Sztella2002 kérésére ^-^
_____________________________

~Reader-chan szemszöge~

Már lassan fél éve vagyok együtt álmaim pasijával Miya Osamuval, kapcsolatunk már a legelejétől a legjobbnak mondható. Nagyon védelmező és törődő barát, rengeteg időt töltöttünk együtt minden nap, gyakran szerveztünk közös programokat, s a csapattal is sokszor lógtam együtt miatta. Egyszóval minden tökéletes volt.

Azonban semmi sem tart örökké - szokták mondani -, a mi kapcsolatunkban is elérkeztek nemsokára a nehezebb időszakok. Párom harmadévesként a továbbtanulás illetve közeledő vizsgák mellett a röplabdára is rengeteg időt fordított. Sok edzésük volt, gőzerővel készültek a közeledő meccsekre, valamint edzőmérkőzést is gyakran játszottak; emiatt egyre ritkábban találkoztunk. Bár minden reggel és este beszéltünk telefonon, a suliban pedig együtt töltöttük az ebédszüneteket, mégis feltűnt a hiánya, ami egyre fájdalmasabb volt nekem. Szerettem volna hétvégén egész nap egy pokróc alá fészkelődve ölelni őt, ahogy ezelőtt is, erre viszont hetekig nem volt lehetőségem. Próbáltam megértő maradni, hiszen tudtam, hogy mennyire fontos időszak ez az életében, és azzal is tisztában voltam, mennyi mindenre kell odafigyelnie.
Egy idő után mégis kezdett fogyni a türelmem, akaratlanul is azt éreztem, hogy talán nem vagyok annyira fontos neki, amilyennek eddig éreztem magam. Nem fogtam rá feltétlenül, hogy az ő hibája lenne, hiszen nem ő alakította így a dolgokat teljesen. Viszont az már rajta múlott, hogy néha egy kis időt nem volt hajlandó rám szánni a meccsek edzések közepette.

Rosszul érintett hogy olyan sok mindent első helyre sorolt életében, míg engem hátrébb taszított, hiszen szentül hittem benne eddig, hogy én vagyok a támasza. Nem akartam hisztizni vagy idegesíteni a nyafogásaimmal, emiatt ritkán hoztam szóba - és akkor is nagyon óvatosan, odafigyelve arra, nehogy megbántottságom hallatszódjék- ezt a témát. Osamu viszont nem nagyon vette a lapot. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy amikor vége lesz ennek az időszaknak majd hosszú randikkal fog kiengesztelni és eláraszt a szeretetével. Azt azonban nem vette észre, hogy erre szeretetre nekem már most szükségem van.
A várakozás egyre rosszabbul érint, lassan már belefájdul a szívem. Csendben tűrtem mégis továbbra is, telefonhívásaiba illetve a szünetben együtt töltött rövid pillanatainkba kapaszkodva vészeltem át ezidáig.

Nemrég óta viszont ebédszünetekben sem jött át hozzám, holott már lassan szokássá vált köztünk, hogy azokat mindig egymás társaságában töltjük. Valami a továbbtanulásos cuccokkal volt elfoglalva, ami a suli összes harmadévesét érintette, így kénytelen voltam elfogadni ezt, ahogy minden mást idáig.
Ma is egyedül ültem a termemben, társaim mind elhagyták az osztályt, a barátaikkal szerelmükkel ebédeltek az udvaron. Ilyenkor még inkább zavart a magány, hiszen nemhogy párom, de senki más nem volt velem. Bánatos ücsörgésemet legjobb barátnőm zavartam meg, aki hirtelen belépett az osztályba és egyenesen hozzám rohant.

- (Név)-chan, megint nem jön át hozzád a barátod?- kérdezte arcán halvány, keserű mosollyal. Válaszként csak bólintottam egy aprót, majd tekintetem az előttem heverő érintetlen ebédemre siklott.- Összevesztek?

- Nem, minden rendben van köztünk... vagy legalábbis azt hiszem. Nem veszekedtünk, hanem egyszerűen eltávolodtunk egymástól egy picit, mivel nem tudunk elég időt együtt tölteni mostanában. Sokszor napokig alig látom, csupán telefonon keresztül beszélünk. z egyre inkább kikészít- vallottam be arcomat kezembe temetve.

