A naptár december 23-át mutat. Michael és Calum nagy bőszen egy utazótáskába csomagol, hiszen a karácsonyt ők is a családjukkal fogják tölteni. Luke, Ashton és Én, a Hemmings családnál leszünk ami a holnapi napot illeti.

- Srácok nekem most el kell mennem. Ugye meg lesztek nélkülem? Estére haza érek, ígérem!

- Megleszünk mi, de hová kell menned?- kérdezi Ashton.

- Nem kell mindenről tudnotok! Viszont tényleg mennem kell!- ölelem sorba őket.

- Tényleg hová mész?- suttogja Luke a fülömbe, mikor megölelem.

- Dolgozni.- hasonló képen válaszolok és egy csókot nyomok ajkaira.

- Vigyázz magadra!

Muszáj bemennem dolgozni, mert ilyenkor elszabadul a pokol a boltban, a főnökeim szavait idézve. Mindenkinek, az utolsó pillanatban jut eszébe, hogy ez meg az nincs otthon.

Ahogyan mondták, tényleg minden a fejetetején áll az üzletben. Annyi időm van csak, hogy lerakjam a táskám, már is letámadnak a vevők, hogy elfogyott a só, nincs már tej a hűtőkben és még sorolhatnám. Raktárból előhozom a kért dolgokat, kipakolom és körbe nézem mi fogyott még ki vagy miből van nagyon kevés és azokat is pótolom. Délután felé már nagyjából elcsendesedik a bolt, így a főnök úr magamra hagy erre a pár órára. Tényleg csak pár ember téved be hatig. Bezárok és sietős léptekkel indulok meg haza felé, de tudom, hogy nem úszom meg az anyámmal való találkozást. És lám csak, két utcával arrébb, gonosz mosolyával ácsorog. Nagyot sóhajtok és ökölbe szorul a kezem.

- Lám-lám, az elveszett kis bárányocska!- tesz felém egy lépést, én pedig próbálok elmenni mellette.

- Hó-hó, nem mész te sehová, még nem!- tart vissza a vállamnál fogva.

- A helyedben én nem tenném.- szűrőm ki a fogaim között.

- Mit? Erre gondolsz?- próbál megütni, de időben elkapom a felém tartó kezét.

A meglepődöttségét kihasználva, azonnal az arcába vágom az öklöm, és vagy még kétszer megteszem.

- Én szóltam, boldog karácsonyt ribanc!- arrébb lököm és elsétálok onnét.

Amint kikerülök a látószögéből rohanni kezdek. A bűntudat első gondolatai máris a fejemben vannak. Tudom, hogy nem cselekedtem helyesen.

Az utcánk végén leülök a járda szélére, hogy a légzésem visszaálljon a normálisra, s miután ez meg is történik, a házunk felé indulok. Bent elordítom magam, hogy megjöttem és még mielőtt valaki előbukkanna a fürdőbe megyek kezet mosni, hogy eltüntessem a rászáradt vért.

- Do, hová tűntél?- hallatszódik a kérdés Calum-tól.

- Egy pillanat és megyek!- válaszolok és elzárom a csapot, majd megtörlöm a kezeimet.

- Gyere, mutatni szeretnénk valamit!- izgatottan kezd a konyha felé húzni, ahol a maradék három fiú áll a pult előtt.

Luke azonnal végig mér, én pedig gyorsan zsebre vágom kezeimet.

- Na, mit rejtegettek ennyire?- érdeklődve figyelem őket.

- Sütöttünk tortát!- húzza még szélesebbre mosolyát Michael.

- Komolyan? Ti sütöttek? Mi történik mostanság veletek?

- Talán kezdünk felnőni?!

- Kizárt!- nevetem el magamat a feltevésen.- Milyen ízű?

- Csokis, de ehetnénk már végre belőle?- türelmetlenkedik Lucas.

Jóízűen elfogyasztjuk a sütemény nagy részét, majd a nappaliba sereglünk, ahol már áll a szépen feldíszített műfenyő- amit érkezésemkor nyilvánvalóan figyelmen kívül hagytam-, alatta pedig ajándékcsomagok.

- Na, ki kezdi?- tapsikolva néz végig mindenkin Ashton, mindig is imádta a karácsonyt.

- Szerintem, nyugodtan kezd te, mielőtt felrobbansz az izgatottságtól.- válaszolok a bátyámnak.

Több se kell neki, máris a kupacban kutatgat az olyan dobozok után, amelyek az ő neve szerepel, s miután megtalálja őket, gyermek módjára kezdi nyitogatni őket. A többiek sem viselkednek különben, mint a bátyám. Jól esik őket nézni, milyen vidáman élvezik az elő karácsonyunkat. Miután kinyitogattuk az ajándékainkat nosztalgikus hangulatba kerülünk és a srácok cikisebbnél cikisebb történetekkel hozakodnak elő. Nagyjából este tizenegy felé kifogyunk a történetekből és aludni térünk.

