Habilikifucimuci kérésére ^-^
_____________________________

A Tsukasa Birodalom kiküldött emberei nem kis félelemmel vitték a hírt vezérüknek, miszerint Senkuu életben van. Néhányan titokban tartottak az elkövetkezendő esetleges háborútól, mások a vezető reakciójától féltek - egy dologban azonban mind egyetértettek. Jelentenivalójuk nem az lesz, melyet hallani szeretne bárki is.
A barna hajú arca szinte rezzenéstelen maradt végig, belül viszont kettőség lett úrrá rajta, amint igazán felfogta a kapott információt. Elképzeléseinek valamint az általa eltervezett jövőnek semmi jót nem jelentett, szíve mégis nagyot dobbant, amikor tudatosította magában, hogy életben van. Senkuu él.

Ezen kétségek közti állapotában sem feledkezhetett meg viszont arról, hogy ő elsősorban egy vezető, akire sokak számítanak. Tisztában volt vele, hogy teljesítenie kell a kötelességét, s továbbra is biztosítania az embereinek mindazt, amit megígért a kezdetekben. Elhatározta, hogy felveszik a harcot ellenségükkel, hiszen nincsenek erő hiányában, emellett bízott a társai képességeiben, a maga által választott fiatalságban.
Csak találgatni tudott, hogy miféle fegyverekkel érkezik majd hozzá a Kővilág nagy tudósa, emiatt igyekezett hibátlan tervet kitalálni a küzdelem elérkezéséig.

Eközben Senkuu és a falu lakói mindent beleadva készültek az elkövetkezendő összecsapásra. Megvoltak a céljaik, minden egyénnek a saját szerepe a felvázolt terv sikerre vitelének érdekében; senki nem volt köztük, aki meghátrált volna. A jármű megépítése után pedig már jócskán nem volt visszaút, a harcra képes emberek elindultak Tsukasa birodalma felé.
Senkuu tisztában volt a rájuk váró kockázatokkal, s minden egyéb veszéllyel, azonban nem feledkezhetett meg a főként rá vonatkozó fenyegetésről sem. Ezt pedig maga az ellenségük vezére jelentette számára. Biztos volt benne, hogy a barna hajú nem fogadja majd tárt karokkal, hanem újabb kísérletet tesz a megölésére. Viszont ennek ellenére is várta a találkozást - egy kis része mást sem szeretett volna, mint látni végre őt.

Amikor a csodafolyadékkal felébresztette Tsukasát ebben a világban, a jelenléte megnyugtatta s biztonságot sugárzott neki. Kevés volt az az idő, amit együtt töltöttek, de egy személy akár egyetlen pillanat alatt különlegessé tud válni valaki számára, ahogy ez Senkuu-val történt.
Mindvégig hitt - hinni is fog mindig - a tudományban, azonban ekkor ismerte el igazán az egyének erejét, azt a szinte már emberfeletti képességet, mellyel a barna hajú rendelkezik. Érezte, hogy van valami plusz benne, ami nem lakozik akárki lényében, így alakult ki a tudósban egyfajta tisztelet iránta. Ez pedig az idő elteltével valami egészen mássá formálódott, miközben azon kapta magát, hogy néha akaratlanul rajta jár az esze.

Ezzel Tsukasa sem volt másképp, Senkuu teljesen a gondolatai közé furakodott, szinte már tábort vert agyában - különösen a hír érkezése óta. Amikor eljött a korai tavasz, s a társai jelezték neki az ellenséges csapat érkezését, nem csupán vezetőként rohant a helyhez, ahol történt a támadás. Egyszerű embernek érezte magát, aki kizárva a körülötte harcolókat úton volt valamihez, valaki felé.

A magasabb belépett a barlangba, amit a két csapat tagjai izgatottan kísértek figyelemmel. Minden elvárással ellentétben a két vezér nem ugrott a másiknak, Tsukasa még a fegyverét is letette a bejáratnál. Ráérősen sétált oda Senkuu-hoz, mintha nem is az ellenséggel készülne tárgyalni, hanem egy régi baráthoz igyekezne. Megálltak egymással szemben, s míg a barna hajú komoly arccal nézett le az alacsonyabbra, az játékos mosolyával köszöntötte.

- Yo, Tsukasa... mihez akarsz kezdeni? Megint végzel velem?

- Kellemetlen lenne valakit kétszer is megölni- sóhajtott fel a magasabb, majd a falhoz szorította a másikat.

- Reméltem, hogy ezt mondod- vigyorodott el győztesen, miközben karba tett kézzel pillantott fel rá.- Van számodra egy ajánlatom.

- Látom, rendesen felkészültél. Nem is vártam mást tőled.

- Mit gondolsz, kivel állsz szemben? Nem akarom, hogy bárki meghaljon, szóval jól kellett terveznem.

- Neked nem eshetett nehezedre- ejtett el mosolyogva egy apró bókot a barna hajú, viszont ez szinte észrevétlen maradt Senkuu számára.

- Fegyverszünetet akarok kötni, de feltételeim vannak.

- A feltételeket nekem kellene diktálnom. A találmányaid most talán kihúztak a pácból, viszont ne feledd, hogy ki van túlerőben. A helyedben óvatosabb lennék.

- Van egy ajánlatom, amit nem dobhatsz vissza. Okkal vagyok magabiztos.

- Valóban?- vonta fel a szemöldökét Tsukasa, tekintete ismét komoly volt, ahogy találkozásuk elején.

Az alacsonyabb azonban egy pillanatra sem ijedt meg tőle. Vett egy mély levegőt, majd karjába kapaszkodva a másik füléhez hajolt, s halkan suttogott neki egy sokat jelentő nevet, hogy véletlenül se hallja meg őket senki más. A barna hajú szemei egy pillanatra elkerekedtek, csendben hallgatta Senkuu további magyarázását, miközben kezei derekára vándoroltak.
Mire a tudós mondandója végére ért, ők ketten szoros ölelésben fonódtak össze, s korántsem tárgyilagos légkör uralkodott közöttük. A megegyezés mintha már abban a pillanatban eldöntetett volna, amikor először egymás szemébe néztek a barlangban, s agyuk egy apró része elkezdte felfedezni a másik tekintetében megjelenő érzelmeket. Hiszen minden más tervük és céljuk mellett, melyet ebben a világban el akartak érni, egyre erőteljesebben kirajzolódott egy új elhatározás, amit a találkozás még inkább megerősített. Nem szeretnék többé bántani a másikat.

Ezután pedig csak egyetlen dolog maradt hátra, mégpedig az, hogy megpecsételjék az elhangzottakat. Modern szerződésírás vagy mindenkoron használatos kézfogás helyett azonban Tsukasa egy teljesen más módszert talált ki erre. Felemelte az alacsonyabb fejét állánál fogva, majd bármilyen figyelmeztetés és magyarázat nélkül ajkaira tapadt. Cselekedete minden szemtanut megdöbbentett, az összes jelenlévő értetlenül állt a jelenet előtt, kivéve Senkuu-t. Ő ugyanis azonnal, ösztönösen visszacsókolt.