Adel-san kérésére :3
_____________________________

Egy szellős tavaszi délutánon a tokiói Jujutsu Tech-hez vezető lépcsőkön egy fiatal sámán haladt az iskola felé. Hajába néha belekapott a szél, arcába repítve (h/sz) tincseit, melyeket minden alkalommal unottan tűrt a füle mögé, csak hogy néhány másodperc múlva ismét kiszabaduljanak. Küldetésről tartott haza, ennek volt betudható fáradtsága, illetve néhány helyen elszakadt ruhája, ami a küzdelmek nyomát őrizte.
(Név) legszívesebben már otthon pihent volna, hogy visszanyerje energiáját a következő bevetésére, azonban régi barátja - bár sokkal inkább csak egyszerű ismerőse -, Gojo Satoru hívására ellátogatott a sulihoz. Fogalma sem volt róla, mit akarhat tőle pont ilyenkor, mivel nem tisztázta az idejövetelének okát. Abban viszont biztos volt, hogy nem lesz sok türelme jelenleg a bohóckodásához, így csupán remélni tudta, hogy valami fontos ügy miatt érkezik ide. Különben kimerültség és Végtelen ide vagy oda, ő szépen szét fogja csapni a férfit.

Az ajtót belökte maga előtt, elindult a szoba felé, ahol általában találkozni szoktak. Már rutinosan sétált végig az iskola folyosóin, hiszen rendszeresen járt ide ballagása óta, leszámítva azt a két évet, melyet külföldön töltött tapasztalatszerzés céljából. Satoru az egyik kanapén ülve várta a nőt, miközben teát iszogatott és gondosan szövögette tökéletes terveit agyában.

- Gojo, mit szeretnél?- állt meg előtte a lány, s minden körítés nélkül azonnal belevágott a dolgok közepébe. Még mindig az otthon csábító gondolata lebegett szemei előtt leginkább, szeretett volna minél előbb végezni itt.

- Anyám, szépen elbántak veled!- jegyezte meg szokásos énjét hozva a férfi, zsebében kotorászva.

- Ha le mersz fényképezni, mint legutóbb, a kezedtől elbúcsúzhatsz. Levágom.

- Valaki nincs éppen jó kedvében...

- Küldetésen voltam, fáradt vagyok. Szóval mondd gyorsan, miért hívtál ide, hogy elmehessek végre- sóhajtott fel (Név), mialatt helyet foglalt a szemben lévő kanapén.

- Van számodra egy újabb feladatom~.

- Felejtsd el, hazamentem- pattant fel azonnal a lány, mire Gojo pimaszul elvigyorodott.

- Ez olyan dolog, amit nem dobhatsz vissza~. Legalábbis biztosan nem fogod, ha meghallod a részleteket.

- Jól van már, hallgatlak...

- Nagyszerű, végre figyelsz rám. Egyikünk nemrég végzett a munkájával, de nem hajlandó engedni, hogy gondoskodjak róla, nem néznél rá~?

- Ezt bárki más megteheti helyettem, akár az egyik diák is... kiről van szó?

- Nanami Kento-kun. Rég nem láttátok egymást, igaz~? Itt az ideje egy kis- oh...- a férfi még szívesen folytatta volna a kényelmes beszélgetést, a lánynak viszont nem volt kedve tovább hallgatni.

Amint meghallotta a szóban forgó sámán nevét, rögtön talpra szökkent magára hagyva Gojot. Neki azonban végig ez volt a terve, ugyanis időtlen idők óta tisztában van azzal, miféle érzéseket táplál (Név) a szőke iránt, ennélfogva önkéntes kerítőnek vállalkozott, mindkettőjük tudtán kívül. Ebben a helyzetben meglátva a tökéletes lehetőséget elhatározta, hogy nem nézi tovább a két fél szerencsétlen tétlenségét, hanem végleg a kezébe veszi a dolgokat.
A nő ebből semmit nem sejtett, habár nem is kifejezetten kereste a logikát az eseményekben, sokkal jobban lekötötte az, hogy megtalálja a szőke férfit. A legelső szobában bukkant rá, melybe benyitott, mintha megérezte volna a jelenlétét. Mindketten megdöbbentek egy kicsit teljesen más okok miatt; Nanami érthető módon azért, mert nem számított látogatóra, különösen rá nem. A lányt pedig váratlan tényként érte a másikon felfedezhető néhány kisebb, esetenként nagyobb seb. Látszott rajta, hogy nem fogadott el eddig kezelést, a széken heverő néhány kötszer arra utalt, hogy saját magának tervezi ellátni sérüléseit.

- Rég találkoztunk, (Név)-san. Mit csinálsz itt?- rendezte vonásait pillanatok alatt a férfi, miközben letette a kezében fogott fáslit, s abbahagyta ingének levételét is.

