Sziasztok! Hosszú idő után itt az új fejezet, remélem, élvezitek majd az olvasást!

Napok óta rémálmok gyötörnek. Egy ablak előtt állok bennük, csillagos éjszakába bámulok ki. A fények pislákolnak, aztán villognak, felmorajlanak és a csillagok már villámok, az éjszaka egy sötét felhő. Egy róka áll a sötét zöld füvön, arcát maszk takarja el előlem. Közelebb jön, lassan lépked, felém néz, mindig olyan sárgák a szemei. Megragadom a vastag sötétítőfüggönyt az ablak két oldalán, és berántom őket, a róka pedig megszólal az udvaron.

„Ügyesen megszöktél előlem tegnap este."

Hiába van behúzva a függöny, hiába van olyan sötét, a rókát mindig látom. A fogai egy gonosz lényé, a hangja torz és én félek.

„ Azt hitted itt hagylak?"

Sose tűnik el, én pedig felriadok az éjszakában.

Reggel hajnali egy óra huszonhárom perc – üzeni fehér fénnyel az ócska vekker. Viharos éj egy sötét szobában. Már megint esik, sose hagyja abba. Kinyitom a motelszoba ablakát, a kezem ragad a keretről leváló fehér máztól. Mostanában nincs túl jó kedvem, ezért arra egy pár napja kitaláltam, hogy megpróbálok mindennek a jó oldalára figyelni. Azt kell mondjam, nehéz valamire pozitívan nézni, ha nem is látom. Persze, nem mintha nehéz lenne elérnem, hogy fény ébredjen a szobában, de elég, hogy én nem tudok aludni, a lámpa nyugodtan pihenhet. Lerázom a kemény darabkákat a kezemről, és arra gondolok, máskor majd keményebben próbálkozom a pozitivitással.

Legalább van egy célom. Elsőre megteszi.

Már csak pár nap a koncertig, ahova megígértem mindenkinek, hogy elmegyek. Aznap legalább nem kell majd lefeküdnöm aludni, legalábbis Chris mindig ezt mondogatja.

Azon gondolkodom, ha bármit megtehetek, vajon miért nem tudom elűzni a rémálmokat. Mintha nem lenne fölöttük hatalmam, pedig ők az enyémek, és jogom van irányítani őket.

Felbosszant a gondolat, megrázom a fejem, és kilesek az esőbe. Már nem is sima víz, inkább kopogós jég esik. Bárcsak hó lenne, azt sokkal jobban szeretem. A hóról a cseresznye jut az eszembe. Otthon a szomszéd néninek hatalmas kertje volt, egy kis park a kertváros közepén. A néni cseresznyefákat növesztett rajta, milliót és egyet, minden évben egyel többet. Egész évben rózsaszín virágokat hullattak, akkor is, ha minden mást hó takart. Télen tükörré fagytak a szirmok, de a puha hóba érve nem törtek össze. Ősszel gereblyézni kellett őket, amikor összekeveredtek a sárguló levelekkel. A néni miatt táncolt minden rózsaszínben egész évben. A cseresznyefák lassan nőnek, ő pedig mindig több és több virágot akart, de sohasem volt hajlandó az erejével fejlődésre bírni a fákat. Csak a virágaikat éltette napról napra. Aztán a néni meghalt, a fák pedig őszülni kezdtek és soha többet nem hoztak virágokat. „Kimerültek", ezt mondták a felnőttek. Többé nem zaklatta őket senki a rózsaszín szirmokért.

Áttetsző köntöst akasztok magamra, szélesre tárom az ablak mindkét nyikorgó támláját és átszökkenek a párkányon az utcára. A vékony fehér anyag mögöttem suhan, szellemnek tetszik az előbukkanó hold halvány fénye alatt. Hideg a föld, vizes cigaretta csikken és keményre fagyott rágón billegnek meztelen talpaim. Fúj a szél és rám önti a jeget. Az arcomra ragad a nedve hajam, egyedül állok az utcán. Talán az egész világon.

Mintha a Föld ezen felén sohasem állna el a vihar, meg–megcsíp a jég, én pedig nagyon fázom. Jól esik. Jólesik vacogni, jólesik a fagyos füleimet dörzsölni. Ahogy végigfutok a koszos sikátorokon, jég mossa át a tüdőm, izzadok a víz alatt és amúgy sem érzem már a talpam. Szeretném, ha csönd lenne, de hangos a lihegésem, fülsiketítő a vihar, kopog a jég, motorok dörmögnek a főúton, és nyikorog a koszos sárga villamos fékje is. Csikorog a fogam is, mikor összeszorítom a fáradságtól, de az nem zavar. Legalább az nem zavar.

Többé nem rohanok, lassan sétálok el valahova. Keresek egy helyet, ahol nem esik. Keresek egy helyet, ami nem hideg. Ami nem szürke. Keresek egy helyet cseresznyefákkal.

„Ügyesen megszöktél előlem tegnap este" – mondja a róka a sötét füvön. Belenézek az esős éjszakába, a kialudt utcai lámpák fényébe, a nem létező villámok színpadot varázsolnak a gondolataimnak.

– Nem! – ütök a rücskös falba. – Nem félek. Ezek csak rémálmok. – Én pedig az utcán állok a valóságban.