Barátnőm kedvesen megveregette a hátamatn majd leguggolt mellém.

- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy nemsokára a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba. Csak tarts ki!- bíztatott, miközben nyugtatóan pillantott fel rám.

Megeresztve felé egy vidámabb arckifejezést bólintottam egyet, és őszintén hittem abban, hogy igaza lesz. Hiszen annak ellenére, hogy nem tud rám sok időt szakítani jelenleg, minden alkalommal elmondja mennyire szeret, én pedig ugyanúgy érzek iránta. A köztünk lévő tartós kapcsolat, ami összeköt minket pedig nem lehet annyira gyenge, hogy a dolgok véget érjenek így.
Osztálytársam nemsokára ismét egyedül hagyott, hiszen párja várt rá az udvaron. Elmélkedve merültem vissza eddig folytatott tevékenységembe - a gondolkodásba. Merengésemet viszont ismét megszakították; zúttal egy fiú lépett be az osztályba, akit őszintén szólva soha nem bírtam ki. Ki nem állhattam flörtölő megjegyzéseit, amelyeket már év elejétől tett mindegyik lányra. Nem érdekelte az, hogy éppen kinek van barátja és kinek nincs, válogatás nélkül mindenkit be akart cserkészni.
Arcán szokásos jókedvű mosolyával sétált padomhoz, majd két kézzel támaszkodva rá közelebb hajolt hozzám.

- Nem tehetek róla, de véletlenül meghallottam a beszélgetéseteket.

- Szuper, mi lenne ha el is engedned a füled mellett?- pillantottam fel rá unottan, miközben kajámat piszkálta.

- Azt sajnos nem tehetem. Hogy nézhetnék tétlenül, amikor egy ilyen gyönyörű lányt csak úgy elhanyagol a barátja?- mosolygott rám csábosan, a végén még kacsintott is egyet.

Hitetlenül pillantottam fel rá, majd nemes egyszerűséggel aprót löktem rajta jeleztve neki, hogy egyáltalán nem vágyom a társaságára és hagyjon békén. Ő viszont nem értett a szép szóból, állam alá nyúlva erőszakosan maga felé fordította a fejem és veszélyesen közel hajolt arcomhoz.

- Olyan fiúval kell járnod, aki értékelni is tud- suttogta magabiztosan.

Minden tiltakozásom ellenére összeérintette ajkaink, a sokkhatás miatt képtelen voltam azonnal reagálni erre. Egész testem megdermedt, kezeimet a mellkasán felejtettem, de nem löktem el rögtön.

- Két másodperced van, hogy elhúz!- hasított a levegőbe egy kimért, parancsoló hang.

Osztálytársam azon nyomban elengedett, elkerekedett szemekkel fordult hátra. Az ajtóban mindketten megpillantottuk páromat, aki szikrázó, ölésre kész tekintettel figyelt minket. Nem kellett kétszer mondani az előttem állónak, azonnal kirohant a teremből. Akármennyire játszotta előttünk a nagymenőt, barátomtól rendesen megrémült.
Osamu kifejezéstelen arccal sétált oda hozzám, pontoon mellett megállva hitetlen tekintettel nézett le rám.

- Komolyan?- kérdezte csalódott, elárultnak hitt hangon.- Tudom, hogy az utóbbi napokban kevés időt szántam rád, de tényleg ezt kell csinálnod? Pedig megbíztam benned...

- Baby, ez nem az aminek látszik- szólaltam meg kis fáziskéséssel. Tekinteteben ijedtség csillant meg, hiszen tartottam attól, hogy ezen félreértés miatt elveszítem őt.- Én ezt nem akartam, hidd el! Nem úgy történt, ahogy gondolod.

- Biztos vagyok benne, hogy jól láttam, amit láttam. Tudod mit, ha már nem akarod, akkor ne erőltessük, jó? Szerettem volna valami fontosat mondani, de már nem számít...- sóhajtott fel, aztán minden kiáltozásom ellenére lazán elsétált.

Mire a folyosóra rohantam utána, ő már elhaladt valamerre. Fejemet egyenesen a falba vertem, csalódottan hunytam le a szemeimet, elveszettnek éreztem. Tudtam, ha most elengedem anélkül, hogy meg keresném akkor ez az egész kapcsolatunk rovására mehet, és biztosan szakít velem. Ezért sietve tettem tűvé utána az egész épületet, de sehol nem találtam. Utolsó reményemben a tornateremhez sétáltam, azonban ott csupán ikertestvérébe botlottam.

- Nem láttad Samut?- kérdeztem tőle szaporán kapkodva a levegőt a futástól. A szőke feladó értetlenül pillantott rám, majd elgondolkozva szólalt meg.

- Azt hittem hozzád ment. De ha mégsem, akkor gondolom az udvaron lesz.

- Ott már kerestem...

- Nézd meg az épület mögötti magas fánál. Amikor szomorú vagy egyedüllétre vágyik, általában oda szokott menni.

Hálásan néztem fel a fiúra, majd azonnal elindultam a megadott helyre. Barátom valóban ott volt, a magasra nyúló ágak árnyékában ült üres tekintettel bámulva maga elé. Persze azonnal észrevett, de csak elfordította a fejét.

- Menj el- parancsolt rám kegyetlen, hideg hangon, közben véletlenül sem ért hozzám.

- Jó, de egyszer meg fogsz hallgatni. Utána, ha még mindig szeretnéd, akkor tényleg elmegyek- suttogtam halkan, aztán őszintén szemeibe néztem, amikor tekintetét végre enyémbe fúrta.- Tudom, félreérthető volt az egész, de hidd el, én nem akartam megcsókolni a srácot. Hirtelen bejött hozzám, hülyeségekről fecsegett, akaratom ellenére történt az egész... Sajnálomm tudom? hogy el kellett volna löktöm azonnal, de annyira... annyira váratlan volt az egész, hogy a testen képtelen volt megmozdulni. Sajnálom, Samu.

Vallomásomra csupán hosszú hallgatással reagált, gyönyörű szemeivel végig engem kémlelt, vonásaimat tanulmányozta. Pár perc elteltével sóhajtva túrt festett tincsei közé, bűnbánó arccal nézett fel rám.

- Én is sajnálom. Az utóbbi időben annyi feszültség gyülemlik fel bennemm hogy egyre türelmetlenebbé váltam. Ne haragudj, amiért rajtad vezetem le dühömet és minden stresszt, ami bennem volt. Már a legelején meg kellett volna hallgatnom téged...- fogta meg kezeimet gyengéden, majd apró puszit lehet rájuk.- Szörnyű barát vagyok, nem igaz?

- Ne viccelj. Te vagy a legjobb- osolyogtam rá megkönnyebbülten, szívemet melegség öntötte el érintései, kedves kis simogatásai miatt.- Bár meg kell hagyni, az utóbbi időben eléggé kegyetlen voltál. Mármint tudom, sok mindenre kellett odafigyelned, de reméltem, hogy én is több helyet kapok az életedben.

- Elcsesztem, tudom... Tényleg sajnálom!- ölelt magához szorosan, fejét vállamra támasztotta.- Pont erről akartam most beszélni veled. Későn, igaz, de végre rájöttem, hogy helytelen volt, amit csináltam. Lesz egy meccsünk hétvégénm de kérlek, a többi időt töltsük együtt! Elmehetünk sétálni vagy beültünk oda, ahová szeretnél, elviszlek bárhová. Csak kérlek, ne haragudj, amiért elhanyagoltalak, szeretném jóvátenni.

- A 'maradjunk otthon és nézzünk meg néhány filmet összebújva' program tűnik a legjobbnak nekem- jegyeztem meg visszafojtott mosollyal, miközben eltoltam magamtól.

Arcomra simította meleg tenyerét, lágy, finom csókot nyomott ajkaimra, de képtelen volt visszafogni magát és szinte rögtön elmélyítette szenvedélyesebbé. Egy pillanatig sem bántam ezt, a nyakát átfonva fészkeltem magam ölébe, mialatt mindkét karjával átölelte a derekam.