Ott állok minden közepén, mosolygok, mint egy tök, és tudom, mostantól bármit megtehetek. Ezt hívják vajon szabadságnak? Bárcsak mások is tudnák, milyen...

Legközelebb egy újoncnak kinéző fiatalember jön, aki egy öklöst vág a gyomorszájamba, hogy kivédeni sem tudom. Na, várjunk csak! Ezt simán ki kellett volna tudnom kerülni... hacsak... ő is egy alkotó!

Tulajdonképpen az „alkotó" nem egy képességtípusra utal. Azokat az embereket hívják így, akiknek mérhetetlen erejük van, s hatalmukkal képesek megteremteni a holnapot, hogy társadalmunknak legyen jövője. Ők azok, akik, ha az őrületbe esnek, és megszegik törvényeinket, akkor képesek elpusztítani mindent. Más szóval, nagyon para, ha most engem nem vetnek cellába. Jönnek még, de hogy egy másik alkotót is küldjenek... hogy egyáltalán egy ilyen ember ilyen munkát válasszon. Mi azt csinálhatunk, amit csak akarunk, de általában vezetésre utasítanak minket, és semmiképpen sem arra, hogy egy gyógyintézetbe dobjuk azokat, akik megkérdőjelezik a rendszert.

Újra támad, ezúttal az államra jön, hogy elájuljak. Kikerülöm, és visszatámadok, az idő megfagy, ő azonban tud benne mozdulni, ha nehezen is. Arra vár, hogy megtörjön a parancs, hogy elfáradjak, és egy ilyenben nem is nehéz, őszintén. De addig is, annyit ütök rá, hogy még lassítva is fájdalmas ráncokba állnak vonásai. A legegyszerűbb az lenne, ha fognék egy puskát és agyonlőném, de az nem mókás, meg kell ismernem a határaimat.

Az idő továbbfolyik, én fél térdre rogyok, rengeteg energiámba került ez a húsz másodperc. Szerencsére ő is liheg, fogja a gyomrát, összeszorítja a szemét, mindjárt túl lesz rajta. A többi nem számít, ők gyengék, ellesznek a háttérben. De ő... vele meggyűlhet a bajom, ha hagyom, hogy előbb lépjen.

Csak egy pici erő kell, csak egy perc, amíg kifújom magam. Úgy érzem magam, mint a futó, aki most sprintelt le egy kilométert és már hívják a következő versenyszámra. Csak egy szusszanásnyi idő kell.

Fölállok, de az izmaim nehezen engedelmeskednek.

- Fejezzük be – lihegem.

Ránézek és meghasítom a levegőt. Az elmém egy darabja lövedékként száguld át rajta, egyenesen a férfi testébe fúródik, ezernyi kínt és fáradságot adva neki.

Megölhettem volna, de én nem akarok semmit elpusztítani. Nem tudom még, mi az én igazságom, de abban biztos vagyok, hogy nem az.

Becsukom a szemem, és a házunknál találom magam. El fogok köszönni, mert ha legközelebb jövök ide, már tudni fogják, hogy mi történt, és az én érdekemben elküldenek az intézetbe. Mindezt abban a tudatban fogják tenni, hogy segítettek. Nevetséget, torz és morbid.

Anya ott ül a kanapén, egy telefont szorongat, ami folyamatosan összeroppan és megjavul a kezében. Elkéstem, ezek szerint itt nincs tovább maradásom.

Mikor legközebbi pislantásomból felnézek, sötét éjszaka burkol be. Egy nagyváros közepén állok a felhőkarcoló tetején, alattam olyan mély szakadék, amekkorában valószínűleg elfért volna az utcánk. Millió jármű süvít el az úton, hangjukat felhozza hozzám a szél. Ez a szél hideg és csípős, de leginkább elhagyatott, hallom, ahogy sír. Senki sem szokta végighallgatni a szelet, hiszen úgy is mindenki hallja, akit megközelít, én most mégis megteszem. Körbeölel a hangja, és mielőtt elmenne, puhán megragadom, közel vonom magamhoz, hogy kisírhassa magát a vállamon. Időm úgy is, mint a tenger.

Lenézek a magasból, a hajamat fölcsapja egy légáramlat, szerteszét szórja és összekuszálja, és hirtelen mindennél jobban bele akarok lépni a semmibe. Tulajdonképpen, mi akadályoz meg benne? Semmi.