Ami az alvás részt illeti, nekem nem nagyon jön össze. Még mindig rosszul érzem magam a történtek miatt, na meg ennek a tetejében még izgulok is a holnap miatt, hiszen Luke-al elmondjuk a családjának, hogy együtt vagyunk. Tudom, hogy ismernek és szeretnek - és ez fordítva is igaz-, de még is csak egy számunkra fontos dologról van szó és Ők mégis csak szülök.

A nagy forgolódások közepette megszomjazom, így erőt veszek magamon és a konyhába vonszolom magam, hogy megigyak egy pohár vizet. Kellemes dallam üti meg a fülemet, ami az éjszaka közepén igencsak furcsa. Mivel én sem tudok aludni, a zenészünkhöz hasonlóan- Mikey-ra tippelek-, így a következő célállomásom az alaksor. Tévedtem, ugyanis a zongora mögött az én kis Pikachu-m ül. Mögé osonok, kezeimet vállaira helyezem, majd levezetem őket a mellkasára, érkezésem hatására abba hagyja a billentyűk nyomkodását.

- A szívrohamot hoztad rám.- néz föl rám, és egy apró mosoly bújik meg a szája sarkában.

- Ne haragudj, de nem tudtam megállni. Mit játszottál?

- Nem tudom.- neveti el magát.- Lehet, hogy az egyik új számunk alapját.

- Az éjszaka közepén eléggé jó hangulatban vagy.

- Hm, lehetek még jobban is.- kacsint egyet, miközben alsó ajkát beharapja.

- Hülye.- kuncogva adok neki egy kis taslit a fejére és átülök a kanapéra.- Nem kéne neked egy kis pinehés?

- S neked?- ül le mellém.

- Kéne, de nem bírok.

- A kezeden lévő sebnek van hozzá köze?- aggódva szegezi rám kék szemeit.

- Részben.

- Mi történt? Anyád?

- Anyám orra.

- Tessék, ezt nem egészen értem, kifejtenéd?

- Hazafelé várt rám, én figyelmeztettem, hogy most ne kezdjen ki velem, de nem hallgatott rám. Megpróbált megütni, de gyorsabb voltam. Meglepődött, én ezt kihasználtam és párszor behúztam neki, majd sietősen távoztam. Rosszul érzem magam, nem akartam bántani, nem akarok semmiben sem rá hasonlítani, és erőszakra nem az erőszak a legjobb megoldás. Ez csak olaj volt nála a tűzre, biztosra veszem.- sóhajtok egyet.

- Jogos önvédelem volt, nem kell hogy rosszul érezd magad. És nyugi semmiben sem hasonlítasz rá és soha nem is fogsz. Ezerszer jobb és különb vagy nála. Ugye te is izgulsz a holnap miatt?- tereli a témát, ami jó, mert nem akarok evvel foglakozni.

- Ne is mond. Félek a reakcióktól, de komolyan!

- Legalább nem vagyok vele egyedül.

- Ugye tudod, hogy túl dramatizáljuk az egészet.- kuncogok.

- Tisztában vagyok vele. Visszaülök zongorázni, ugye itt maradsz?

- Csak, ha kapok puszit.- sunyin mosoly terül szét az arcomon.

Szinte még ki sem mondtam, de ajkai már az enyémeket falta. Nem erre gondoltam, de ez annál sokkalta jobb, élvezetesebb és izgalmasabb. Miután szétválunk, tényleg visszaül zongorázni, én pedig élvezettel hallgatom, ahogyan a tehetsége kibontakozik.

Hatalmas ordibálásra pattannak ki a szemeim, miután sikeresen felfogom, hogy az én nevemet ordibálják felülök a kanapén- igen, sikeresen bealudtam az alaksorban-, és zombi üzemmódban felmászok a nappaliba.

------------------------------------------

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyire régen jelentkeztem már, nem fogok kifogásokat keresni, sem magyarázkodni, felesleges, mert önhibámból alakult így...

Nem tudom a továbbiakban, hogyan fogok jelentkezni, de megpróbálok a havi egy részre törekedni, de nem ígérem biztosra.

Köszönöm, ha elolvastad ezt a fejezet - és a többit is-! :)

És nagyon hálás vagyok a kommentért és a csillagokért, s hogy elérte a történet a 3000 nézettséget. Mind nagyon sokat jelent számomra, s ezt nektek köszönhetem, szóval köszönöm! <3

Puszi: DoDurville <3