William James Moriarty | Louis James Moriarty | Albert James Moriarty | Fred Porlock | Sebastian Mora

⋇

Akármennyire szerettem volna Sherlock-kal és Watson-nal írni, már nem volt hozzá energiám

⋇

Nem láttam még, hogy bki is írt volna velük bmit is, szal gondoltam, írok akkor én velük

⋇

  » William James Moriarty — Játékos.

   Egy sétát beszéltetek meg a közeli parkban, aminek eleget is tettetek, az egyik padon megpihentek, miközben lelkesen mesélsz a legújabb könyvről, amelyet olvastál az elmúlt napokban. Csendben, apró mosollyal az arcán hallgat téged, sokszor megjegyezte már, hogy hangod megnyugtatja és szóról-szóra képes visszamondani azt, amit mesélsz neki. Most sincs másképpen, viszont szeme megakad egy hajtincseden, amely arcodba hull.

   - Figyelsz rám, William? - Felvont szemöldökkel nézel rá, a kósza tincs észrevétlen maradt számodra. Azonban élénk vörös írieszeivel tovább is hajtincset követi, de nem kerüli el a tekintetét a bosszúság a szemeidben vagy a lebiggyesztett alsóajkad. Tudja, hogy úgy tűnhetett, mintha untatnád a mondani valód, holott a szépséged varázsolta el.

   Gyengéd, ügyes mozdulattal füled mögé tűri a kósza tincset, amitől akaratlanul is vonzóbbá váltál számára, aztán kiengesztelésképpen előre hajol. Hüvelykujjával végig simít ajkaidon, miközben farkasszemet néz veled. Látja, hogy arcodat teljesen elönti a pír a zavarodottságtól, mosolyra húzza száját, mielőtt megcsókolna. Rövid és édes, érzed, hogy egész mellkasodat végig járja a meleg és hogy mosolyog.

   - Mi történt végül a főhősnővel, aki rájött, hogy elárulták? - Kérdez rá pimasz mosollyal az arcán, miután elhajolt tőled és megfogta a kezedet. Elvörösödve elfordítod a fejedet, eltakarva szádat, miközben halkan mérgelődsz, hogy miért nem figyelmeztettet előre.

*

  » Louis James Moriarty — Szeretettel teli.

   Halkan kopogtatsz be a szobájába, mielőtt benyitnál ügyelve arra, hogy a csészék ne koccanjanak össze a tálcán. Az utóbbi napokban csúnyán lebetegedett, és ismerve, hogy fiatalként hányszor esett ágynak, aggódsz miatta. Abban reménykedsz, hogy a mai nap is pihenni fog, nem hajtja túl magát. Így igencsak meglep, mikor meglátod, hogy szmokingját gombolja éppenséggel be.

   - Ágyban kéne még maradnod. - Szólalsz meg morcosan, ahogy lehelyezed az asztalra a tálcát, aztán odasétálsz hozzá. Kedves mosollyal fordul feléd, ujjaival a gombjait igazgatja, arcán halvány piros pír ül.

   - Már sokkal jobban érzem magam, mint tegnap. Nem szeretném, hogy ennél is többet aggódjatok értem. - Válaszolja kissé bűnbánóan, de belé fojtod a szót, ahogy kezedet homlokára helyezed, ellenőrizve a hőmérsékletét. Bőre tűzforró tenyered alatt, mire mérgesen összeráncolod a szemöldöködet és bocsánatkérően rád mosolyog, mielőtt elvenné a kezedet arcától. - Rendben vagyok, csak egy kis hőemelkedés.

  - Egy kicsi! Persze! Pihensz még a mai nap, nem érdekel, mit mondasz! - Parancsolsz rá erélyesen, nyomban leültetve a kanapéra, miután levetetted vele a zakóját és köntösét felvetetted vele. Készítesz neki egy csésze meleg teát, amelyet hamar odaadsz neki egy tányér tejbegrízzel, hogy más is legyen a hasába a gyógyszeren kívül. Elpakolod a koszos edényeket, miután végzett, és mellé ülsz.

   - Nem kell folyton a legjobb formádat nyújtani, Louis, ezzel nincs semmi baj. - Megsimogatod arcát, óvatosan a hegénél, mivel még mindig félsz attól, hogy véletlenül fájdalmat okozol neki. Vörös szemeiben vegyes érzelmek kavarognak - az idegesség, a bizonytalanság és a hála -, miközben lassan tenyeredbe temeti arcát. Szóra nyitja a száját, majd becsukja, nem tudja mit is kéne mondania, de nem is várod el.

  Közelebb hajolsz hozzá, nem foglalkozva a betegségével, összeérinted ajkaitokat és gyengéden megcsókolod. A rövid csók alatt igyekezed átadni az összes érzelmedet, amelyet nem tudsz te sem szavakba önteni, mielőtt elhúzódnál tőle.

   - Melletted leszek végig.

*

  » Albert James Moriarty — Vágyakozó.

   Fáradt sóhaj hagyja el az ajkait, ahogy hátra dől a széken. Órák teltek el, amíg a papírok fölött görnyedt, olvasgatva, körmölve a sorokat. Csupán néha-néha nézett fel a pergamenről, hogy egy gyors pillantást vessen rád, még mindig itt vagy, még mindig hímzed a kendődet.

   - Lassan ideje tartanod egy szünetet. - Jegyzed meg, ahogy félre rakod, amivel foglalkoztál és felállsz a kanapéról. Kinyújtóztatod végtagjaidat, miközben háta mögé sétálsz. Vállaira csúsztatod kezeidet, finoman masszírozni kezded, érzed miképp hagyja el fokozatosan a feszültség a testét egy halk morgás kíséretében. - Túl merev vagy, ideje pihenni egy kicsit! - Suttogod a fülébe játékosan, amin felnevet, igyekezve elfojtani a kellemes bizsergést, amit a közelséged keltett benned.

   - Táncolj velem. - Lépsz el mögüle, kinyújtva felé vékony mancsodat, édes mosollyal az arcodon, amire sose képes nemet mondani.

  - Nem is szól zene. - Válaszolja, viszont ugyanakkor felkel a helyéről, elfogadja a kezedet és közel húz magához. Érzi, hogy teste lassan feltöltődik élettel, forróság önti el bőrét, ahol megérinted. Tökéletes harmóniában lépkedtek a közös melódiátokra, amelyet kacajod színesít meg.

   Zöld íriszeit hívogatja halvány rózsaszínű ajkaid - meg akar csókolni. A vágy pedig mindegyik perccel egyre erősebb lesz, míg azon nem kapja magát, hogy megízlelte őket.

   Visszacsókolsz a meglepetés ellenére, hagyod, hogy érzelmeid vezessenek és elolvadj teljesen szerelmed karjaiban. Elválva pedig csalódott sóhajt szökik ki a szádon, felpillantasz rá, szavak nélkül is megértitek, hogy mit szeretne a másik - ismét megcsókol. Észrevehetetlen a telhetetlenség érzése a másik iránt felé, amelyet újabb és újabb csókokkal próbáltok csillapítani.

  Egészen addig, amíg nem kopogtatnak az ajtón. 

*

  » Fred Porlock — Félénk.

   A kertben locsoljátok a virágokat, megkérted, hogy segítsen be egy kicsit a kerti munkába, amire boldogan igent is mondott. A nap ragyogóan süt le rátok, homlokodon legördül egy izzadtság csepp, amelyet alkaroddal ügyetlenül letörölsz. Néhány petúniát szeretnél elültetni, hogy pár hét múlva színekkel és élettel töltsék el az udvart.

   Teljesen belemerülsz, nem veszed észre, hogy csendben figyeli mindegyik mozdulatodat, ezért amikor felpillantasz ijedten esel hátra. Azonban gyorsan reagál, karodnál fogva megment az eséstől és segít visszanyerni az egyensúlyodat.

   - A frászt hoztad rám, Fred! Miért nem szóltál, hogy itt vagy? - Szidod le, viszont semmit sem válaszol rá. Helyette a virágokra mutat, mielőtt halkan megszólalna.

   - Így hamarabb tönkre menne.

   - Mi? - Összefut a szemöldököd zavarodottságodban, mire egy másik módszert mutat, végül pedig elültet az összes virág palántát. - Sose hittem volna, hogy ennyire értesz a virágokhoz. - Jegyzed meg, miközben óvatosan meglocsolod az ágyást.

   - Szeretem a virágokat... - Feleli hosszú hallgatás után, halkan. Sokáig semmi mást nem lehet hallani a madarak csiripelése és a víz halk csobogásán kívül, amíg újra meg nem szólal. - Rád emlékeztetnek. - Fűzi hozzá, mire felkapod a fejedet. Tekintetek találkozik, pír kúszik arcodba, amely egy élénkebb és változatosabb piros színekben pompázik, ahogy meglátod, szemei ajkadra tévednek.

   Mielőtt akármire is gondolhatnál, megérzed meleg ajkait a sajátodon, a gyengédsége pedig teljesen magával varázsol. Azonban amilyen gyorsan kezdődött, olyan hamar is ér véget, a legnagyobb csalódottságodra.

   Elfordítja fejét tőled, nehogy meglásd zavarba jött arcát, azonban nem kerüli el a figyelmedet az apró mosoly a szája sarkában. Nem mondasz semmit sem, visszafordítod a tekinteted a virágokra, csendben locsolod tovább, szemlélve a közös jövőtök virágait.

*

  » Sebastian Moran — Heves.

   Veszekedésetek egy szimpla dolog váltotta ki, még pedig az, hogy az egyik pincérlánnyal flörtölt az orrod előtt. Természetesen mindezt azért, mert látni szerette volna a reakciódat, azonban arra nem számított, hogy totálisan faképnél hagyod a bárban. Arra megint csak nem számított, hogy nem vagy hajlandó meghallgatni, ez pedig igen csak felidegesíti.

   - Az isten szerelmére! Hallgass már meg! Ne legyél már ennyire gyerekes!

   - Nem tudom, hogy kettőnk közül ki viselkedett gyerekként a bárban. - Jegyzed meg keserűen, egy pillantásra sem méltatva egyenesen a park felé veszed az irányodat. Reménykedsz benne, hogy ki bírod szellőztetni a fejedet, ám nem hagy magadra, tovább hergel, míg rá nem kiabálsz:

   - Mégis hogyan kéne éreznem, hogyha a párom valaki mással flörtöl közvetlenül az orrom előtt?! Csendben ülni tűrni, és nem gondolni arra, hogy talán a kapcsolat egyedül számo--

   Nem engedi, hogy befejezd a mondatot, tisztában van vele, hogy megbánnád a szavakat, ő pedig még dühösebb lenne tőle. Így az egyetlen megoldást választotta, amit lát: elhallgattat - egy csókkal, amellyel annyira nem lepne meg téged, hanem ez lenne az első.

  Ám ahogy ráeszmélsz, hogy ajkai a tiedén van, a dühöt felváltja az értetlenség, aztán pedig a zavarodottság, miközben tenyerével végig simít derekadon. Érintésével pillangók ébrednek hasadban, lassan elolvadsz karjaiban, feladva minden fajta harcot és hagyod, hogy vezessen a csókban. A heves csókolózásotok apránként veszti el féktelenségét, gyengédség dominál, mire elváltok egymástól, és elpirult arcodat mellkasába fúrva, igyekszed elrejteni zavarodat.

   - Sajnálom, amit a bárban tettem. - Szólal meg halk hangon, ahogy végig simít hátadon. - De egyedül te létezel a szememben.