Belső világod összeomlik és már abban sem vagy biztos, ami teljesen nyilvánvaló, az elméd megborul és elveszted mindazt, amit eddig felépítettél. Zavarodottá, kétségbeesetté válsz és menthetetlen vagy. Ez az érzés ölel most fel és emészti fel bensőmet. Bármennyire is hitegetem magam, hogy hazugság, amit mondott, nem tudom elfogadni, akármennyire is próbálom magam rávenni és azt a látszatott kelteni, hogy nem érdekel hogy ez a sors jutott rám, azért a lelkem mélyén kegyetlenül rosszul esik minden tette, szava és pillantása.

A fejem fáj, zug és darabokra esik. Minden apró sötét méregfolt felvillan előttem és biztosra tudom, elvesztem. Halk hang vesz körül, összefolyva és jelentéktelenül. Szívem majd kiugrik helyéről, mintha a maratoni távot futnám és a légzésem is ennek megfelelő. Egyetlen szó villan fel a fejemben néha, mégpedig a szerencse.

A szerencse egy múlandó dolog és egyszer csak kifogy belőle az ember a legváratlanabb pillanatban. Ha ez velem is megtörténik- márpedig időkérdése-, akkor vége mindennek, minden megváltozik mindenki életében...

Hideggé válik a lelkem, a szívem pedig megfagyva vár a széttörésre. Testem rázkódik, Calum így próbál visszarántani, de még mindig nem tudok rá nézni és felfogni a beszédjét. Szeretnék ezektől az érzésektől megválni, de nem megy ez olyan könnyen... Cal ölelésébe von és ringatni kezd, mint mikor az anyukák nyugtatgatják kisgyermeküket egy rettenetes rémálom után.

- Bármi is van, itt vagyok és megoldjuk csak mond el!- tudom, hogy el kell neki mondanom és evvel magamnak teszek jót, de még nem tudok szóhoz jutni.

Hirtelen jött minden, nem voltam rá felkészülve, hogy valaha is újra szembe kell vele néznem, tagadhatatlan, hogy sokkot is kaptam az egyéb érzelmeken kívül. Calum karjaiban elér a biztonságérzet és némiképp megnyugszom, de ehhez is relatív sok idő kell.

- Egyedül jöttem haza, és találkoztam vele... Kész roncshalmaz volt, de elszánt és tudom, hogy meg fogja tenni...- hangom egyenetlen és mindent emócióm kiérezhető.

- Egy kicsit pontosabban, ebből nem sokat értek. Kivel találkoztál és mit mondott?

- Anyámmal!- ismételten feltör belőlem a zokogás, de pár hatalmas nyeléssel visszaszorítom.- Tönkre tettem, Ashton elvesztése tönkre tette és ezért én fogok bűnhődni. Tud minden mozdulatomról, így rólam és Luke-ról is. Azt mondta, hogy csak kihasznál és én is őt, engem nem szerethet senki, mert egy utolsó senki vagyok, akit csak is kizárólag a halál fogadhat el teljesen. Rég meg kellett volna már...- nem tudom elmondani neki a hiányzó szavakat.- Nagyon sok mindent vágott a fejemhez és iszonyatosan megrémiszt. Azt hittem, hogy már végleg csak a múltam része, és nem kell többet szembenéznem vele. De visszajött és elszánt. Calum nagyon félek.- a remegésem visszatér.

- Az a rohadt szemétláda! Figyelj rám, jól figyel rám!- kezei közé fogja arcomat evvel kényszerít, hogy mélybarna íriszeit fürkésszem üveges szemeimmel.- Ne higgy el neki semmit, ez a célja, hogy összeroppantson. Minden egyes szava hazugság! Mikey- nak iszonyatosan fontos vagy, a soha nem létező testvéreként tekint rád és szeret téged, Ashton mindent meg tesz érted, hogy ne szenvedj semmiben sem hiányt és megvéd bármitől és bárkitől, mert szeret téged! Luke egyenesen imád téged, tűzbe menne érted, ti összetartoztok és ezt semmisem és senki sem tudja elvenni tőletek, szeretitek egymást tisztán látszik. Én pedig itt vagyok neked bármikor, a húgom ként tekintek rád és fontos vagy. Jól vésd az esetbe, mi mind szeretünk téged és ezen egy senkinek a szava nem fog változtatni. Érted? Nem kell félned tőle, nem bánthat!- szinte egy szusszal mondja el.

Be kell látnom, igaza van- némileg-. Ők a családom, akik támogatnak és szeretnek, nem pedig az a nő, aki világra hozott. De tudom, hogy azt nem hülyeségként mondta, hogy bosszút áll. Annyira már ismerem, hogy bármeddig képes ilyen téren elmenni, és ha ebbe az apám is belekeveredik biztos, hogy elérik a céljukat. Eddig csak szerencsém volt, de életem végig nem lehet az...

- Jut eszembe, mutasd a kezeidet!- szólal meg, evvel megzavarva a gondolatmenetemet.

