Április volt, gyönyörű, csodaszép április. A tavasz esszenciába sűrített, szívdobogtató pillanata. Amiről mindaddig csak könyvekben olvastam (ha olvastam egyáltalán), vagy filmekben láttam a tévében. Most megérintett könnyű, hosszú ujjaival, és a feje tetejére állt tőle a világ. Nem bántam. Április csodaszép volt. Csodaszép, akárcsak April.

Azon a napon figyeltem fel rá, pedig elvileg ismertem már szeptember óta. Ismeretlen ismerősök voltunk, egészen addig a pillanatig. Akkor láttam meg őt először igazán, pedig már hónapok óta a szemeim előtt járt, beszélt, lélegzett. Olyan volt, mint egy villámcsapás a tavaszi szélcsendben, és forgószélként kavart fel bennem mindent.

Előttem ült az órákon, talán már hetek óta. Hogy' nem vettem addig észre? Nem tudtam. Nem is kerestem rá a választ. Nem számított. Már nem. Marokra fogta a szívemet, vad dobogásba hajszolva. Birtokba vette az álmaimat és az ébrenlétemet, otthon, az utcán, a buszon, az órán, mindenütt. A rabja lettem azoknak az igéző, barna szemeinek. Mintha a tavaszt lélegeztem volna be a látványával, a selymes virágillatával. Minden nap belélegeztem őt.

Bolond voltam? Talán, április bolondja. Aprilé és egy mindaddig számomra ismeretlen érzésé. Mi ez? Talán... a szerelem? Honnan tudhattam volna? Fiatal voltam és tapasztalatlan. April pedig gyönyörű. Egyidősek voltunk, illetve ő pár hónappal idősebb nálam. Bizonyos tekintetben érettebb is. A lányok korábban érnek, mondogatta nagyanyám. Aprilt látva hittem neki.

Olyan érzés volt, akár egy kiállításon. Először csak bámulva gyönyörködtem benne, mint egy festményben. Azután lassanként szóba elegyedtünk. Semmiségekről, iskolai és hétköznapi dolgokról. Imádtam hallani a hangját, a nevetését, megnevettetni őt, látni a ragyogó mosolyát. Az életre kelt tavasz mosolygott rám a szemeiből. Csak álltam előtte megbűvölten. Bolond voltam-e, vagy csak szerelmes? Mi a különbség voltaképpen a kettő között?

Mikortól mondhatjuk azt, hogy együtt járunk? Kimondtuk-e ezt valaha is? Nem emlékszem. Talán szavak nélkül értettük egymást, vagy ebben a hitben éltünk. Ébren álmodtam mellette. Amikor beszélgettünk, amikor láttam beszélgetni a barátnőivel, amikor néztem a vékony ujjait jegyzetelés közben, amikor egy csapatban nyertünk egy iskolai versenyen. Amikor verset írtam róla, csak úgy titokban, odahaza, a fióknak. Tudta, hogy verseket írok (mindenki tudta), ezt mégsem mutattam meg neki. Szégyelltem azt a béna kis verset. Nem éreztem hozzá méltónak. Talán magamat sem. Hisz' ő olyan menő, én meg csak egy kis introvertált szerencsétlenség...

Ismertük már egymást, mégis csak keveset tudtunk a másikról, a magánéletünkről, a családjainkról, a családi titkainkról. Az ember jó benyomást szeretne tenni. Ördögi kör, ha tetszeni szeretnél valakinek, és nem mutathatod meg mégsem önmagadat, nehogy elriaszd őt magadtól. Pedig semmi komoly titkolnivalónk nem volt egymás elől, csak fiatalon hisszük azt, hogy mindennek akkora jelentősége van. Van is, bár nem feltétlenül annak, amiről azt hisszük.

Bolond voltam. Egy éretlen kölyök, aki hamarabb lett szerelmes élete szerelmébe, mintsem igazán megértette volna, mi is az a szerelem. Szeretni is meg kell tanulni. Nem ezzel a tudással születünk, csupán a képességgel. April várt rám. Nem mondta, mire vár, én meg nem kérdeztem tőle, hogy mit várna tőlem. Azt hiszem, a kommunikációból csúnyán megbuktam. És mint tudjuk, minden tettünknek következményei vannak. A tétlenségünknek is.

Mai fejjel másképp csinálnám? Szeretném azt mondani, hogy igen. De honnan tudhatja az ember, hogy melyik tette milyen következményekkel jár? April várt rám. De eltelt az április, és hiába várt. Bolond voltam, és ő nem tudott tovább várni. Az élet hívó szava szólította, a legerősebb parancs a világon.

Azt mondta, fejezzük be, amit szinte el sem kezdtünk, legyünk inkább csak barátok. Összetörtem. Pedig csak magamat hibáztathattam. Mi lett volna, ha...? Akkor együtt maradtunk volna?

Nem voltak válaszaim, csak az eleven fájdalom. April élt tovább. Én egy kicsit meghaltam. Minden egyes napon. Amikor láttam őt, valaki mással, boldogan nevetve. Mindannak birtokában, amit én még nem tudtam megadni neki. Számomra túl korán jött, számára pont időben. Rá az élet iskolája várt, rám a keserű tapasztalás. A szerelem fáj. Mert nem attól van vége, hogy azt mondjuk. Attól az egyik szív még visszavágyhat. De már nincs hova, és az a szív hajléktalanná lesz.

Teltek a hetek, a hónapok. A normális ember ilyenkor továbblép, ugye? Én bolond voltam, április bolondja. Beleragadva ebbe a se előre, se hátra szituációba. Április lett újra. Gyűlöltem az áprilist. És szerettem Aprilt. Még mindig. A szerelem nem parancsszóra múlik el.

Volt idő, mikor nem is beszéltünk egymással. Máskor meg igen. April továbblépett. Megtanult élni nélkülem, bár soha nem is volt az enyém. Én képtelen voltam élni nélküle. Csak vegetáltam, szánalmas bolond módjára. Pedig idővel szerettem volna én is továbblépni, hiszen az élet megy tovább. Valahogy mégsem sikerült. Az ember nem tudja ilyenkor, hogy eleve kudarcra ítéltetett-e, vagy csak egy önbeteljesítő jóslatot vált valóra a szánalmasan kétségbeesett vergődésével.

Nem April volt az egyetlen szép vagy érdekes lány a világon. Ám a kölcsönös vonzalom kifejezésben éppen a "kölcsönös" a kulcsszó. Ha pedig a vonzalom helyett legfeljebb a barát-zónába kerülsz... Mondjuk úgy, hogy nem sokkal jutsz vele előrébb. Pedig néha már azt hittem, talán végre most sikerülni fog! De egyikük sem April volt. April, akit minden nap láttam, és szívfájdító látványa a sejtjeimbe itta magát, a hiányával együtt, és kínzott nap nap után. Még ha ő nem is akart kínozni, kínoztam én helyette is magamat.

Azután... újra barátok lettünk. Barát-barátok. Újból beszélgettünk, virágot vettem a születésnapjára. Kéket. Sosem kérdeztem tőle, tetszik-e neki az én kék virágom. Sosem utasította vissza. Talán csak kedves volt velem. Vagy tényleg tetszett neki? Nem mertem megkérdezni. Tudtam, hogy a lila a kedvenc színe, de nem találtam megfelelő lila színű virágot. Főleg nem egy csóró diák pénztárcájához illőt.

Időnként mellettem ült egy-egy órán. Matematikán. Világ életemben utáltam a matekot. Abban az évben megszerettem. Egy tanórányi mennyország volt, mialatt April ott ült mellettem. Miatta is tanultam. Olyan jó akartam lenni belőle, mint ő, hogy ne kelljen szégyellnie mellém ülni. A világ azokban a pillanatokban újra csodaszép volt. Amikor szünetekben meg tudtam nevettetni, amikor órán csak ült mellettem, és éreztem karnyújtásnyira tőlem a teste melegét, akkor boldog voltam.

Múló boldogság volt. Én szerettem őt, ő mással járt. De legalább barátok voltunk (még ha soha nem is tudtam csak barátként nézni rá). Ahogy az utolsó év ránk köszöntött, elfogott a rettegés. Megérintett az élet könyörtelen valósága. Ha befejezzük az iskolát, el fogom őt veszíteni végleg! Valaki mással fog élni, valahol máshol, és nekem abban az életben nem lesz már többé helyem. Talán csak akkor, ha a legjobb barátjának fog tekinteni, akire jóban-rosszban számíthat?

Bolond voltam, április és April bolondja. Kétségbeesetten küzdöttem legalább a barátságáért, vékony jégen járva. Április volt újra, és reménykedtem a törékeny csodában. Abban már nem, hogy ő és én valaha is ennél többek lehetnénk egymás számára. Megértettem, még ha nehéz is volt elfogadni, hogy ahhoz a tündérmeséhez kevés vagyok. De önzetlen barát leszek, érte, miatta! Mert szeretem, és azt akarom, hogy boldog legyen (és szeretnék egy icipici zugot a szívében)!

Naiv és idealista az ember, ha szerelmes bolond. Nem tudom, hogyan képzeltem a jövőt. Abban bíztam volna, hogy barátok maradhatunk azért, és talán én is találok majd valakit, aki nem April, de a barátság így is összeköt bennünket, a leendő párjaink oldalán? Azt hiszem, igen.

Az iskola vége némiképp mást hozott. A vizsgákon túl is. És újfent bizonyítást nyert, hogy bolond vagyok. April kapcsolata válságba jutott. Tudtam róla. Aggódtam érte, nehogy emiatt ne sikerüljenek a vizsgái, nehogy egy szakítás miatt tönkretegye a jövőjét. Bolond az, aki a szerelme pasiját próbálja győzködni, hogy legalább ne a vizsgák előtt szakítson a lánnyal, akit szeret? Csak egy bolond voltam, aki kudarcot vallott.

De Aprilt nem törte össze annyira a szakításuk. Levizsgázott mindenből, annak rendje és módja szerint. Azt mondta, dolgozni fog, a családja nem engedheti meg magának az ő továbbtanulását. Levizsgáztunk mindketten. Engem felvettek egy távoli egyetemre, ő otthon maradt. A nyár derekán April munkába állt. Az első munkanapjának reggelén találkoztunk a szigeten. Órákig (vagy csak óráknak tűnt?) sétálgattunk és beszélgettünk, jól éreztük magunkat együtt, azután elkísértem a leendő munkahelyére. Jó érzés volt, hogy én lehetek ott mellette ennél a fontos lépésénél. Kis lépés ez egy embernek, valahol mégis szimbolikus jelentőségű. Elköszöntünk egymástól, és megfogadtuk, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot.

Nem egészen így történt. Elutaztam az egyetemre, az idegen városba, és megpróbáltam helytállni ott. Rezgett a léc időnként, és egyszer úgy tűnt, végképp belebukom. April tartotta bennem a lelket. Azt mondta a telefonban, hogy ne adjam fel. Nem adtam fel. Túléltem. De őt újra elvesztettem.

Mi volt az oka? Új munkahely, új élet, új szerelem? Nem tudom. Egyszer utaztam haza kimondottan azért, hogy beszéljek vele, de nem sikerült, nem ért rá, és nem örült nekem. Azt hiszem, akkor adtam fel minden reményt.

Visszakullogtam az egyetemre. Tanultam. Barátkozni próbáltam. Akár ismerkedni is, ha lehet. Érdekes humorérzéke van az Életnek, hogy a lánynak, aki tetszene nekünk, valaki más tetszik helyettünk. Mindig. A világ állítólag az egyensúlyra törekszik. A bolond az egyensúlytalanságban dagonyázik szánalmasan.

De talán mégis van egy halvány esély, elvégre felnőttek vagyunk, egy új élet küszöbén. Talán az a lány ott az évfolyamunkról, aki csinos, kedves, barátságos, és akivel olyan jól el tudunk dumálni, talán vele lehetne valami újat kezdeni. Egy új életet. Tiszta lappal, amennyire csak lehet.

Bolond voltam vagy sem, nem tudom. Az életünk jó és rossz döntések sorozata, de hogy mikor melyik melyik, azt nem tudhatjuk előre. Vannak-e jó döntések, vagy csupán szükségszerű kompromisszumok?

Április volt ismét. Egy üzenet várt rám: April beszélni szeretne velem, amikor legközelebb hazamegyek a szülővárosunkba. Mi baja lehet? Ugye nem történt vele semmi rossz?

A buszpályaudvaron találkoztunk. Munkából jöhetett. Azt mondta, üljünk le egy kicsit a parkban. Mit akarhat? Talán segítségre van szüksége? Éppen tőlem?

Egy kérdést tett fel nekem. A válaszomat várta, de azt mondta, nem kell azonnal felelnem, gondolkodjak rajta, ha akarok. Miféle lehetetlen helyzetbe hozol már megint? Persze az ajánlat csábító, és ha egy-két évvel korábban tetted volna, akkor... Kezdjük újra? Amit úgy rendesen el se kezdtünk soha?

Világ életemben (legalábbis a legszebb ifjúi éveimben) április és April bolondja voltam. Megszenvedtem a bolondságomért, elismerem, hogy nagyrészt önhibámból. Még ha legalább a boldogságomért szenvedtem volna! Nem, nem akarok átgondolni semmit! Nem leszek többé bolond, senki bolondja!

Ki tudja, mikor és hogyan dönt helyesen az ember? Az élet talán utólag igazolja a döntéseinket, vagy épp megcáfolja azokat. Tudunk-e higgadtan dönteni, hogy a múltunk ne homályosítsa el a hozzávetőleges tisztánlátásunkat? Nem tudom, talán majd egyszer, öreg koromra megértem ezt. Mert hiszen minden döntésünk mögött tudat alatt ott vannak a jó és rossz emlékeink is, és láthatatlanul befolyásolják az elhatározásunkat.

Azóta évek teltek el, néha mégis eszembe jut az az áprilisi délután, és a buszpályaudvar melletti park. Az évek során elszalasztott lehetőségek, a "Mi lett volna, ha...?" kezdetű kérdések, az élet vízválasztói, és a meghozott döntéseim. A korral az ember nem lesz ám bölcsebb, csak idősebb és tapasztaltabb.

Április van megint, és újra ezen merengek. Furcsa hónap ez az április. Egy áprilisi napon volt az esküvőnk is Aprillel. Áprilisban született az első lányunk, May. Évek vannak immáron mögöttünk, jóban és rosszban együtt töltött évek. Az április hozta vissza nekem az én tavaszomat. Talán még ma is az ő bolondja vagyok? Nem bánom. Nem bánok semmit. Csak azt tudom, hogy érte megéri felkelni minden reggel, és vele a rossz napok is elviselhetők.

Mellette voltam, amikor beteg lett, végigküzdöttem vele a gyógyulásáig minden egyes napot (a nagyobb harcot nyilván neki kellett megvívnia, abban csak támogatni tudtam őt). Mellettem volt a depressziómban, kirugdosott belőle, ha kellett, hogy ne hagyjam el magam. Vigyázunk egymásra. Kitartunk egymás mellett. Remélem, örökké.

Amit biztosan megtanultam az évek alatt, az az, hogy nem a szerelem bolondjának lenni az igazi bolondság. Sokkal nagyobb bolond az, aki szeretet nélkül él, cserben hagyja a másikat, vagy elszalasztja a második esélyt. Ne legyünk bolondok! Merjük néha túllépni önmagunk árnyékát! Merjünk szeretni, hibázni, jóvátenni, élni! Csak ez az egy életünk van. Szeressük az életet!