Ashia Hanabi az én OC-m, a "Két tűz között" című könyvemben szerepel, ez a kis oneshot ahhoz a történethez kapcsolódik. ^^

❗A oneshot cselekménye nem befolyásolja a könyv történéseit❗

-Kiyoko-chan- kérésére :3
_________________________

A két fiatal csendesen lépett ki a zenére tomboló társasággal megtöltött házból, mindketten automatikusan összehúzták magukon kabátjaikat. Hanabi tengerkék szemeit a mellette álló barna hajú fiúra emelte, majd szó nélkül indult el, a másik pedig követte. Suna igen nagy dilemmában volt, nem tudta, hogy mondania kell-e valamit vagy sem, ha pedig igen, melyek lennének a megfelelő szavak. A hallgatás mellett döntött, azt remélve, hogy ezzel segít most leginkább a lánynak, ahelyett hogy faggatózna, mi is történt pontosan az ikrekkel. Ő ugyanis csak a veszekedés végét hallotta, de biztos volt benne, hogy a két idióta az elején is mondott bántó dolgokat, ami miatt a lány tekintete azt sugározza, legszívesebben leugrana az első hídról. 

- Biztos, hogy haza akarsz menni?- tette fel halkan a kérdést Suna, ami már rég gondolatai között motoszkált. A lány válasza csak egy apró bólintás volt, mire a fiú tanácstalanul a sötét égre meredt.- Mit akarsz ott csinálni?

- Sírni- jelentette ki határozottan Hanabi, mintha éppen a jövőből tért volna vissza, ezért tudná ilyen pontosan a történteket. Rintarou azonnal megtorpant.

- Aha... nem. Így nem kísérlek haza.

- Nyugodtan menj csak vissza, nem kell miattam lemaradnod a buliról.

- Mi? Én nem így értettem- sóhajtott fel gondterhelten a barna hajú.- Nem kell időre otthon lenned, igaz?- a lány csak megrázta a fejét.- Szuper akkor beülünk valahová.

- Inkább ne...

- Nem kérdés volt- pillantott szeme sarkából Hanabira, mire ő kérdő tekintettel felvonta a szemöldökét.

- Mit csinálsz, ha nem egyezek bele? Odaviszel erőszakkal?

Suna pár pillanatig némán bámult a lány gyönyörű kék szemeibe, lefuttatva agyában a lehetséges válaszokat. Kifejezéstelen arccal tett egy lépést a lány felé, mire neki elkerekedtek a szemei, de a fiú nem állt meg. Két kézzel megragadta a derekát és vállára emelte Hanabit, aki ijedten fordította hátra fejét, de csak a barna tincseket látta. A másik szó nélkül elindult az egyetlen hely felé, amiről tudta, hogy éjjel is nyitva tart. 

- S-Suna?! Hé, tegyél már le, hülyének fognak nézni az emberek!- kiáltott rá kétségbeesetten kalimpálva lábaival a szőke, így majdnem sikeresen orrbarúgta cipelőjét.

- Milyen emberek? Ilyenkor nem járkál itt senki. Különben is akkor fognak leginkább hülyének nézni, ha nem hagyod abba a ficánkolást- motyogta unottan a barna hajú, egyik kezével lefogva lábait. 

Hanabi csalódottan sóhajtott fel, realizálva, hogy ezt a csatát elvesztette, a továbbiakban csak csendben tűrte, hogy hordozzák. Már kezdett hozzászokni kényelmetlen helyzetéhez, amikor a fiú hirtelen megállt, majd a lány ajtó nyitódás hangját hallotta. Megcsapta a meleg levegő, majd látta maguk után becsukódni a kávézó ajtaját.

- Üdvöz-... khm... üdvözöljük önöket!- szólalt meg a pultnál álló pincér, aki egy pillanatra elgondolkozott életén, meglátva a helyiségbe belépő barna hajú fiút, aki a szoknyából ítélve egy lányt hozott a vállán.