Összetörik az öklöm alatt a fal, véresre horzsolja a bütykeimet a hanyagul felmázolt seszínű festék. Sötétpiros esernyő lép elő a hátam mögött világító kisbolt fűtött épületéből, nekem pedig elegem lesz az esőből. Úgyhogy az jég eláll. Lihegek, azért mégiscsak egy egész város fölé varázsoltam tiszta eget. A néni, aki meglepődik a hirtelen érkezett csöndtől kikukucskál a piros ernyő alól. A műanyag nejlonzacskó nyikorog csuklóján, mikor becsukja azt. Már az út túloldalán áll, mikor befordul a sarkon. Utána megyek, még úgysincs fél három. Aztán, amint elhagyom a sarkot, minden olyan gyorsan történik. Egy szűk résből fegyveres alak lé elő, szövetsapkája a fejébe van húzva, bőrdzsekijéről víz csöpörög a földre. A pisztoly vége a nénire bámul, annak kezéből kiesik a nejlonzacskó, műanyagpalackos üdítő gurul a földön.

A szemem előtt lejátszódik a jelenet, ahogy a férfi meghúzza a ravaszt, a néni pedig összeesik a pocsolyában.

„Segítenem kell neki!" – ugrik be rögtön. De, ha most megmentem a nénit, akkor mit csinálok itt? Minek jöttem el otthonról, ha képtelen vagyok megszabadulni tőlük? Igazából egyáltalán minek érdekel a néni? Csak egy idegen. Igen, semmi közöm hozzá. Semmi jogom beleszólni.

A kiáltása visszhangzik a csöndben.

„Segítség!" – öreg hangon kiált, recés hangon.

Meg akarok fordulni, el akarok sétálni, mintha csak egy üres utcát hagynék magam mögött. Vajon miért nem megy? Azt se tudom miért szorult ökölbe a kezem, amikor a férfi hozzávágja a néni pénztárcáját a betonhoz.

„Haszontalan öreg" tátogom hangtalanul a gondolatait. A férfi egyre erőszakosabban lóbálja a fegyvert az öreg nőre. Amaz az életéért könyörög. Én meg tudnám mindezt állítani. Talán meg is kéne. Csak most az egyszer...

Felemelem a tenyeremet, és a néni összeesik a pocsolyában. Nem az én kezemből dördül el a pisztoly, de akár onnan is tehette volna. Csak egy másodperccel gondolkoztam többet. A levegő felforrt a golyó útvonalán, a férfi pedig elrohan, hogy keressen valakit, akinél pénz is van. Így nem tudja rendezni a tartozásait. Így nem tud több alkoholt venni, és muszáj lesz neki józanságban tengődnie. Az élet kegyetlen mindenkinek.

Meggypiros vér folyik a pocsolyába. Összekeveredik a koszos vízzel.

„Mindig el kell állítani a vérzést először.„– idézte fel egyszer Chris, mikor egy autóbaleset ment a tvben. – „Mert az aszfaltról már nem lehet visszatölteni az emberbe."

Ezt tanították neki, amikor a jogsiját csinálta. Én vissza tudnám, de a néninek már mindegy, a vér nem segít rajta. Van, amit én sem tudok megtenni, a halottakat képtelen vagyok visszahozni. Sohasem láttam még holttestet. Sohasem hagytam senkit meghalni, és sohasem láttam ennyi vért sem. Miért keveredik a koszos vízzel? Miért nincs benne egy kis tisztelet? Nem szabadna hagynom, hogy az összes belefolyjon a pocsolyába, de képtelen vagyok megérinteni a nénit. A piros esernyője a lábam előtt hever, a hajamról rácsöpög a víz.

Nem szabadna sajnálnom a nénit. Otthon mindenki megmentette volna, de én nem vagyok olyan, mint ők, én nem vagyok olyan „nemes". Engem nem érdekel, ki találja meg, és nem izgat, szerette-e valaki.

Ez mind baromság!

Letörlöm az arcomról a nedvességet, szúrnak a szemeim. Engem nem érdekel a néni, és az sem, hogy meghalt.

– Nem – remegem a szavakat. Fázom. Hazamegyek.

Megfordulok, az összes pocsolyába beletrappolok, miközben átsétálok az út túloldalára. Miközben otthagyom a nénit hajnali háromkor kihűlni a cigi csikkes betonon.

Nem megyek a rabló után, pedig meg fog még támadni embereket. Nem hívok senkit, nem szólok senkinek, és nem gondolok semmire. Arra sem, hogy talán gyerekei voltak. Vagy unokái. Vagy, hogy egy kiscica várja otthon éhesen, bezárva egy kis panelházba.

A Hullám előtt állva, szinte csönd van. Hajnali háromkor még többen szoktak itt lenni, de ma szinte csönd van. Hallom, ahogy most már az egész „H" betűben pislákol a neonfény. Mégsem kerestem cseresznyefákat, és már nem is akarok. Csak le akarok feküdni, de akkor vajon miért nem a hátsó ajtónál nyitok be, hogy ne lásson senki? Miért nem teleportálok fel az emeltre?

– Veled meg mi történt? – szólal meg Chris a pultban. Nem is kell felemelnie a hangját, a zene halkan duruzsol a háttérben.

„Csurom vizes vagyok" – ugrik be. Megrázom magam, mintha az javítana a helyzeten.

– Sétáltam – felelem.

Tocsog a talpam a kocsma kockakövén, egyenesen a hátsó szobába indulok, ami olyan nagyon sárga fénnyel van megvilágítva. Chris abbahagyja a pohár törölgetését, majd mikor mellé érek megragadja a kezemet.

– Mi a gond?

„Semmi" zokogom belül.

– Semmi – mondom komor arccal.

Remélem tetszett!:)

Ha esetleg így volt, nyugodtan hagyjatok lenn kommentet, kis írópalánta szívem mindig örül nekik :D