Tudom, sokára, de megjött a következő rész, és hát, jó szórakozást hozzá! :))

~Drooma

Reggel kifejezetten korán verekedem ki magam az ágyból. Otthon sohasem használtam feleslegesen az erőm, egész egyszerűen azért, mert véges, de az utóbbi pár napban mindig ezzel ugrom át a tisztálkodást és a százharminchárom lépcsőfokot, ami a motel apró konyhájába vezet. Első nap számoltam, mert szeretem tudni, pontosan mi van körülöttem.

- Áh, Szaszi! Pont jókor jössz, egy pár órára lépek, este jövök.

- Hova mész? – repítek a kezembe egy almát a kosár tetejéről.

- Egyetem.

Ahogy felkap a műanyag szék támlájáról egy táskát, komótosan az almába harapok. Egy kicsit savanyú az ízlésemnek, de reggelre megfelel.

- Veled megyek – ötlik az eszembe. Úgy sincs mit csinálnom, legalább ma elleszek.

Chris keze megáll a cipője és a sarka között, furán néz rám.

- Minek?

A kérdés tovább löki az időt, ő meg folytatja a cipőhúzást. Megrántom a vállam, miért ne?

- Nem lehet?

- Felőlem gyere – int egy hanyag mozdulattal az ajtókulcsot pörgetve középső ujján. - Nem fogod élvezni.

Megrázza a fejét, ahogy az ajtóval babrál, mintha az előző gondolata csak most ötlött volna még mellékesen eszébe.

- Meglátjuk – a hangom kicsit megbicsaklik a szó közepén, ahogy leugrom a pultról.

Villamosra szállunk, a mocskos sárga kocsi még kívülről sem túl biztató. Egész úton a büdöstől és a zsúfoltságtól szenvedek, márpedig az egyetem messze van a kicsi moteltől.

„Almorty Jogi és Bölcsész Egyetem" hirdeti a cirádás betűkkel kifaragott homlokzat. Sok száz fokos lépcsőn megyünk fel, míg elérjük a kőépület bejáratát. Meglepően egyszerű az ajtó a díszes épülethez képest. Valahogy nem passzol a fa a nyílt terasz tartóoszlopaihoz.

- Jártál már egyetemen? – kérdezi Chris, ameddig komótosan, zsebre dugott kézzel ballag.

- Nem – vallom be. Ahonnan én jövök, ott nincsenek egyetemek. Ott nem tanul az ember, csak húsz éves koráig.

- Hm!

Kérdőn nézek rá, folytatást várva, de ő szigorúan maga elé néz, gondolkodik.

- Nálatok... nincsenek szakemberek? – kérdezi óvatosan.

- De, vannak, persze.

- Akkor, hogy lehet... oh, itt jobbra – Kihúzza a kezét a zsebéből, hogy egy pillanatra a megfelelő irányba mutasson. -, szóval, hogy tanulják mindazt, amit tudniuk kell, ha nem járnak suliba?

- Amikor elmegy az ember valahova dolgozni, ott mindent megtanítanak neki. Folyamatosan tapasztalati úton tanítanak, és, ha valaki valamit elront... nos az erővel szinte mindent meg lehet oldani.

- Hm! – közli még egyszer. – Nem tűnik túl effektívnek nálatok az oktatás.

- Lehet – vonom meg a vállam. – A tiéteket nem ismerem, nem tudom.

- Majd most – mosolyodik el. – Megnézheted hol szarjuk el a fiatalságunk.

Meg sem állva löki be maga előtt a duplaszárnyas tömör faajtót. Egy hatalmas helyiség nyílik meg ekkor előttem, rengeteg paddal és székkel egymásba építve, régimódi előadó süllyedő sorokkal. Egy hasonló terme van a régi sulimnak is, de ott sokkal modernebb minden.

Egyébként Chrisnek igaza volt, tényleg nem tetszik az előadás. Azaz, hogy az előadások. Ez már az ötödik, jócskán a délutánba nyúlva, és eddig csak kétszer volt szünet. Olyan érzésem van, mintha egy etika órán ülnék azon az undorító helyen. Végtelenül taszít még a gondolat is. Mellettem Chris elvétve jegyzetel, néha a fogaival a piercingjével szórakozik, néha elmélyülten gondolkodik az előadó szavain. Az az öreg nő filozófusokról magyaráz, sokféle ember véleményét ismerteti a boldogságról. Christ úgy tűnik, érdekli a téma, és mintha értelmet is látna az olyan mondatokban, minthogy a boldogság a tökéletes jó, a cél, amiért minden történik. Hát, ő tudja...