Suna illedelmesen bólintott egyet és megcélozta az egyik szabad asztalt. Bő választék volt, ugyanis csak egy idős bácsi ült az egyik asztalnál, de a fiatalok érkezése után úgy döntött, hogy eleget ivott mára és inkább elindult fizetni. Illetve egy pár, akik annyira bele voltak merülve a csókolózásba, hogy semmi mást nem vettek észre maguk körül. Amikor Hanabi szembekerült a pincérrel, kínos mosollyal az arcán intett egyet, ő ezt egy értetlen arckifejezés társaságában viszonozta is. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre letették és csendesen helyet foglalt Sunával szemben.

- Élvezted az útat?

- Nagyon- forgatta meg szemeit nevetve a szőke lány. A szemben ülő örömmel konstatálta magában, hogy keresztülhúzta a másik sírással kapcsolatos terveit.- De ettől még haza akarok menni...

- Mit iszol?- vette kezébe az itallapot, mintha meg sem hallotta volna Hanabi kérdését.

- Suna, komolyan mondom. Otthon akarok lenni.

- Szóval forrócsokit- pattant fel és a pulthoz sietett, hogy leadja rendelésüket. A szőke gondterhelten sóhajtott egyet, arcát kezeibe temette. Csak akkor pillantott fel, amikor megérzett két kezet a vállán.

- Ne depizz itt nekem- szólalt meg Rintarou eddig sosem hallott kedves hangsúllyal, miközben halvány mosoly terült szét arcán.- Nem éri meg ez az egész, hogy szomorú légy miatta.

- Még ha ezt is mondod, ez nem ilyen egyszerű- újabb sóhaj szaladt ki a lány ajkain, szemeit lesütve kezdte piszkálni körmeit.- Nem csak arról van szó, hogy rosszul esett, amikor kiabáltak. Egyszerűen... annyira döntésképtelen és szerencsétlen vagyok szerelem terén, hogy már nekem is fáj.

- Ignoráld őket- dobta fel az ötletet pár perc hallgatás után Suna, miközben finom mozdulatokkal a lány vállait kezdte masszírozni.

- És az hogy is fog segíteni a helyzetemen?

- No Miya Twins, no problem- közölte szemrebbenés nélkül a barna hajú, mire mindketten elnevették magukat.

- Akkor sem lehet. Majd... kitalálok valamit.

- Ahogy szeretnéd- mosolyodott el halványan a fiú, majd visszaült a helyére, ugyanis megérkeztek a forrócsokik.

Hanabi meglehetősen élvezte Suna társaságát, aki végig odafigyelt, hogy ne hozzon fel kínos beszédtémát, így kicsit elterelte gondolatait az ikrekről. Nem számolta a perceket, hogy mennyi ideig tartózkodtak a kávézóban, de mire hazaért, annyira eluralkodott rajta a fáradtság, hogy egyenesen bezuhant az ágyba és lekoppantak a szemei.

Reggel barátnője, Chie kellemes ébresztőjére kelt fel, aki ráugrott az ágyra, így a lányra is. Halkan felnyikkant, majd gyorsan lelökte magáról fekete hajú barátnőjét, és hasára szorítva kezét ült fel az ágyon. A másik a földön koppant egy hatalmasat, mindketten egyszerre szisszentek fel.

- Fogod fizetni a gipszem?- csattant fel Chie felállva a földről.

- Na és te a műtétem?- masszírozta még mindig Hanabi a fájó pontot, amit a lány hegyes könyöke okozott.

- Tch, mindegy... Mi volt tegnap?- huppant le a szőke mellé, alkarját súrolva.

- Kaptam forrócsokit- nyögte ki néhány perc gondolkodás után.

- Nem pont erre gondoltam, de oké...- pislogott meglepetten Chie. Hanabi felkuncogott, mielőtt nagyvonalakban elmesélte volna a történteket.- Ohó~!- kiáltott fel szemöldökét vonogatva a fekete hajú.

- Ezt miér-... megöllek- jelentette ki halálkomoly arccal a szőke, majd rávetette magát barátnőjére, hogy halálra csikizhesse.

Chie pár óra múlva sajnos távozott, így Hanabi egyedül maradt negatív gondolataival és aggodalmával. Hiába történt azóta egy s más, az ikrekkel való incidensben kimondott szavak még mindig visszhangoztak a fejében. Képtelen volt szabadulni bűntudatától, dühös volt magára, amiért képtelen eldönteni, hogy mit érez pontosan.
Merengéséből a telefon rezgése szakította ki, jelezve, hogy üzenete érkezett.

Suna:
Jól vagy?

Ön:
Persze :))

Suna:
Aham... akkor megkérdezem újra. Jól vagy?

Ön:
...
Megölnek a saját gondolataim

Suna:
Akkor ne gondolkodj

Ön:
Micsoda ötlet -.-

Suna:
Ne gondolkodj, inkább gyere ki

Ön:
Ki? Hova?

Suna:
Öhm... a házad elé?

Ön:
??

Hanabi értetlenül, izgalomtól hevesen dobogó szívvel rohant le a lépcsőn, majd kinézett az előszoba ablakán. Szemei elkerekedtek, amikor meglátta az ismerős barna hajkoronát, és azonnal kirohant a kapuhoz.

- Mit csinálsz itt?- kérdezte a szőke döbbenten, ami halvány mosolyt csalt a fiú arcára.

- Meglátogatlak- közölte frappáns válaszát, mire mindketten kiengedtek egy halk kuncogást.- Nem akarsz beülni valahová?

- Öhm... ez most-

- Csak beszélgetni- tette fel kezét védekezően Suna, mire Hanabi mosolyogva elfogadta az ajánlatot, és elindultak az éjjel meglátogatott kávézóhoz.

A barna hajú meredten bámult előre, még mindig nem volt biztos benne, hogy jó ötlet-e elhívni valahová Hanabit, de mivel érzelmei felülkerekedtek rajta, már nem volt visszaút. Reggel óta képtelen volt kiverni fejéből a lányt, ahányszor csak a tegnapi könnyes, szomorú szemekre gondolt, gyomra görcsbe rándult a fájdalomtól. Szeretett volna segíteni neki.
Ezt saját maga is furcsálta, miért akarna pont ő belekeveredni más problémájába? Miért törődik az ikrek konfliktusával? Tudta, hogy ezekre a kérdésekre képtelen választ adni, ezért ösztöneire hallgatott, amikor végül elindult a lányhoz.

Most pedig itt ül vele szemben a kávézó eldugott asztalánál, távol a kíváncsi szemek elől, egy gőzölgő forrócsokival a kezében. Végighallgatta Hanabi gondolatmenetét, odafigyelt minden egyes szavára, de a sajnálat mellett csupán azt érezte, hogy elege van már az ikrekből. Miért beszél róluk? Minek vannak egyáltalán képben még mindig?
Suna inkább gyorsan megrázta a fejét, és újra a lánynak szentelte minden figyelmét.

Amint csend telepedett rájuk, képtelen volt tovább féken tartani kíváncsiságát, fel kellett tennie azt a bizoynos kérdést. Biztos volt benne, hogy fájdalmas lesz majd hallani a lánynak, és ezerszer rosszabb válaszolni rá, de már nem bírta tovább.

- Miért vagy olyan biztos benne, hogy szerelmes vagy?

Hanabi elkerekedett szemekkel pillantott a fiú arcára, majd lesütötte szemeit, ahogy értelmezni próbálta a hallott kérdést. Gondolatai szárnyra kaptak, tengerként árasztották el a lány fejét, még nagyobb bizonytalanságba sodorva őt.

- Fogalmam sincs- suttogta elhaló hangon, Suna kénytelen volt közelebb hajolni hozzá, hogy meghallja.- Mármint... soha nem voltam még szerelmes, azt se tudom milyen. Szóval azt gondoltam, hogy talán... nem, azt gondoltam, hogy biztosan ez a szerelem. De ha nem az... akkor mindkettőjüket becsapom, nem? Akkor nem csak az egyiknek fogok fájdalmat okozni, hanem-

- Hanabi!- a lány erős szorítást érzett a kezén, mikor meghallotta a fiú kiáltását.- Nem azért mondtam, hogy túlgondold a helyzetet vagy összezavarjalak. És kérlek értsd meg, hogy nem kell kölykökként kezelni a Miyákat. Tudom, hogy néha úgy viselkednek, de legbelül nem azok. Bármit mondasz is nekik, elfogadják. Szóval higgadj le, és ne gondolj mindig a legrosszabbra, jó? Úgy könnyebb lesz megérteni az érzéseidet.

Suna szavai a legutolsóig őszinték voltak, talán emiatt érezte azt Hanabi, hogy a nyugalom szétárad benne. Túlcsorduló érzelmei lecsillapodtak, zavarodott tekintete is eltűnt, mintha a fiú higgadtsága átragadt volna rá is. Teste magától mozdult, ujjaival rászorított a fiú kezére, ekkor vette csak észre, hogy nem engedte még el. Suna zavartan elkapta mind kezét, mind pillantását, majd hagyta, hogy a lány csendben rendezhesse gondolatait.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire újra megszólalt a szőke.

- Köszönöm- mosolyodott el szélesen. Ez volt a leggyönyörűbb mosoly, amit Suna valaha látott, érezte, ahogy arcára halvány, szinte észrevehetetlen pír kúszik.- Ugye nem baj, ha most megyek?

- Dehogy- erőltetett magára egy mosolyt Rintarou, mire Hanabi felpattant és intett egy utolsót, mielőtt elhagyta volna a kávézót.

Ügyes vagy, Suna- csapta fejbe magát gondolatban legalább ötször a barna hajú, a valóságban pedig csak simán beleverte fejét az asztalba. A közelében járó pincér ijedten ugrott egyet, de úgy döntött, legjobb lesz, ha nem tesz fel egyetlen kérdést sem.
Rintarou remélte, hogy a lány rájön, igazából nem szerelmes egyik ikerbe sem, így ő elkezdhet randizni vele -lévén, hogy nagyon megtetszett neki a lány. Már legelső találkozásuknál felkeltette a figyelmét, amikor Atsumuval a tornaterem előtt összefutottak vele, de az utóbbi pár napban realizálta csak igazán, hogy jobban meg szeretné ismerni. Sőt, fokozzuk -járni szeretne vele. Terve viszont elúszott, biztos volt benne, hogy Hanabi éppen most vallja be az egyik Miyának, hogy mennyire szereti őt.

A valóság azonban merőben más volt. Igaz, hogy a szőke lány elment az ikrekhez, de nem azért, hogy válasszon köztük, hanem, hogy közölje velük, csak barátként gondol rájuk. Nagyon jó barátokként, akiket soha nem akar elveszíteni, ezért is ijedt meg, amikor döntés elé állítottak. A fiúk vegyes érzelmekkel fogadták a hírt, de Osamu leütötte Tsumut, mielőtt bármi meggondolatlant mondott volna, így békésen váltak el.

Hétfő reggel a sors iróniájaként Suna észrevette, amint Hanabi Osamuval együtt sétál az iskola folyosóján. Szóval Osamu... ő egy fokkal jobb- gondolta magában, mielőtt mélabús tekintettel visszaballagott volna az osztályába.
Edzésen is nulla életkedvvel volt jelen, egyedül Kita dühös pillantásai rázták fel annyira, hogy aktiváljon kicsit. Izzadtan, szaporán véve a levegőt sétált a két órás edzés után az öltözők felé, pont Atsumu érdekes beszámolója végén.

- ...és akkor Samu lecsapott, mielőtt bármit mondhattam volna Hana-channak! Kegyetlen, ugye?!- pillantott megerősítést várva Ginre, aki csak szerette volna ha az élete itt és most véget ér. Inkább, mint hogy egy perccel is tovább hallgassa a feladót.

- Mi?- kérdezte akaratlanul Suna, de már nem tudta visszaszívni ezt a kis szócskát. Atsumu új áldozat reményében felcsillanó szemekkel fordult a barna hajú felé, Gin magában kezdett fohászkodni, hogy megjöjjön végre Kita-san és befogja a szőke iker száját.

- Hana-chan tegnap dobott, tulajdonképpen. De aztán elmondta, hogy mennyire fontos barátai vagyunk és nem szeretné, ha haragudnánk rá, aztán-

Suna fülében olyan hangosan dobogott a vér a feladó első mondata után, hogy a szövegelés folytatására már képtelen volt figyelni. Villámgyorsan öltözött át, teljesen figyelmen kívül hagyva Atsumut, majd táskáját felkapva köszönés nélkül rohant ki az öltözőből.

- HÉ, MÉG BESZÉLTEM!- kiáltott utána egy sértődött Miya, de egy szempillantás alatt lenyugodott, amikor besétált a kapitány.

Rintarou egy pillanatra se lassítva haladt Hanabi háza felé, hálát adott az égnek, amiért haza kellett kísérnie múltkor, így tudja hol lakik. Lihegve támaszkodott fél kézzel a kerítésnek, hogy kicsit kifújja magát, mielőtt beszél a lánnyal, de véletlenül megnyomta a csengőt. Mire azonban elért mindez a tudatáig, ami fél órája már nem ezen világ része, a kapu nyitva állt előtte, egy rövid, szőke hajú nő lépett ki rajta. Suna szemei elkerekedtek, éppen azon volt, hogy hihető magyarázatot találjon ki, amikor a nő megszólalt.

- Oh, csak nem a lányom barátja vagy?- csillantak fel a szemei.

- Igazából ne-

- Ez csodás, máris bemutatja nekünk az első barátját- tört ki majdnem örömkönnyekben az édesanya, majd karon ragadva Sunát, behúzta maga után.- Szívem, itt a lányunk barátja, üdvözöld~!- kiáltott be a nappaliba férjének, mire az apuka kezéből kiesett a távirányító, majd őrült sebességgel kirohant a fiúhoz.

Rintarou nagyot nyelt, magában írni kezdte a végrendeletét, de az érkező Hanabi megmentette a törött kéz és egy kínos beszélgetés/vallatás elől.

- Suna? Minden rendben?- kérdezte meglepetten, miközben odasétált a fiúhoz, tűrve szülei fürkésző pillantásait, akik a nappali ajtajából figyelték a fiatalokat.

- Khm, persze...

- A barátod csak eljött meglátogatni- vigyorodott el szélesen Hanabi édesanyja, mire a lány arca a vörös egy élénk árnyalatában kezdett pompázni.

- Nem a barátom, anya! Nem is járunk.

- Igazából most akartalak elhívni randizni...- motyogta Suna legalább annyira zavarban. Kevés dolog tudta kellemetlen helyzetbe hozni, de az apuka dühös és az anyuka olvadozó pillantásai most a listája élére kerültek.

- M-mi?- pislogott meglepetten Hanabi. A fiú egyhe pírrel az arcán bólintott egyet, mire szíve kihagyott egy ütemet, majd érezte, ahogy őrült tempóban kezd verni.- Oh... akkor szívesen elmennék- mosolyodott el boldogan, az arcát övező vörösség még aranyosabbá tette.

Hanabi szúrós szemekkel nézett szüleire, mire ők feltartott kézzel bevonultak a nappaliba, a hitelesség kedvéért még az ajtót is becsukták, de természetesen hallgatóztak a túloldalán.
Hanabi közelebb lépett a fiúhoz, mire Rintarou karjaiba zárta, arcát a szőke tincsek közé rejtette. Hanabi kezeit bizonytalanul a fiú hátára simította, fejét mellkasába fúrta.

- Veszek neked forrócsokit- közölte Suna apró mosollyal ajkain, ami csak szélesedett a lány vidám nevetését hallva.

- Az tökéletes lesz.

- Elkezdem írni a vendégek listáját az esküvőre!- kiáltott fel boldogan Hanabi édesanyja, a kulcslyukon át figyelve az ölelkező fiatalokat.

- Anya?!