Kérésének eleget téve leveszem a bandanámat. Azon a kezemen csak az emlékeztető heg virít, míg a másik kezemen egy vörös véraláfutásos folt, amit anyám fogva tartó szorítása okozott.

Calum arcán a méreg és az aggodalom keveredik. Én pedig el sem tudom képzelni, hogyan nézhetek ki, de nem valami biztatóan.

- Van tükröd?- sóhajtok egyet.

- Van, de biztos látni akarod magad? Szarul nézel ki, már bocsi.- keserűen elhúzza száját, én pedig csak bólintok egyet.

Felkel mellőlem, egy fiókból előhúzza a keresetett tárgyat és kezembe nyomja. Nem tudom, hogy merjek e szembenézni magammal, de tudom hogy meg kell tennem. Sötétebb árnyalatutó bőröm helyett, hulla fehér árnyalat övezi az egész fejemet. Szemeim élettelenül, bevérezve csillognak feldagadva, alatta feketés-lilás folttal. Ajkaim színtelenek és remegve érnek össze. Teljesen nyilvánvaló, hogy a belsővilágom a felszínen van, egy halott látszatát keltem. Nem csodálkozom, hiszen minden gyerekkori rossz emlékem még mindig fel-felvillan. Ezekről nem tud senki, még Ashton sem. Mindenkinek csak annyi ismerete van, hogy nem bírtak a szüleim és rossz kapcsolatban voltunk. Nekik elég ennyit tudni, úgy sem tudnak mit kezdeni vele, megtörténtek és kész.

- Emlékszel, hogyan jött össze ez a kis csapat? Szerintem vicces történet. Fagyizni voltunk az ovival, Michael-nek nem ízlett a fagylalt ezért fogta magát és csak úgy Luke fejére nyomta. Te a barátod védelmére keltél és Mike-hoz vágtad a tiédet. Én Mikey-t védtem, így te is fagyis lettél, végül Luke is beszállt és rám borította sajátját. Büntetést kaptunk, majd összebarátkoztunk.- hatalmas mosollyal mesél és én is felnevetek ezen.

- Na, így már mindjárt jobb! Ne csak a rosszra gondolj, ha tele vagy szép emlékekkel is!

- Játszol nekem valamit?

- Mit szeretnél hallani?

- Mindegy.

Előveszi gitárját, kicsit elgondolkozik, majd belekezd egy számomra ismeretlen számba. Tetszik, és egy kicsit jobb hangulatba is kerülök tőle.

- Figyelj szerintem neked innentől kezdve Luke-ra van szükséged.- mosolyodik el.

- De nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson. Ismered milyen, főleg ha rólam van szó. Nagyon aggodalmas és teljesen kiborulna, nem akarom, hogy a bajaimmal foglalkozzon és túlaggódja magát, mert azt tenné.

- De egyszer el kell neki mondanod, ugye tudod?

- Miért kéne?

- Mert hozzá jobban kötődsz, mint bárki máshoz és ő tud rád hatni, míg én nem. Legutóbb amikor rosszul lettél fele annyi idő alatt magadhoz tértél, pedig semmit sem mondott csak melletted volt. Érted már?

- Ez nem elég erős indok, hogy elmondjam neki.

- Oké, akkor mondom máshogy. A kapcsolatotokba is kerülhet akár, hiszen titkolózol előle és ezt ő már most tudja. Azt hiszi nem bízol benne, ami lényegében igaz.

- Rohadtul nem igaz Calum! Senkiben nem bízom meg annyira, mint benne! Nem azért nem mondom el neki, hanem azért mert nem akarom, hogy ezen agyaljon állandóan és féltsen mindentől. Nagyon tud aggódni és evvel ártanék neki!- hirtelen ingerült leszek.

- Ha elmondod avval nem ártasz neki, de evvel hogy nem teszed igen is! Rosszul gondolkodsz e felől!

- Igazad van annyira egy szerencsétlen vagyok, hogy azt sem tudom eldönteni mi jó a mi kapcsolatunknak. Biztosan te jobban tudod, te élsz benne! És őszintén köszönöm, hogy ezt most vágod a fejemhez, tényleg jól esik!- üvöltök most már vele és a könnyeim is útjukra indulnak.

Felkelek, elhagyom a szobáját egy ajtóbecsapással. Nem vagyok beszámítható állapotban és tökéletesen tudja, erre ilyenekkel traktál, had tudjam már én mit akarok elmondani kinek és mikor.

Szobámba mennék, de Luke keze megállít. Visszaránt és maga felé fordít. Szemeiben a harag, megbántottság és csalódottság keveredik. Kifújja a bent tartott levegőt és nyugodtan belekezd.

--------------------------------------------------

Sziasztok!

Meg jöttem a résszel! :) Kíváncsi lennék a véleményetekre evvel a félfejezettel kapcsolatban!

Remélem tetszett, a történtek ellenére is.

Köszönöm, hogy vagytok és olvastok! :)

Puszi: DoDurville