- Valóban elég régen. Látom nem feleslegesen irányított ide Gojo...- sétált oda lassan az ágyon ülőhöz, azzal a szándékkal, hogy meggyógyítsa.

- Gondolhattam volna, hogy az ő keze van a dolgokban. De mint neki is mondtam, semmi szükség orvosi ellátásra. Tartalékold inkább az erődet fontosabba esetekre.

- Ugyan, a mai után ennyi igazán belefér- mosolyodott el halványan a nő, s már hozzá is fogott a sérülések meggyógyításához.- Elfoglalt lehetsz mostanában.

- Így igaz. Voltaképpen gondjaim alá vettem egy gyereket...

- Ezt kifejtenéd?- pislogott meglepetten (Név), előcsalva a férfiből egy halk kuncogást. Komoly vonásai pillanatokon belül azonban visszatértek, mintha az előbbi kedves nevetés csupán a lány fejében játszódott volna le.

- Nem érdekes, felejtsd el. Viszont rád is igaz ugyanez. A legutóbbi küldetésünk óta nem láttalak.

- Az már több hónapja volt, igaz?

- Lassan fél éve. Bár ez a munka kiszámíthatatlan, nincs semmi szokatlan abban, ha elkerüljük egymást.

- Igen, ez igaz...- mosolyodott el szomorkásan (Név), majd zavartalanul kigombolta a férfi ingét, hogy bekötözhesse sebeit.- De nem volt ez mindig így. Az iskola alatt valamint a ballagás utáni néhány évben szinte rendszeresen találkoztunk.

- A dolgok azóta megváltoztak- jegyezte meg kifejezéstelen arccal Nanami, mely akaratlanul is rossz érzéssel töltötte el a lányt.

- Mire gondolsz pontosan?

- Semmire, felejtsd el.

- Szeretném hallani.

- Nem fontos.

- Nekem az... Számomra az lenne, szóval örülnék, ha kifejtenéd- nézett fel a férfire (Név), tekintetük egy másodperc erejéig egybefonódott, szemükben talán tükröződtek is érzelmeik, de túl rövid ideig tartott az a pillanat ahhoz, hogy elemezhessék őket. A lány rögtön visszafordult tevékenységéhez, hogy betekerje fáslival a sérült karját, Kento pedig egy halk sóhajtás után megszólalt.

- Talán az a két év hibája, amit máshol töltöttél. Azóta vesztél el teljesen, legalábbis számomra. Addig valóban rendszeresen találkoztunk. Alig hiszem el, de egyszer még vásárolni is elkísértelek...

- Mi lenne, ha megtennéd megint?- szaladt ki a kérdés teljesen meggondolatlanul a nő száján. Bár egy része talán nem bánja ezt, hiszen ő is belátja a másik szavaiban rejlő igazságot, a ritkán történő találkozások pedig neki még jobban fájnak, elvégre szereti a férfit.

- Amennyire untad még te magad is, abból inkább nem kérek- jelentette ki határozottan Nanami, viszont nemsokára halványan elmosolyodott, s megfogta a lány eddig karjáról gondoskodó kezeit.- De helyette elvihetlek vacsorázni. Úgy vélem, az sokkal jobban illik mindkettőnkhöz.

- Nekem megfelel- pillantott félre zavartan (Név), remélve, hogy arca nem hevült fel annyira a meghívás hallatán, mint ahogy azt érzi.- De előtte szigorú pihenésre ítéllek.

- Hogyne, én pedig téged.

- Engem miért?- vonta fel a szemöldökét értetlenül a lány, mialatt Kento maga mellé ültette az ágyra.

- Egyedül unalmas lenne itt, emellett fáradt vagy. Ráadásul még engem is meggyógyítottál, így gondoskodnom kell rólad.

- Ezt nekem kellene mondanom. Mindig sokkal jobban aggódtál értem, mint magadért, ezen változtatnod kell.

- És szerinted ez miért van így?

- Mert felelőtlen vagy. Hiába teszel úgy, mintha nem lennél az, én átlátok rajtad- teremtette le finoman (Név), mire a férfi sóhajtva az ölébe húzta a fejét, s gyengéden simogatni kezdte a nő (h/sz) tincseit.

- Úgy tűnik, nem látsz át rajtam eléggé.

- Ez esetben egyszer igazán beavathatnál a titkodba- motyogta halkan a lány, szemeit lehunyva élvezte a kedves cirogatást, mialatt Nanami az arcára kirajzolódott halvány pírt csodálta.

Nem reagált semmit a kijelentésre, csak csendesen folytatta tevékenységét, közben gondosan megfigyelve minden apró vonását. Amikor percek múlva meghallotta az ölében fekvő egyenletes szuszogását, lehajolva hozzá puszit nyomott a halántékára, s fülébe suttogott egy különleges szót, amely kétségkívül kellemes álmokat hozott (Név) számára.

- Szeretlek.