Létezik egy ősi babona, mi szerint, ha egy asszony belehal a szülésbe, a gyermeke átkozott lesz. Hiszen mi más is lehetne egy olyan gyermek, aki nem egy öreg életét kérte a sajátjáért cserébe, hanem a saját anyjáét? Évtizedekkel ezelőtt az átkozottakat máglyára vetették. Tisztuljanak meg a szent tűz által – mondták a hit őrzői. Azóta a törvény megváltozott – a gyógyító boszorkányok megdöntötték ezt az ostoba babonát. Az emberek hitét viszont nehéz megváltoztatni.

Hera tizennyolc hosszú esztendeje tűri, hogy átkozottnak hívják, és aminek nyomát örökké viselnie kell. Öt vagy hat éves lehetett – már nem emlékszik pontosan. Néhány várbéli – talán szolgák, lovagok, nemes asszonyok, sosem derült ki – úgy döntött, saját maga bünteti meg őt, amiért nem vethették máglyára a születése pillanatában. Hátulról támadtak rá a védtelen kislányra, szemére méregtől csöpögő kendőt szorítottak. A kín, a fájdalom mind a mai napig tisztán él az emlékezetében. Ahogy a sikolyainak hangja is. Sokan nem értik, csak elképzelik, milyen szenvedés lehet, amikor az ember bőre lemállik a húsáról, a csontjáról, miközben olyan tűz ég a nyomán, amit ép ésszel kibírni lehetetlen. Hera azonban pontosan tudja.

Egy gyógyító boszorkánynak hála megmentették a szeme világát, de ennek ára volt. Egykor ragyogóan kék írisze, amely a kristálytiszta víz tündöklésére emlékeztette az embereket, azóta a nap óta üvegesen, fakón mered a világra. Mint egy halott szeme. Ezt mondták neki, amikor először meglátták. És ha ettől nem szörnyedtek volna el, a szeme körül húzódó rémes sebhelyek, melyek sosem gyógyultak be rendesen, biztosan megtették volna a hatásukat. Majdhogynem olyan borzalmasan festenek, mint amikor szerezte őket.

Így hát Hera nem tehet mást, minthogy egész életében egy aranyálarcot visel, amely elfedi csúf bélyegét.

Most is ez a nehéz álarc volt rajta, miközben a csarnokban álló urna felé igyekezett. Forró, nyári nap köszöntött rájuk, ami csak még elviselhetetlenebbé tette, hogy nem lélegezhetett szabadon a bőre. Izzadt és viszketett a nemesfém alatt, legszívesebben letépte volna magáról. Legalább az orrod és az arcod alsó része szabadon van – biztatta magát, mint mindig, amikor rátört az elviselhetetlen pánik.

A többi nemes lány, akik szintén a várban éltek, összesúgtak a háta mögött. Hera nem értette a szavakat, csak a kuncogások és pusmogások értek el hozzá. De már nem is érdekelte. Épp eleget szenvedett a többiek csúfolódásától, nem akarta többé meghallani őket.

Hera megállt Boven, a főisten szobra előtt, és fejet hajtott.

– Kérlek, istenem, könyörülj meg rajtam – suttogta, miközben a nevével ellátott papírfecnit az urnába dobta.

Még egy ostoba babona, amelyet máig nem mertek megkérdőjelezni. Az Erdő Próbatétele nevet viselte ez a szánalmas hagyomány. Hera ha csak rágondolt, görcsbe rándult a gyomra, és rátört az émelygés. Négy évvel ezelőtt megúszta. Ha most is sikerül neki, akkor soha többé nem kell emiatt aggódnia.

– Mit állsz még itt? – hördült rá Nila, és félre lökte az urna elől, hogy betehesse a saját nevét. – Csak nem Bovenhez imádkozol? Ha őkegyelmessége valóban meghallja imánkat, téged fog a próbára küldeni. Halottnak kellene lenned, a természet rendje, hogy te menj.

Hera élesen beszívta a levegőt.

– Szerencsére a sors dönt, és nem az emberek – felelte ridegen, majd sietős léptekkel távozott.

Kedve lett volna maga mögött hagyni a várat, vagy keresni egy csendes zugot, ahogy szokta, de nem hozhatta szégyenben az apját. Íratlan szabály volt a vár nemes lakói között, hogy a reggelit és a vacsorát közösen kell elfogyasztaniuk, kihagyni csak nyomos indokkal lehetett. Az pedig, hogy Hera ki nem állhatja az embereket, nem volt elég erős vádpont.

Kedvtelenül belökte maga előtt a súlyos tölgyfaajtót, és elvegyült a jókedvtől súlyos levegőben. Mindig mindenki jól érezte magát, csak ő nem. Valahányszor valaki közelébe került, célponttá vált. Hiába szeretett volna önfeledten beszélni és kacagni, mint mások, neki egyedül keserűség és bánat jutott.

Ahogy elhaladt az asztalnál ülők mellett, mindenki egy pillanatra megdermedt. Mintha elvehetné tőlük is a boldogságot a puszta nézésével. Ám amint elég távol került tőlük, folytatták a beszélgetést.

– Bedobtam a nevemet – mondta Hera, miközben leült az apja mellé.

A férfi kedves mosolya rögvest lelohadt az arcáról, helyét aggodalom vette át. Túl sokszor nézett így, amitől ideje korán elmélyültek a ráncai. Ettől jóval idősebbnek nézett ki a koránál. Lenszőke hajába, amelyet Hera is megörökölt, ősz tincsek vegyültek, egyedül a szeme fénye nem hunyt még ki. Ott élt benne a reménysugár, amely örökké lángoltatta zöld íriszét.

– Bízzunk a legjobban – mondta, és megsimította lánya arcát.

Hera egyedül abban tudott bízni, hogy az istenek megkönyörülnek az apján. Rajta aligha, hisz már maga is elhitte, hogy átkozott, de az apja nem érdemelte ezt. Árvaként küzdötte fel magát parancsnoki rangba – sosem volt senkije, sosem támogatta senki. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedet Hera anyjával, akit aztán az istenek magukhoz szólítottak. Nem vehették el tőle még Herát is.

A király megköszörülte a torkát, mire mindenki elhalkult. A teremben vágni lehetett volna a csendet.

– Ma érkeznek a lovagok – jelentette be. – Egészen a két hét múlva esedékes választásig maradnak. A lányoknak ennyi idejük marad, hogy találjanak maguk mellé segítőt. Vagy reménykedhetnek, hogy az utolsó pillanatban valakit megszáll a hőskomplexus, és vállalkozni fog a próbára segítőnek.

Ez volt a próba szabálya.

Egy tizennégy és tizennyolc év közötti ártatlan lánynak, akit az urnából választottak ki, muszáj belépnie az élő Erdőbe. Ő jelképezte az áldozatot. Az Erdő számára mindegy volt, hogy a lány élve kijut-e vagy sem – eddig még senki sem került elő ép ésszel, ők is legfeljebb ketten vagy hárman voltak –, neki csakis a felajánlás számít, különben ráereszti a városra a haragját. Ezzel pedig ki merne dacolni? Négy évente egy halál, hogy egy egész város éljen, semmiség a királynak.

Amiatt pedig, hogy a lányoknak több esélyük legyen, vihetnek magukkal egy segítőt, egy lovagot. Őket viszont nem lehet kényszeríteni, önszántukból, a lelkük minden vágyával igent kell mondaniuk – különben még az Erdő szélén élőfáklyával változnak. Állítólag volt már rá példa.

Régebben az utolsó nap érkeztek a lovagok, és a király feltett nekik egy egyszerű kérdést: Akar valaki hőssé válni, és feláldozza az életét egy fiatal lányért? Mivel az elmúlt több ezer évben alig jutottak ki – de ezek olyan régen történtek, hogy nincsenek róluk biztos feljegyzések –, nem igazán akadtak jelentkezők. Ezért vezette be a mostani király, hogy a lovagokat már két héttel a próba előtt idehívja, és a lányok addig meggyőzhetnek valakit, hogy vállalja érte ezt a küldetést, ha őt húzzák ki az urnából.

– Nem fogok senkinek sem könyörögni – jelentette ki Hera az apjának. Tudta, hogy a férfi ezt akarná. – Nekem már csak a büszkeségem maradt. Nem fogok hízelegni a következő két hétben, csakhogy megszánjanak, vagy tegyek ostoba ígéreteket, amiket teljesítenem kell, ha túlélem. Ne is próbálj meggyőzni.

Látszott az apján, hogy ez volt a legutolsó, amit hallani akart, de bólintott.

Hera reggeli után bebújt az egyik kedvenc helyére – az egyik belső udvar csücskébe, három rózsabokor mögé. Az udvarról a virágok miatt rejtve volt, csakis a fenti nyitott folyosóról láthatták volna meg, de onnan soha, senki sem nézett erre.

A lány a fűben ücsörgött, aranyálarcát az ujjai között forgatta. Végre szellő érhette sebhelyes arcát, a lágy fuvallat felszárította az izzadtságot róla.

Szeretett itt lenni. Hátát a hűvös kőfalnak vetni, orrába mélyen beszívni a rózsaillatot, bőrén érezni a napsütést. Mások helytelenítenék, amiért a méregdrága ruhájában a földön heverészik, de őt nem érdekelte. Az élet mocskos, nem lehetnek mindig patyolat tiszták.

A fülét beszédfoszlányok ütötték meg.

– Úgy hallottam a Halál Hírnöke is idejön – mondta Nila valakinek. – Meg kell győznöm, hogy legyen a segítőm, ha nem jön be a tervünk. Az a lovag puszta kézzel tépi le az ellenségei fejét. Vele lehet esélyem.

– Szóba akarsz állni vele? – kérdezte a másik döbbenten. Hera tudta, kihez tartozik a hang, a neve mégsem jutott eszébe. – Tegyük fel, hogy túléled, amiért meg mered szólítani a Halál Hírnőkét. Mégis mit ajánlasz fel neki? Nem fog a két szép szemedért bemenni a halálba.

– Ezek a lovagok zsoldosok. Hát pénzt ajánlok neki.

A másik lány hitetlenkedve felröhögött.

– Ezeket a zsoldosokat jól megfizetik sokkal könnyebb munkáért. A pénz itt nem opció. A Halál Hírnöke pedig aligha akar dicsőséget. Szerintem tökéletesen elégedett a mostani hírével. Más ötlet?

– Őszintén? Megkérdezem, mit akar, és megadom neki. Ha nem választanak ki, úgy sem kell törlesztenem. Ha kiválasztanak, tényleg bármit megadnék neki, ha kihoz onnan élve.

– Te tudod – hagyta rá a lány. – Szerinted a vaksi talál valakit?

És helyben vagyunk. Valahogy mindig Hera a téma.

Ezúttal Nila nevetett. Olyan kárörvendő volt, hogy Hera elfintorodott.

– Mégis ki akarna annak segíteni? Nincs sok mindenük a nemesi címen kívül és még a szépségét sem tudja felajánlani.

– Ő is jobban jár, ha ő megy a próbára. Mégis milyen élete lenne így?

Ezzel az eggyel Hera sem tudott vitatkozni. Mégis milyen élet vár rá? Örökre álarc mögé rejtőzve, akit mindenki kerül. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha őt választanák ki.