Összefonom a karom magam előtt, nagyon hosszú ez az előadás. Mozgolódom, helyezkedem, várom már a végét. Persze az csak sokára jön el, egy olyan végtelenül giccses lezáró gondolattal, hogy „lássátok meg az apró szépségeket a hétköznapokban és akkor teljesebb lesz az életetek", meg egy amúgy zárójeles megjegyzéssel a tizenhét oldalas elemzésről Arisztotelész filozófiájából.

- Kelmernek igaza volt! – közlöm komoran a kifelé igyekvő embertömegben gomolyogva. Fáradt vagyok, és nincs kedvem figyelmesen előadni, amit mondani akarok– Semmi értelme annak, amit csinálsz. Ezt a tudást sehol sem tudod használni.

Úgy tűnt sokszor hallotta már ezeket a sorokat, mert csípőből elkezd visszaérvelni.

- Talán tényleg nem látszik sok értelme – emeli a tekintetét a folyosó magas mennyezetére. Felpillantok én is, hátha valami érdekes van ott. – De tudod, eddig az ember minden problémájára talált megoldást, csak önmagára nem. Érdekes, ugye? Nem véletlen, hogy a nagy filozófusok gondolatai évezredekig fenn maradtak. Mindig is az emberekben volt az igény, hogy válaszokat találjanak az élet, vagy éppen a boldogság miértjeire. – Lenéz rám, bár alig fél fejjel vagyok csak alacsonyabb nála, és összeborzolja a hajam. – Tudod kislány, én mindig úgy tekintettem magamra, mint a régi gondolatok őrére. Átadom a jövőnek a régi tudást, hozzápakolva a sajátom, amit összegyűjtök, és akkor majd talán valaki megfejti a válaszokat. Egyszer biztosan.

Boldognak tűnik, ahogy előveszi az időközben őrült mód rezgő telefonját. Rövid a beszélgetés, mert a közepén kiszúr egy pár embert a tömegben, és egy „Erre, Szaszi, siess!" felszólítással utat kezd törni magának az emberfalban.

- Molly! – kiállt egy nagyot a zsivajban.

Fekete hajkorona lendül az irányukba, a túloldalán lágy vonásokat takar el egy telefon. A lány leengedi a kezét a füléről és visszaint nekünk.

- Szia Chris! Megyünk kajálni?

A lány mellett még három ember felénk fordul és abbahagyják a beszélgetést, hogy köszönjenek ők is.

- Szasz', haver!

- Polyák – biccent vissza Chris a hajába túrva. – Srácok, ő itt Szaszi, ő... - gondolkodik, láthatóan nem tudva, miként is mutasson be - ő az új részmunkaidő a Hullámban.

Intek egyet a csoportnak, bár nem különösebben érdekelnek.

- Jössz te is mekibe? – mosolyog rám az ébenfekete hajú lány. Naivnak és kedvesnek látszik, én pedig éhes vagyok.

- Ja. – Erőltetetten mosolygok, jó benyomást akarok tenni rájuk.

Kicsit furcsállom, hogy Chris nem bánja, hogy velük vagyok, mert nem mellesleg gyakorlatilag egy idegen vagyok, ráadásul legalább hét évvel fiatalabb nála, még akkor is, ha ebben az alakban egy idősnek nézünk ki. Talán elfelejtette.

Kinn a nap vörösebben bukik a horizont alá, mint azt megszoktam. Sötét rózsaszín csipkét von maga köré, miközben az szürkéskék este rohamosan eszi meg a fényt. A koszos villamoson tanulmányozom az eget, bár a beszélgetést kellene figyelnem. Mégsem teszem, mert igazából nem érdekel a vita az előadásról, sem pedig a fesztivál és a koncert, ahol majd „csapatják" a vizsgák előtt.

Ezek az emberek nem illenek Chrishez. Szürkének és unalmasnak tűnnek Kelmerhez képest, talán csak az a Molly nevű nem. A bal vállán kolibri repül aranysárgára színezve a lemenő naptól. Nem akarom megbámulni, de érdekelne, hogy miért festett oda egy ilyet. Legalább olyan furcsa és értelmetlen, mint a fémkarika Chris alsó ajkában, bár nagyon szép.

Szinte fellököm az előttem álló öltönyös fickót, mikor Chris jelet ad, hogy leszállunk a sárga kínzókamráról. A levegő enyhén zsírszagú és hűvös, de legalább nem meleg és állott, mint a villamoson. Már alig pislákol az ég széle, nem messze pedig egy üvegajtós étterem ontja magából a sárga fényt. Sok ember jár ki és be belőle, a legtöbbjük fiatal. A kis csapat is elindul felé, megpróbálom megragadni a beszélgetés fonalát, amíg odaérünk.

