdekelte a környezete, hogy ha átsétált volna az alvilágba, azt se vette volna észre. Részlegesen érzékelte, hogy egy kőkoporsóban téblábol, amit festményekkel próbáltak otthonossá tenni – hozzátenné, nulla sikerrel. Már messziről hallotta, ahogy az étkezőben vigad a nép, és amikor belépett, az egyik nő visítós röhögése majd megrepesztette a dobhártyáját. Inkább nem nézett utána, mi okozta ezt az örömet. Amíg nincsenek meztelen nők a közelben, nem érdekelte, milyen látvány fogadja. Szemével keresett egy üres helyet, megrohamozta, és unottan felkönyökölt az asztalra.

– Ennyire látványosan ne élvezd – súgta neki Reed.

Shymal nem foglalkozott vele, ugyanis éppen meghozták az ételeket. A maszkját feltűrte az orráig, és rögvest lecsapott báránycombokra. Egészen az étkezés végéig fel sem nézett belőle.

– Most már mehetünk? – kérdezte. – Jól laktam. – Megtörölte a száját, és visszahúzta rá a maszkját.

– Már vagy hat éve barátok vagyunk, de még mindig nem tudom, miért hordod ezt a szart. – Reed a férfi maszkjára bökött. – Ha bordélyházba járunk, akkor is csak a szájánál húzod fel. Így fogsz aludni is?

– Nem lenne benne köszöneted, ha levenném.

Reed homloka ráncba szökött.

– Olyan randa a pofád?

Shymal elvett egy fogpiszkálót, és jelzésképpen a barátja kezébe nyomta.

– Nem lehet túl szép, miután belefutottam egy baltába.

Reed kis híján lenyelte a fogpiszkálót döbbenetében.

– Egy baltába? – kérdezett vissza olyan hangosan, hogy többen feléjük fordultak. – Te belefutottál egy baltába? És én miért nem tudok erről?

– Muszáj ilyen hangosan óbégatnod?

– Bocs, de mélyen mellbevágott, amiért a barátom ilyeneket eltitkol előlem. Én még azt is elmondtam neked, hogy egy marha nagy anyajegy van a fenekemen!

– Hát igen – fintorodott el Shymal. – Azt igazán kihagyhattad volna.

Reed szúrósan pillantott rá.

– Megértetted a lényeget – dünnyögte.

– Senki sem tudja, mi van a maszk alatt az orvosomon kívül. Vedd megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán közös szobán osztozom veled. Ha nem lennél a barátom, akkor nem így lenne. Megnyugodtál, te picsogós kislány?

Látszólag Reed vissza akart vágni, ám a szó bennrekedt, arcára elégedett vigyor kúszott.

– Odanézz, öregem! Jön az első kampányoló.

Shymal unottan elnézett arra, amerre Reed biccentett.

Vörös hajú leány közeledett feléjük – tekintetéből, tartásából felsőbbrendűség áradt. Úgy lépkedett, mintha ő uralta volna a földkerekséget. Csinos volt, ezzel a férfi nem vitatkozott: ott gömbölyödött, ahol kellett, ott volt sovány, ahol kellett, és még a szeplői is igézően ültek az arcán; Shymal gyomra mégis felfordult tőle. Gyűlölte az ilyen nőket, akik azt hitték, ők az egyetlenek, akik érnek valamit, és a férfiak dolga, hogy hasra essenek előttük.

Reed és Shymal bánatára a lány utóbbinál állapodott meg.

– A Halál Hírnöke, ha nem tévedek.

Shymal fájdalmas tekintettel lehunyta a szemét.

– Sajnos nem tévedsz.

– Tévedsz? – döbbent meg a lány. – Ki engedte meg, hogy tegezzen? És nézzen rám, ha hozzám beszél!

Shymal lassan odafordult hozzá.

– Úgy beszélek veled, ahogy nekem tetszik, és akkor nézek rád, ha akarok. Probléma?

– Probléma? – pillázott a lány. – Modortalan. Nem beszélhet így egy nemes lánnyal.

– Pont leszarom, hogy ki vagy. Inkább bökd ki, mit akarsz, mert mennék.

A lány arcára volt írva, mennyire ellenszenves neki Shymal, de lenyelte a sértettségét. Úgy tűnt, bármit is akar, fontosabb neki, mint az önérzete.

– Mondja meg, mit akar azért, hogy legyen a segítőm, és én teljesítem, amennyiben szükségem lesz önre. Kérjen bármit, nincs lehetetlen.

Shymal felállt – majd két fejjel a lány fölé tornyosult.

– Nem vagyok megvehető, de a haverom – paskolta meg Reed vállát –, vevő néhány dologra.

El akart lépni, azonban a lány a kinézetéhez képest jóval erősebben megragadta a karját.

– Nekem a Halál Hírnökére van szükségem, nem valami nyomorékra.

– Héj! – háborodott fel Reed, de senki sem foglalkozott vele.

– Hát az pech, kisasszony. Magamon kívül senkit sem védek. – Ezzel kivonult az étkezőből, és vissza se nézett.