Széttárom a karjaim, ajkaimon mosoly ül, és beledőlök az éjszakába. Zuhanok, érzem, ahogy a levegő összetorlódik alattam, hallom, ahogy süvít mellettem a szél. Imádom!

Mikor már alig van valamicske távolság köztem és a föld között, megállok, a hajam visszahullik a magasból, ujjaimmal kikotrom a számból és a szememből.

Repülni nehéz, rengeteg energiába és koncentrációba kerül, mégis az egyik legjobb érzés a világon.

Megpróbálnék visszaszállni a tetőre, de félek már nem fog menni, a sok mindent csináltam, és az az időmegállítós dolog... fogalmazzunk úgy, hogy nem hiszem, hogy bárki, akár csak egyszer is utánam tudta volna csinálni.

Keresnem kell egy szállást. A lábam földet ér, és felfedezőútra indulok.

Nem ismerem ezt a várost, még sohasem jártam itt. Amikor becsuktam a szemem, csak arra gondoltam, hogy egy nagyon távoli helyre akarok menni, hát itt vagyok.

Egy főút mellett sétálok, zajos és büdös. Nem értem, hogy lehet ez, az ilyen járműveket már évtizedek óta betiltották, de itt... csak ezeket látom. Hol vagyok tehát?

Benyitok az első ajtón, ahol fényt látok kiszűrődni az üvegen.

„Hullám" – áll a neonfeliraton.

A „H" betű jobb sarka már kiégett, de ilyen közelről nem számít. Belépve megcsap valami büdös füst, szétáradt bennem a meleg és az alkohol szaga, a pultnál egy férfi bőven fölém magasodik, mikor mellélépek. A húsz centis szakálla még mocskosabbnak néz ki, mint a rézkilincs a bejárati ajtón, bár ugyanolyan piszkos sárga színűek. Bezzeg a haja szinte fehér, olyan szőke, legalábbis az a része, ami kilóg a fekete sapkája alól. Pár másodpercig méregetem, de feltűnt neki és frusztrálva fordul felém a bárszékről.

- Nem tetszek, he?

Összerezzenek, mikor rám csöppen a sörrel vegyített nyála. Letörlöm az arcomról, miközben tovább beszél, ezúttal felvidult arccal.

- Faszom feláll, milyen csinos kis punci ez! – böki meg a szomszédját, egy kopasz, füsttől pöfögő férfit.

Az felém int a fejével, és beleszív egy fehér papírba. Jobban nem is lehetne közömbös irántam.

- Nem vagy te töpszli még ide?

A szemei vörösek és talán egy kicsit fáradtak is. Miközben szemlélem, a haverja felém nyúl, elkapja a derekam, és közé, meg a kopasz közé húz a bárszéke mellett.

- Mit gondolsz baba, meddig vagy elengedve? – kulcsol át két kézzel, és ezzel teljesen maga felé fordít.

- Ameddig azt mondom – mérem végig tetőtől talpig, visszataszít a látvány.

- Kanos barom, engedd el, nem akarom látni, amikor lecsuknak, mert megkúrtad. Nézz rá, nincs több tizenhatnál – mutat rajtam végig lekezelően, aztán hátrafordítja a fejét. –Chris, gyere ide! Te meg – néz vissza rám, miközben a képembe fúj egy adag füstöt – ne áruld magad, mint egy sarki kurva. Van még időd bőven elkezdeni.

- Mi a helyzet Tomi? – lép hozzánk egy magas srác, fekete pólóban, amire „Hullám" van ráírva világoskék betűkkel.

- Dobd ki ezt a kislányt, nem ide való.

A pultos rám néz, és komolyak lesznek a vonásai. Kibújik a márvány mögül, közben végig enyhén rázza a fejét.

- Nem értem mi van ezekkel a gyerekekkel – motyogja magában – Ne itt kezd a lázadást kölyök, menj inkább inni a haverjaiddal valami barátiabb helyre.

Azzal megragadja a felkarom és elkezd rángatni az ajtó irányába.

- Nem inni jöttem!

Félig undorral, félig hitetlenséggel telik meg a tekintete. Közben kiérünk az utcára és a kocsma után még a koszos városi levegő is üdítően friss.

- Figyelj kölyök, nem tudom, mi van otthon, de jobban tennéd, ha nem járkálnál ilyen helyekre. Mellesleg ha már le akarsz feküdni valakivel, keress olyat, aki legalább nem padló részeg.

