@maszaaki kérésére ^^

Haruka szemszöge

- Makoto... holnap reggel ne menjünk együtt- közöltem vele érzelemmentes hangon.
- M-mi? De Haru! Minden nap együtt megyünk suliba, holnap miért nem lehet?- biggyesztette le ajkait Makoto, miközben azon az imádnivaló hangján beszélt. Ajj, már megint ezek az érzések!
- Mert ezt szeretném.
- De miért?
Mert nem akarom látni, ahogy az a milliónyi szerelmeslevél kifolyik a szekrényedből!- na persze ezt így neki nem mondhattam meg.
Utálom a Valentin-napot. Minden évben végignézem, ahogy Makotot lányok százai próbálják megszerezni. Eddig nem zavart annyira, de most, hogy elfogadtam az iránta táplált érzéseimet, amik hát... nem csupán barátiak, kínszenvedés végignézni azt a rengeteg szerelmeslevelet, amit kap. Ő pedig végig csak mosolyog minden egyes lányra. Miért nem lehet csak az enyém a mosolya? Miért nem szólíthat mindig engem mosolyogva? Miért nem veszi észre, hogy mennyire szeretem?

- Haru, itt vagy?- lebegtette meg kezét arcom előtt Makoto. Csak bólintottam egyet és sétáltam tovább. Legjobb barátom sóhajtva követett és kíváncsi tekintettel fürkészett.

Az út további része csendben telt el, Makoto a szokásos kedves mosolyával vált el tőlem. Nagyon sóhajtva léptem be otthon a szobámba és egy gyors lepakolás után teleengedtem vízzel a kádat, hogy elmerülhessek benne. Jelenleg csak két dolog tud felvidítani: Makoto és a víz. Fejemet a vízréteg alá bújtattam, miközben szünet nélkül Makoton járt az eszem. Már gyerekkorunk óta együtt vagyunk, mindig is legjobb barátok voltunk. Miért nem lehetünk többek ennél? Miért nem szeret ő is úgy, ahogy én őt?
Amikor feljöttem a víz alól, pár pillanatig csak meredtem magam elé. Szótlanul törölköztem meg és álltam neki makrélát készíteni. Vajon... elmondhatnám neki, hogyan érzek? Visszautasítana, igaz? Azt pedig nem tudnám elviselni. Pár napja még az a gondolat is átfutott az agyamon, hogy levelet írok neki, de ezt az ötletet elvetettem. Tudom, hogy képtelen lennék rá.
Még este is Makotora gondolva aludtam el. Ahogy lehunytam szemeimet, magam előtt láttam kedves mosolyát.

Reggel korábban indultam el, tartva magam az elképzelésemhez, miszerint Makoto nélkül megyek suliba. Talán ignorálhatnám ma, akkor nem kellene végignéznem, ahogy a lányokkal cseverészik. Egyáltalán miért kell olyan népszerűnek lennie a lányok körében? Na jó, erre még én is tudom a választ. De akkor is... mi közük van nekik az én Makotomhoz?
Gyorsan megráztam a fejem erre a gondolatra. Nem az enyém és bármennyire fáj, soha nem is lesz.

- Haru-chan!- integetett nekem két kézzel Nagisa az iskola előtt, mellette Rei állt kicsit aggódó arckifejezéssel.
- Történt valami Makoto-senpai-al?- kérdezte.
- Nem- motyogtam szűkszavúan, miközben elindultunk befelé.
- De mindig együtt jösztök. Talán...- gondolkozott el Nagisa.- Jaj ne, összevesztetek?!- kerekedtek el a szemei.
- Nem- ráncoltam össze a szemöldököm. Nagisa megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Inkább figyelmen kívül hagytam a furcsa viselkedését és szó nélkül besétáltam az osztályomba.

Makoto pár perccel az óra kezdete előtt érkezett és szomorkásan sétált oda hozzám.
- Haru~! Nem hiszem el, hogy tényleg nem vártál meg!
- Pedig megmondtam- szóltam unottan, mire ő sóhajtott egyet.
- Annyira szeretek...- motyogta, annyira halkan, hogy a mondat végét nem is hallottam. Mit szeret?
- Makoto, az előbb mit-
A csengő és a helyiségbe belépő tanár félbeszakított, így nem tudtam meg, hogy mit is mondott. Rá akartam kérdezni szünetben, de nem volt rám ideje. Ebédszünetben pedig Nagisa és Rei is csatlakozott hozzánk, ezért akkor sem volt alkalmam rákérdezni. A francba már...!

A hazaúton Makoto szóbahozta az úszást, egy ideig meg is feledkeztem róla, hogy kérdezni akarok tőle valamit. Végül a házamban kötöttünk ki, ahol megvolt a lehetőségem, hogy kifaggassam.
- Makoto, mit szeretsz?
- Huh?- pislogott értetlenül, kissé zavartan.
- Ma reggel azt mondtad, "annyira szeretek...". Mit szeretsz?
- N-nos az...- vakarta a fejét zavartan Makoto, majd egy sóhajtás után lehajtotta a fejét.- Szeretek kettesben lenni veled, ezt mondtam akkor- vallotta be, mire elkerekedtek a szemeim és éreztem, hogy kivörösödik az arcom.
- É-értem- motyogtam zavartan. Pár percnyi csend telepedett közénk.
- Haru!
- Makoto!- szólaltunk meg egyszerre. Makoto halkan felnevetett és intett, hogy folytassam. Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki hang a torkomon. Egyáltalán mit is akartam mondani? Hogy én is szeretek kettesben lenni vele? Hogy szeretem? Annyi minden van, amit ki kellene mondanom, de egyszerűen nem megy...

- Haru!- rázott meg vállaimnál fogva Makoto, aki immáron mellettem térdelt.- Jól vagy? Mondani akartál valamit, nem?
- Nem fontos- sütöttem le a szemem.- Na és te?
- Nem olyan könnyű ezt elmondani- ejtette le maga mellé a kezeit, ahogy ő is a földre szegezte a tekintetét.- Inkább megmutatom- tette hozzá gyorsan.

Ekkor államnál fogva felemelte a fejem, a következő dolog amit éreztem, Makoto puha ajkai voltak. Fölém hajolva csókolt meg, de túl rövid volt az egész ahhoz, hogy felfogjam. Mire realizáltam, hogy mi is történt, Makoto már elhúzódott tölem és zavartan tördelni kezdte az ujjait.
- N-ne haragudj, Haru... Csak már nem bírtam tovább. D-de te nem szeretnéd ezt, igaz? Persze, hogy nem- suttogta letörtén és én csak ekkor kapcsoltam.

Testem szinte magától mozdult és szabályosan rávetettem magam Makotora. Hirtelen érkezésemtől elterült a földön, én rajta feküdtem, ajkaimat az övéire tapasztva. Makoto nem váratott sokáig, karjaival átölelte a derekam és visszacsókolt. Azt kívántam bárcsak ne érne véget ez a pillanat. Annyira kellemes, érzelmekkel dúsított volt a csókja, hogy csak a levegőhiány miatt váltam el tőle.
Fejemet a mellkasába fúrtam, ami halk kuncogást áltott ki belőle, majd ujjaival sötét tincseimbe túrt.
- Szeretlek, Haru- suttogta, mielőtt arcát hajamba temette volna.
- Én is...- motyogtam bele a mellkasába, elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. Éreztem, ahogy arcára nagy mosoly terül szét,  majd szorítása erősödött a derekamon, mire én is óvatosan elmosolyodtam.
Alig tudom elhinni, ez az előbbi komolyan megtörtént?!
Felpillantottam Makotora, aki újabb csókot nyomott ajkaimra, teljesen felkészületlenül érve. Éreztem, hogy arcom lángba borul, ezért zavartan elkaptam a tekintetem.
- Mi ez ilyen hirtelen...?
- Haru~, olyan aranyos vagy, amikor szégyenlősködsz- szorított még jobban magához.
- Nem is!- vágtam rá azonnal, de erre csak elnevette magát.

Nem tudom meddig feküdhettünk a földön, de minden percét kiélveztem Makoto közelségének. Amikor lemásztam róla, szó nélkül ölébe hajtottam a fejem, ami kuncogásra késztette. Hajammal kezdett játszani, miközben csendben élveztük egymás társaságát. Nem akartam megszólalni, nem is volt mit mondanom. Csak azt szerettem volna, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat.