dearest_vyenne kérésére :3
_____________________________

~Kenma szemszöge~

A parkban ültem egy padon, semleges arckifejezéssel nyomogattam a játékomat. Kuroonak már rég itt kellene lennie, mégis késik, annak ellenére, hogy ő akart találkozni. Lefogadom, hogy el akar rángatni röpit gyakorolni, pedig tudja, hogy a sulin kívül nem szívesen játszom, annyi sport elég az életembe.
Merengésemből egy fényképezőgép kattanása szakított ki, mire szemeimben halványan tükröződő megdöbbenéssel pillantottam a hang irányába. Egy barna hajú fiú állt a pad mellett, fekete gépét akkor emelte el arca elől, majd halvány mosollyal tanulmányozta a képet, amit készített. Nem mellékesen rólam.

- Mit csinálsz?- kérdeztem halkan, bevallom, belül egy picit ideges is voltam. Nem szeretek ismeretlen emberekkel beszélgetni. Olyan jól elvoltam itt egyedül Kuroora várva, miért zavart meg?

- Egy fotót, természetesen- mutatta fel a készüléket, mintha nem látnék jól. Válaszára csak megforgattam a szemem.

- Töröld ki.

- Azt már nem, tök jó lett. Nézd!- ült le mellém, majd elém tartotta gépét. Szégyenlősen figyeltem meg a rólam készült képet, amit a srác még mindig mosolyogva csodált.

- Fényképész vagy?- érdeklődtem, ha már letelepedett ide mellém. A kínos csend még kellemetlenebb lett volna, mint a beszélgetés.

- Nem egészen, ez inkább csak egy hobbi- magyarázta, miközben elpakolta a készülékét fekete hátizsákjába, amit aztán maga mellé tett. Szeme sarkából játékosan rám pillantott, majd tekintetét előre szegezte.- Általában olyan dolgokat fényképezek, ami izgalmas. Egy egész mappám van iskolai balhékról, érdekel?

- Nem igazán...- mondtam ki egyszerűen, mire halkan felnevetett.- De ez esetben mellényúltál. Én nem vagyok izgalmas.

- Te a másik kategóriába tartozól, amit szeretek megörökíteni- jegyezte meg rám emelve szemeit, de én inkább lesütöttem őket, hogy ne kelljen ránéznem. Zavarba ejtő volt a szituáció.

- És az mi lenne?

- A cukiságok- közölte velem, ajkain azzal az idegesítően édes mosollyal.

Arcomra azonnal halvány pír kúszott, szégyenlősen kaptam el fejem a másik irányba. A mellettem ülő valószínűleg észrevette, hogy sikerült kellemetlen helyzetbe hoznia, ugyanis elkuncogta magát.

- Csak erre jártam és véletlenül nálam volt a kamerám. Aztán észrevettem ahogy itt ülsz a padon, nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzelek le- vázolta fel a szituációt, de nekem csak egy zavart bólintásra futotta.- Suna Rintarou vagyok.

- Kozume... Kenma.

- Szóval Kenma, gondoltál már rá, hogy modellt állj valakinek?- kérdezte olyan hanggal, mintha ez egy kis semmiség lenne, miközben az én arcom egyre vörösebb lett. Még mindig képtelen voltam ránézni.

- Soha.

- Eh, komolyan? Mi lenne, ha-

- Nem.

- De még be sem fejeztem a-

- Nem. Bármit is akarsz mondani, biztos, hogy nem- jelentettem ki határozottan, mire csalódottan felsóhajtott.

- Ugyan már, csak nekem lennének a képek. Pár fotó nem fog fájni, nem igaz?

- Miért?- fordultam végre felé, hogy szemeibe nézhessek. Arcom még mindig halványan lángolt, de így hatásosabb a feltett kérdésem, és talán a nemleges válaszomat is elfogadja.

- Néhány kép, Kenma. Az nem nagy ügy, legalább kipróbálhatnád, hogy milyen.

- Ezzel nem válaszoltál a kérdésemre...

- Mert aranyos vagy, hisz mondtam már. Szeretek olyasmit fényképezni, ami aranyos.

Már megint olyan lazán mondja ezt, mintha nem lenne rettentően kínos nekem. Sóhajtva elfordítottam a fejem, ekkor észrevettem a felénk lépkedő Kuroot. Na végre itt van! Ő legalább kíhúzhat ebből a kellemetlen helyzetből, csak érjen már ide.

- Kenma, na mit mondasz?- várta a válaszomat még mindig az előbb megismert Rintarou, de ebben a pillanatban megérkezett a megmentőm.

- Kyanma, lecseréltél?- tette szívére a kezét drámaian, mire a mellettem ülő kíváncsian vonta fel egyik szemöldökét.

- Csak most találkoztam vele- motyogtam szégyenlősen.

- Megkértem, hogy álljon modellt pár képhez- vont vállat a mellettem ülő, amit egy hitetlen pillantással díjaztam. Komolyan elmondja?

- Wow, valami profi vagy?- lepődött meg Kuroo azonnal, lehuppanva Suna mellé érdeklődő arccal. Na ezt ne...

- Dehogy, csak szabadidőmben fényképezek- legyintett nevetve a barna hajú.

- Az még úgy is király, ember! Kenma, egy ilyen ajánlattal élni kell. Ugye elfogadtad?- pillantott rám kérdő tekintettel, de a nyakamat rá, hogy pontosan tudta mit válaszoltam Rintarounak.

- Nem, elég határozottan utasított vissza.

- Kár érte, tesó- veregette meg a vállát haveri stílusban.- Pedig szívesen megnéztem volna azokat a képeket!

- Aranyos lenne, nem igaz?

- De de, simán lepipálna minden mást!

- Na jó, értem- állítottam le őket szégyenlősen. Mosolyukat visszafojtva pillantottak rám mindketten, miközben gondterhelten felsóhajtottam.- Néhány kép talán elmegy, de még mindig nem értem, hogy miért...

- Majd hívj fel, ha készen állsz- nyomott a kezembe egy kis cetlit Suna, aztán elköszönve tőlünk, sietősen távozott.

- Kenma, örülj egy kicsit jobban! Épp most kaptad meg egy jóképű fiú számát- ölelt át egyik karjával gyerekkori barátom vigyorogva, mire morogva felpattantam.

- Kussolj...

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy évekig vaciláltam az eset után. Napokon át csak meredtem a fehér cetlire, amin Rintarou száma virított, de képtelen voltam rávenni magam arra, hogy ráírjak. Letelt egy hét, majd lassan a második is, én pedig még mindig nem kerestem fel.

Egy laza szombati nap volt, programok nélkül, amikor órákon át heverhetek a szobámban, semmi különlegeset nem csinálva. Legalábbis így indult.

Az ágyamon feküdtem, unottan nyomogattam legújabb játékomat, amit túl hamar végigvittem. Egy ponton inkább éjjeliszekrényemre tettem a készüléket, ekkor akadt meg szemem a még mindig ott őrizgetett cetlin. Pár percig bámultam rá csendesen, majd sóhajtva telefonom után nyúltam. Nem is gondolkoztam sokat, bepötyögtem a fiú számát, majd fülemhez tettem az eszközt.

Hülye vagyok, már rég meg is feledkezett rólam, minek hívom most?

- Igen?- hallottam meg hangját a vonal másik végén, pont abban a pillanatban, amikor ki akartam nyomni a hívást.

- Szia... Kenma vagyok- hajtottam le fejem szégyenlősen, na nem mintha láthatta volna.

- Végre! Már kezdtem teljesen lemondani rólad- szólalt meg vidáman, érezhető volt beszédéből, hogy mosolyog.- Mikor szeretnél találkozni?

- Nekem mindegy.

- Ez aztán a pontosítás. Ma szabad vagy?

- Igen...

- Találkozhatunk abban a parkban?

- Igen.

- Mondjuk két óra múlva?

- Igen.

- Kenma, mi a nevem?

- M-Mi?- pislogtam meglepetten, de azért jobbnak láttam válaszolni.- Rintarou...

- Jó, csak kíváncsi voltam rá, hogy az "igen"-en kívül más megy-e. Ott találkozunk~!- tette le nevetve, mire szemforgatva kászálódtam le az ágyról, de arcom píros színben pompázott. Nem értem magam.

Könnyen el tudtam készülni a megadott időpontra, és kicsit korábban is értem oda, azonban ő már várt rám. Pont azon a padon ült, mint én két hete, maga elé nézve bámult ki a fejéből. Amint odaléptem mellé, egy szempillantás alatt visszatért a valóságba, s mosolyogva állt fel, így magasabbá vált nálam.

- Mehetünk?

- Hová?- kérdeztem meglepetten.

- Ismerek egy jó helyet- indult el egy irányba, én pedig szó nélkül követtem.

Átvágtunk a parkban nyugodtan sétálgató embereken; egy nagyobb csoport sikeresen elsodort a barna hajútól, ezért forgolódni kezdtem, amint végre elhaladtak a közelemből. Nem láttam sehol sem Sunát, de egy kéz lágyan megfogta az enyémet, mire döbbenten vettem tudomásul, hogy tulajdonképpen mellettem áll.

- El ne vessz itt nekem- jegyezte meg mosolyogva, majd kézen fogva vezetett tovább, ami rettentően fura érzés volt.

A bőröm bizseregni kezdett, arcom megint felforrósodott, szemeimet szigorúan a föld felé szegeztem. Kénytelen voltam viszont néha felpillantani cipőm orráról a kezemre, amit óvatosan szorított az előttem haladó.
Rintarou hirtelen megtorpant, majd nyakába akasztott gépét szabad kezével felemelte és felém fordult.

- Mosolyogj!

Zavartan lesütöttem a szemem, fejem még mindig pipacsvörös volt, így ez volt az utolsó élethelyzet, amikor szerettem volna képet magamról. Kuncogva indult el újra, bevezetve a park melletti kis erdőbe, egészen az ott lévő tóig.

Kínos volt az egész. Minden póz, minden fénykép, az összes megjegyzése, de legfőképpen az én reakcióim. Amikor odébb húzott, hogy jobb szögben süssön rám a fény, vagy megfogta a kezem, hogy picit arréb vezessen; minden ilyen apró érintésénél elvörösödtem.
Elégedett mosolya az őrületbe kergetett, ahogy egyre több fotó készült rólam, a mellkasomban lévő fura érzés csak rosszabb lett.

Miért ver olyan hevesen a szívem, miért remegnek néha a kezeim? Ennyire ideges lennék néhány fénykép miatt? Ez egyáltalán nem vall rám.

- Ez lesz az utolsó, ígérem- állított pontosan a tóval szembe mosolyogva.

A víz tiszta volt és zavartalan, úgy láttam benne alakomat, vonásaimat, akár egy tükörben. Megigazítottam a pólómat és hajammal kezdtem babrálni, amikor Suna fél karral átölelte a derekam hátulról. A tó tükrében pillantottam rá értetlen fejjel, vörös arccal, mire kedves mosoly kúszott ajkaira. A kameráját mellkasom elé emelte, hogy láthatóvá váljon a fejünk is, majd lágy puszit nyomott arcomra, közben elkészítve a képet.
Zavartalanul, vállamra támasztva állát nézte meg lazán a készült fotót, én pedig szépen felvettem a piros egy új árnyalatát.

- Szerintem ezt előhívatom- gondolkozott hangosan, mire ijedten pillantottam rá.

- Ne, ezen olyan gáz arcom van...

- Pedig ez lett a legjobb- biggyesztette le ajkait bánatosan.

Karja szorítása erősödött derekam körül, hátam mellkasához préselődött, miközben arcát az enyémnek nyomta, s úgy figyelte tovább a képet. Én csak bámultam párosunkat a víz tiszta tükrében, zavartan a fülem mögé tűrtem egy rövid tincset, majd felé fordítottam a fejem.

- Inkább hívasd elő ezt- suttogtam halkan, majd szégyenlősen összeérintettem ajkainkat. Meglepte hirtelen akcióm, egy pillanatig meg sem mozdult, de aztán éreztem, hogy viszonozza a csókot, s közben meghallottam a kamera kattanását.