- Micsoda? – meredek rá – Azt hiszed, lealacsonyodnék annak a pedofilnak a szintjére?

- Nem tudom, de őszintén nem is érdekel – enged el. Megindult befelé, de a mozdulat felénél visszafordult. – Nem nagyon akarok bébiszittert játszani – kezdi kelletlenül – de okés leszel egyedül az utcán ilyen későn?

- Értékelem az aggódást, de tudok vigyázni magamra!

- Persze...

Bár látszik, hogy kételkedik, de további érdeklődés nélkül indul vissza.

- Várj! – kiálltok utána. – Kivennék egy szobát.

Ameddig újból visszafordul hozzám, lepislantok a koszos motel feliratra az ajtó melletti kicsi táblán.

- De nem egyedül és nem ameddig az én műszakom van, kölyök. Gyerekeket semmivel nem szolgálunk ki.

- A korommal van csak a bajod? – nézek rá fürkészően.

- Ja– dobja a vállára a magával cipelt törlőrongyot, ami nagyon hamar le is csusszan a helyéről, ahogy egy pillantás múlva viszontlát.

- Micsoda...? – emeli a szája elé a kezét hitetlenkedve.

- Nem igaz, hogy még nem láttál embert, aki meg tudta változtatni a külsejét!

Furcsán méregetve néz rám, én pedig kissé összezavarodva vissza rá, bár nem tudom merre a szeme, mert az italozóból kitörő fény éppen mögüle jön.

- Most velem jössz!

A srác visszarobog a kocsmába, nyomában velem. A két férfi mellett elhaladva azok odafütyülnek valamit nekem, de annyira nem érdekel.

- Siess vissza haver, mer' kell több sör!

A bár hátsó falán tömör fekete ajtó nyílik meg előttünk, és egy nagyon sárgán megvilágított helyiségbe vezet. A falak dobozokkal vannak telepakolva és sörös rekeszekkel, de középen egy elnyűtt kanapé is helyet talált magának. Előtte a dohányzóasztalon roskad a hamutartó a cigi csikkektől, s idegenvezetőm hely kínálás nélkül szegezi nekem a kérdéseit.

- Ki vagy te, és hol tanultál ilyet csinálni? – izgatottan csillognak a szemei, kíváncsiságot látok bennük.

Megmondhattam volna az igazi nevem, vagy felháborodhattam volna, amiért ilyen bunkó volt, de ma nem ilyen hangulatomban vagyok.

- Szaszi.

- Huh? – néz fel, miközben sokadszorra szemléli meg, mi más rajtam.

- A nevem.

- Furcsa név egy furcsa lánynak... azt hiszem. Miket tudsz még csinálni?

- Bármit? – nézek rá értetlenül.

Látszik rajta, hogy nem érti, mit is takar az a bármit pontosan, pedig nagyon egyszerű: mindent.

- Nem értem a kérdést. Mit tanítanak neked a suliban? – nézek rá furcsán.

- Az egyetemen? Hát rohadtul nem ilyesmit.

Megvakarja a fejét, és összeszorítja a száját úgy, hogy a kis fémkarika benne szinte eltűnik az ajkai között.

- Mi az ott? – mutatok rá, mielőtt eltűnik.

- Mi?

- Ez – érintem meg.

- A piercingre gondolsz? – emeli fel rám a tekintetét.

Nem tudom, hogy hívják azt a fémdarabot, de biztosan.

- Te kajak nem vágod, mi az a piercing! Közben viszont simán egy tizenkilenc éves bombázó lettél bármi figyelmeztetés nélkül, ez.... – akadt el egy pillanatra – nem hittem, hogy vannak, akik ilyet is tudnak. Nem is ismerek sok embert, aki különleges, de ilyet még csak nem is hallottam...

- Ezt most nem értem... - nézek rá összezavarodottan. – Ez egy annyira egyszerű dolog... mindenki meg tudják csinálni.

- Persze – nevet ki kíméletlenül. – És a méhek meg beszélnek, na ne röhögtess.

Kezd leesni valami.

- Az itteni emberek, hogy használhatnak autókat? Miért isznak, és használnak furcsa szavakat? Hiszen ezeket tilos... nem féltek a törvénytől?

- Nem vágom, miről beszélsz – túr bele tarkóig érő hajába. Láthatóan tényleg tanácstalan?

- Hol vagyunk...?

Remélem tetszett!(: