dearest_vyenne kérésére ^^
_____________________________

~Kenma szemszöge~

Sakusa Kiyoomival mindig is egy városban éltünk, azonban soha nem figyeltünk fel a másikra. Ki tudja hányszor mentünk el egymás mellett az utcán idegenként; egy évvel ezelőttig egyetlen szót sem váltottunk. Akkor csupán a véletlen -vagy talán a sors- folytán egymás mellett ültünk egy röplabdameccsen a nézőtéren, és váltottunk pár szót. Nem volt nagy dolog, csak néhány rövidke mondat, amit az ember egy idegennel beszélhet, ennek viszont volt folytatása. Találkoztunk más meccseken is a Selejtezők során, illetve néha a városban is összefutottunk. A rövid beszélgetések pedig odáig fajultak, hogy megadtuk egymásnak az elérhetőségünket, majd elkezdtük tartani a kapcsolatot. Nem chateltünk napi szinten, csupán néhány alkalommal egy héten, az érdeklődési körünk sem nagyon egyezett, valamilyen oknál fogva mégsem maradtak ki a beszélgetések. Inkább gyakoribbá váltak.
Pár hete elkezdtünk találkozgatni is, de nem volt nagy dolog az egész. Csak kimozdultunk pár órára, én mindig magammal vittem játokomat, ő pedig végig maszkot viselt, gyakran használta fertőtlenítőjét. Megjegyzések nélkül tartottuk tiszteletben a másik "mániáját", tulajdonképpen csak elvoltunk együtt, de egyre gyakoribbá váltak az ilyen találkák, mivel élveztük egymás társaságát. Olyan laza volt minden, mások szemében unalmasnak hatott volna, nekünk viszont tökéletes volt.

A tél hozta magával az egész napos cudar időjárást, a havat és a hideget, amit soha nem szerettem -ugyebár kesztyűben nehezebb játszani sétálás közben. Szünet volt, a legtöbben kihasználták ezt a pár napot a pihenésre, illetve különböző téli sportokra. Sakusa és én is -magunkhoz képest- nagy lépésre szántuk el magunkat: megbeszéltük, hogy ma délután korcsolyázni megyünk.
Az egész azzal kezdődött, amikor elmeséltem neki, hogy nem tudok korizni, ami eléggé megdöbbenthette, hiszen felajánlotta, hogy menjünk el egy napon a városi jégpályára, ő majd megtanítja hogyan kell. A találka ellen nem volt semmi panaszom, a korcsolyázás ötlete már annál kevésbé tetszett; viszont nem utasítottam vissza az ajánlatot.

Sálamat annyira arcomba húztam, hogy szinte csak szemeim látszottak ki, nagyjából mint a maszkot viselő fekete hajúnak, aki a bejárat előtt várakozott. Odasétáltam hozzá, miközben kirázott a hideg a mínusz fokok miatt, majd felpillantottam rá.

- Szia.

- Szia, készen állsz?- kérdezte semleges tekintettel, mire aprót bólintottam.

Bár szemei semmilyen érzelmet nem tükröztek, hangja úgy tűnt, mintha mosolyogna. De biztosan csak beképzeltem.

A jégpálya hatalmas volt, az üvegből készült tető miatt a kinti fény világította be a helyiséget. A korai órák miatt csak kevesen tartózkodtak a pályán, szándékosan ezért választottuk ezt az időpontot. Miután kibéreltem a megfelelő méretű korcsolyát és kis segítséggel lábamra is húztam, bizonytalanul álltam fel.
Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom, kellett pár lépés, hogy hozzászokjak új lábbelimhez. És még a jégen sem voltam...

- Megvagy?- pillantott rám Sakusa összeráncolt szemöldökkel, amin nem is csodálkoztam. Úgy szorítottam a korlátot mintha az életem múlna rajta, a kesztyű alatt már elfehéredtek az ujjaim.

- Fogjuk rá- suttogtam bizonytalanul, folyamatosan lábaimat bámulva.

- És a jégre is bejönnél esetleg...?

Na igen, még mindig csak a pálya szélén kuksoltam.
Vettem egy mély levegőt, majd apró léptekkel sétáltam be a pályára. Amint teljesen a jéges felületre értem, két kézzel kapaszkodtam bele a korlátba. Készen álltam rá, hogy egy tapodtat se mozduljak biztonságos helyzetemből.

- Kenma? Akkor megtanítsalak?

- Az lehetetlen, nem fog menni- motyogtam elkerekedett szemekkel. Most kezdem érezni, hogy mégsem volt olyan jó ötlet idejönni.

- Először én is pont ezt mondtam, de csak a kezdet nehéz. Utána jobb lesz- próbált biztatni, de én csak minden erőmmel kapaszkodtam egyetlen mentőövembe, vigyázva arra, hogy még egy véletlen lépést se tegyek a jégen.

- Nem, ezt soha nem fogom megtanulni, az kizárt. Haza akarok menni- hadartam lesütött szemekkel, teljesen elment a kedvem az egész délutántól.

- Add a kezed- szólalt meg hosszas hallgatás után, mire nagyjából úgy néztem rá, mint egy idiótára.

És valóban felém nyújtotta hatalmas tenyerét, melyet fekete pamutkesztyű borított. Kezéről arcára tévedt tekintetem, amin láttam, hogy nem viccel. Ezt halálosan komolyan gondolja.
Magamban mérlegeltem a dolgokat egy darabig, majd egyik kezem bizonytalanul felé nyújtottam, mire erősen megszorította azt. Maga felé rántott, mire elengedtem a korlátot, lábaim pedig azonnal kicsúsztak alólam, és szép nagyot borultam-... volna, ugyanis még épp időben felém nyúlt karjaival, majd sikeresen elkapott.
Amikor megbizonyosodott arról, hogy képes vagyok megállni, újra megfogta kezem és lassan elindult, maga után húzva engem is. Elkerekedett szemekkel figyeltem hol lábaimat, hol az előttem haladó hátát, meglepően az első körözés alatt egyszer sem taknyoltam el.

- Kenma, ne lépkedj! Csússz- adta ki az utasításokat, aminek próbáltam én eleget tenni, de nagyon nehezen ment.

Egy kis gyakorlás után már képes voltam nagyjából tíz métert haladni anélkül, hogy húzott volna; de biztonságot nyújtó kezét még mindig nem engedtem el egy pillanatra sem. Mivel ő nem tett kísérletet az elrántására, én főleg nem zavartattam magam vele. Ha elengedett volna, nagy valószínűséggel azonnal elesek, így erősen kapaszkodtam belé. Ő volt az egyetlen támaszom.

Nem tudom pontosan mennyi időt tölthettünk a koripályán, de egy biztos: ha Sakusa nem lett volna profi benne, mindkettőnket a kórházba juttattam volna. Legalább húsz embernek mentem neki véletlenül, ötször a pálya falait is elütöttem, ráadásul többször is majdnem hátra vágódtam. Egy alkalommal pedig ráestem a fekete hajúra; na az volt a délután legkínosabb pillanata. Nem elég, hogy magunkra vontam ezzel a figyelmet, de konkrétan teljes testemmel rázuhantam. Fejem a mellkasába vertem bele, ami a vastag téli kabát miatt viszonylag puha volt, nem is ütöttem meg magam. Sérülést ő sem szerzett hála az égnek, de az az értetlen, zavarodott tekintet amivel rám pillantott, egyszerűen leírhatatlan volt. Vörös fejjel másztam le róla, készen arra, hogy elhalmozzam bocsánatkérésekkel, amiért letaroltam, ráadásul akarata ellenére hozzáértem.
L

egnagyobb meglepetésemre viszont Sakusa csak aggódva felém nyújtotta mindkét kezét, nem törődve a kíváncsi szemekkel újra lábra állított. Mintha nem lett volna nagy ügy az egész -holott én pár másodperc alatt kiidegeltem miatta saját magam- zavartalanul folytatta a tanításomat.

Mellette sétáltam a város kiürült utcáin, már csak a lámpák világították be utunkat. A levegő, melyet kifújtam fehéren szállt fel az ég felé.

- Béna voltál- jegyezte meg hirtelen, mire hitetlenül felé fordítottam a fejem. Ezzel sajnos nem szállhattam vitába, viszont egyáltalán nem esett jól.- Mit szólnál hozzá, ha csinálnánk valamit, amit jobban szeretsz?

- Heh? Nem bánod?- képedtem el, egy pillanat alatt megfeledkezve a sértésről.

- Dehogy. Áthozhatod a kedvenc játékodat. Szívesen kipróbálnám.

- Biztos?- kérdeztem határozatlanul, mégis csillogó szemekkel, mire Sakusa csak bólintott.

Így kötöttünk ki a nap végén otthonában, egy-egy konzollal a kezünkben, miközben kedvenc játékomat játszottuk. A házigazda viszont hamar megunta ezt, és inkább csendben figyelte, ahogy sorra győzöm le az ellenfeleket.

- Ez tényleg megy neked- szólalt meg folyamatosan a képernyőt figyelve.

Maszkját most nem viselte, így végre teljes arcát megfigyelhettem. Néha felpillantottam a játékomból, csak hogy szemügyre vehessem vonásait, melyeket oly' ritkán látok.
Furcsa volt mellette ülni a szobájában, nem hittem volna, hogy valaha is beenged ide. Azt hittem, feszengve fogunk gubbasztani egymás mellett, ehelyett lazán ültünk a földön, hátunkat Sakusa ágyának támasztva, hogy kényelmesebb legyen. A csend, mely ránk telepedett, korántsem volt kínos vagy nyomasztó, sokkal inkább kellemes.

Egy furcsa gondolat villant be agyamba, amit először gyorsan elhessegettem, de mivel csak nem hagyott nyugodni, megállítottam a játékot. A mellettem ülő békés arcára pillantottam, majd minden mindegy alapon ölébe hajtottam a fejem. Már azon kezdtem agyalni, hogy mekkorát fogok koppanni a padlón, amikor a fekete hajú idegesem felpattan a földről. Azonban valami egészen más történt; Sakusa hajamba túrt, ujjaival tincseimmel kezdett játszadozni. Szemeim tágra nyíltak, arcomra élénk pír terült szét, mire meghallottam a másik halk kuncogását. Visszatérve saját kis világomból, kényelmesebben helyezkedtem el az ölében, miközben játékomat újra elindítottam, élvezve ahogy hajam simogatja.
Ez már ezerszer jobb volt a korizásnál.