Ebből az épületből jön a zsírszag, de bent finom illatokkal is kiegészül.

- Ki mit kér? – néz szét a társaság másik férfi tagja rajtunk. Konkrétan tőlem is megkérdezi, amin meglepődöm, és gyorsan kinézek magamnak egy szimpatikus valamit az eladók feletti színes táblákról.

Beletúrok a fekete bőrdzsekim zsebébe és egy összegyűrt papírpénzt nyomok a srác kezébe, mire az egy „ez most komoly?" arckifejezéssel mered rám, mielőtt visszaadja.

- Én fizetek – közli tényként, én pedig nem veszekszem vele.

Hosszú másodpercek múlva, mikor az utolsó lány is elmondja a kívánságait, Chris oldalba könyököl a zsebébe dugott jobb karjával, és félig felhúzott szemöldökkel a haverja felé bök a fejével, nem értem, mit akar.

- Kösz, Polyák – néz rám jelentőségteljesen.

- Köszönöm én is – mondom végig Christ tanulmányozva. Nem értem miért kéne megköszönnöm, nem kértem meg rá, hogy fizessem, de ha ettől jobban érzi magát, hát legyen.

Egy sarokasztalnál foglalunk helyet, a székek bőrhuzatja szakadt, az asztal pedig az előző emberektől majonézes, de ez láthatólag rajtam kívül senkit sem zavar. Engem viszont kifejezetten, a mai napon több, mint elegem van a koszból, meg aztán körülbelül nulla másodpercembe telik odanéznem és eltüntetnem a foltot, meg akkor már az asztal másik felét elterítő kiömlött üdítőt is.

- Mi a...? – kerekedik el kollektíven mindenki szeme.

Chris sunyi mosollyal vizslatja a társaságot, miközben elégedetten leül. Még mindig élvezve a teljes döbbenetet komótosan kicsomagolja a hamburgerét, és jóízűen enni kezd.

- Nem is mondtam még? – rondítok egy jó hangos szék kihúzással a mondat végébe. A hangra azok négyen is rájönnek, hogy talán le kellene ülniük. – Szaszi különleges. Vágjátok, abból az országból a tengeren túlról.

Mindenki nagyon izgatott lesz, és a pillantásaik közepette én is kibontom a papírdobozt.

- Na ne szopass! – Mess kulturáltan meglepődik a tényen és csillogó szemekkel vizslat. – Mutass már még valamit!

- Például mit? – mosolygok rá, mert szeretnék barátságosnak tűnni.

- Nem is tudom, mondjuuuk – húzza el szót, miközben körültekint a helyiségben ihlet után kutatva – El tudod érni, hogy táncoljon az a bohóc?

Kinyújtott ujjai egy műanyag bábura irányítják a tekintetem, miközben a hamburgerem utolsó falatját is lenyelem.

- Persze.

Barna szemeimmel megkeresem a bohóc szívét, és megdobogtatom. Szélesre mázolt szája megremeg, fehér kesztyűs keze kitör a merev pózból.

- Mit táncoljon? – nézek vissza a társaságra, és még egy egészen nevetős mosolyt is elkuncogok a polka hallatára.

És a bohóc táncol, és bár az egész étteremben meghűl a vér az erekben, egy végtelenül hosszú perc után az emberek szurkolnak és nevetni kezdenek a bábun. Nagyszerű hangulat kerekedik, egy páran felállnak, és arrébb tolják az asztalaikat, hogy legyen hely a tánchoz. A műsor egész sokáig tart, bár én nem kísérem figyelemmel. Mess mindenféle dologra megkér, és amikor kellőképpen kiszórakozta magát, normálisan is beszélgetni kezdünk.

Sötét éjszakában érünk vissza a kis motelba, a furcsán tiszta fémajtó előtt pedig Chris rám néz, de kitartóan mosolyogva egy szót sem szól. Még ha nem tudnám olvasni a gondolatait, akkor is egyértelmű lenne, hogy élvezte a tizenöt perc hírnevét, amíg kikérdezték, honnan ismer egy „különlegest", és megmutatta a gyér levitációs képességét, amit nemrég tanítottam neki.

- Ne is mond! –vágom el a fejben fárasztóan sokszor elpróbált, még ki sem mondott kérését. – Megtanítalak.

Aprót mosolygok, amíg döbbenet ül ki az arcára.

- Honnan tudtad?

- A szomszéd utcából is ki lehet szúrni – rántom meg a vállam.

Megelégszik a válasszal, gyorsan elköszönök tőle, és így dőlök be a recsegő motelágyba hullafáradtan egy hosszú nap után.

Remélem tetszett!(: