anonymassassin kérésére UwU
_____________________________

~Reader-chan szemszöge~

Azóta csodálom Levi Hadnagyot, amióta először találkoztam vele.
A föld alatti városban cseperedtem fel, egy szegény, csonka családban, azonban tizenöt évesen elhagytam őket a folyamatos balhékért. Az éhség miatt, mely minden nap kínzott, néha lopásra adtam a fejem, ő pedig egy alkalommal megmentett engem a felbőszült árustól, akinek elcsentem termékét. Ő bizonyára már nem is emlékszik ezen cselekedetére, én viszont szívemben forgatom a történéseket napról napra azóta is.
Miatta döntöttem úgy, hogy katonai kiképzésre jelentkezek és csatlakozom a Felderítő Egységhez. Meg akartam köszönni kedvességét - még akkor is, ha ő ezt már elfelejtette -, valamint erősebbé válni, hogy megmutathassam neki, már nem vagyok egy gyenge kölyök, ahogy régen.

Tervem sikeresen véghez vittem egy bizonyos részig, kibírtam a három év folyamatos gyakorlást, átvészeltem minden nehéz pillanatot. Boldogan, magabiztossággal telve csatlakoztam az általam olyannyira imádott Felderítőkhöz, s izgatottan vártam első expedíciómat.

Levi elit osztaga mögé osztottak be a hátvédek közé, így nem volt nagyon messze a Hadnagy, viszont egy küldetés közben nem lehettem annyira óvatlan, hogy a hosszú évekig dédelgetett vágyammal foglalkozzak. A formációt tartva haladtam három társammal együtt kijelölt helyünkön, a levegőbe fellőtt megannyi piros füstjelzés lassan kezdett eltölteni aggodalommal. Nem láttam az előttünk haladók lovait, túl messze jártak már, hiszen saját feladatukkal kellett foglalkozniuk.
Tovább haladtunk a csapat bal szárnyán, nyugtalanul figyeltük a másik oldalról érkező jelzéseket. Nem akartam a legrosszabb lehetőségre gondolni, mégis újra és újra megfordult fejemben, hogy legtöbb társunkat talán megsemmisítették.

Ekkor jött csak az igazi rémület; az egyik katona észrevette, hogy óriások közelítenek felénk két oldalról is. Azonnal fellőttem a piros füstöt, izgatottan vártam, hogy megjelenjen válaszul a rengeteg aggodalmas jelzésre egy zöld iránymutató, viszont nem történt semmi. Tudtuk, hogy a harcot nem kerülhetjük el ilyen körülmények között.
Balról két hat méteres, jobbról pedig egy négy illetve egy tíz méteres titán közelített felénk, pont elegen voltunk ahhoz, hogy elintézzünk egyet-egyet. Mivel én voltam az egyedüli újonc, a legkisebbet rám bízták, tapasztaltabb társaim pedig a nagyokat vették kezelésbe. Ez volt az első alkalom, amikor igazi óriással kerültem szemtől szembe, emiatt lábaim picit megremegtek. De nem akartam gyengeséget mutatni, nem véletlenül mentem keresztül a kemény edzéseken, s itt létem célját se feledtem el egy pillanatra sem.

Vacakoltam picit, viszont végül sikeresen megöltem az óriást. Társaimra tekintettem, ebben a pillanatban pedig szemeim azonnal elkerekedtek. Mindhárman halottan, széttaposva hevertek a földön, a legmagasabb titán pedig éppen felém közelített. Lábam azonnal a földbe gyökerezett. Ha ők nem voltak képesek végezni vele, akkor én mégis mit tehetnék?

Mozdulni akartam, lépni egyet, ha mást nem is, de legalább menekülni, a testem viszont nem engedelmeskedett akaratomnak. Védekezően magam elé tartottam pengéimet, karjaim azonban reszkettek, egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Habár sokra nem mentem volna a kiáltozással sem - lovaink már réges-rég elszaladtak, a közelben pedig egyetlen árva lelket sem láttam. A formáció minden bizonnyal egy ideje felborult, a kihalt tájon nem volt kitől segítséget kérnem.
Meredten néztem, ahogy az óriás undorító ujjaival felemel a földről, agyam jóformán csak ekkor kapcsolt, s eszeveszett kapálózásba kezdtem. Már a szája felé közelített velem, amikor összeszedtem annyi erőt és bátorságot, hogy megvágjam ujjait, kiszabadítva magam a szorításából.

A föld felé kezdtem zuhanni, de még mielőtt a felszerelésemmel a közelben lévő fákhoz mentem volna, valaki elkapott. Mivel a vállára vett, csupán köpenyét láttam, így nem tudtam beazonosítani őt. Az óriás nyakához repült anélkül, hogy letett volna, csupán egy pillanatra engedett el, amikor belevágott ellenségünk bőrébe. Én mégis azonnal a zöld anyagba markoltam kétségbeesetten, hiszen simán lezuhanhattam volna róla.
Szó nélkül szállt velem együtt a fűre, majd végre saját lábaimra állított.

- A többiek?- kérdezte tárgyilagos hangon, komor vonásokkal, de én csak pislogás nélkül meredtem rá.

Levi volt az, Levi Ackerman. Évek óta várom, hogy találkozzak vele, most pedig végre megtörtént, ráadásul meg is mentette az életemet, megint.

- Oi kölyök, mit bámulsz?

- Bo-Bocsánat!- sütöttem le szemeimet zavartan, majd visszatérve kötelességemhez szégyenlősen felpillantottam rá.- Óriások támadtak ránk és hát... csak én éltem túl négyünk közül.

- Értem. A küldetésnek vége, visszavonulunk- közölte halálnyugodtan, miközben lovához sétált.

Én is elkezdtem hívni sajátomat, viszont nem érkezett meg. Összeráncolt szemöldökkel próbálkoztam hangosabban, remélve, hogy csak messze futott, s ezért nem hallotta meg az előbbit.

- Erre nincs időnk, ülj fel- ügetett mellém a Hadnagy.

Szívem kihagyott egy ütemet mondandója miatt, azonban természetesen tettem, amire kért - egy pillanatig sem volt ellenemre. Úgy próbáltam felülni mögé, hogy közben ne érjek hozzá, de ezt szépen elszerencsétlenkedtem annyira, hogy a férfi idegesen sóhajtva húzott fel a lóra kezemet megragadva. Zavaromban égő fejjel fogtam meg köpenyének a szélét, mire hitetlenül pillantott hátra rám.

- Kapaszkodj már rendesen, kölyök. Ha leesel, csak meggyűjtöd a bajomat még jobban.

Engedelmesen karoltam át derekát, miközben arcom rákvörös színben pompázott. Itt van előttem az az ember, akit az évek során képtelen voltam kiverni fejemből egyelten találkozás miatt, ráadásul még hozzá is érhetek. Ez lenne a mennyország?

Végig mögötte ültem utunkon vissza a falak mögé, holott akadt volna szabad ló, amikor csatlakoztunk a csapat többi, megmaradt tagjához. Ő viszont nem szólt rám, hogy szálljak le, én pedig hülye lettem volna ezt magamtól megtenni. Orromat átjárta kellemes menta illata, testem bizseregni kezdett valahányszor ügetés közben véletlenül összeért mellkasom hátával.
Amint beértünk az első városba, az utcára gyűlt emberek szánakozó tekintettel néztek végig rajtunk, ugyanakkor sokan dühös, szinte már gyülölködő pillantásokkal illettek. Különböző sértéseket is vágtak hozzánk, amin a tapasztaltabbak már nem lepődtek meg, nekem viszont új volt ez az egész. Szégyenteljesen rejtettem el arcomat az előttem ülő kapucnijába, alsó ajkamat olyan erősen haraptam be, hogy még a vér is kiserkent.

- Majd hozzászoksz ehhez is- jegyezte meg Levi halkan, a körülöttünk lévők így nem hallották.- Ha megérkeztünk gyere az irodámba.

- Hai...

Lépteim csengtek az üres folyosókon, amikor a Hadnagy irodája felé haladtam. Ideges voltam, hiszen el sem tudtam képzelni, miről szeretne beszélni velem felettesem. Remek lehetőségnek láttam viszont ezt az alkalmat arra, hogy megköszönjem neki az évekkel ezelőtti illetve a mai megmentésemet. Ha túlélem a szidást, amit kapni fogok, persze.
Egy mély levegővétel után kopogtam be hozzá, hangját meghallva óvatosan kinyitottam az ajtót.

- Holnap írj jelentést a bevetésen történtekről- utasított asztala mögött ülve, miután kortyolt egyet teájából.

- Rendben. Van még valami, amiről beszélni szeretne velem?

- Igen, ülj le.

- Öhm... már bocsánat, de hová?- vontam fel szemöldököm megszeppenve, ugyanis a helyiségben csak egyetlen szék volt, amin jelenleg ő helyezkedett el.

- Szerinted?- pillantott rám szórakozottan, majd megpaskolta combját.

Meglepetten pislogtam kettőt, mintha nem hinnék saját szememnek és fülemnek, de nem mertem ellenszegülni neki. Vörös fejjel, bizonytalanul ültem lábaira, mire lazán átkarolta a derekam.

- Jól megnőttél, mióta először találkoztunk- enyhültek meg vonásai, még egy kedves mosolyt is varázsolt ajkaira.

- A Hadnagy emlékszik rám?- képedtem el azonnal, szívem heves dobogásba kezdett halk kuncogása után.

- Igen. Egyszer már kerestelek azóta abban a városban, de nem találtam rád. Nem gondoltam volna, hogy pont az Egységben fogunk újra találkozni. Utálom a felesleges szövegelést és időhúzásokat, szóval csak szólok, hogy holnap együtt vacsorázunk.

-... mit tenne, ha nemet mondanék?- persze ez meg sem fordult a fejemben, tettem hozzá magamban, azonban kíváncsi voltam reakciójára. Magabiztos mosolya egyenesen a lelkemig hatolt.

- Ugyan, tudom jól, hogy képtelen lennél rá.

Mit is mondhatnék... ebben nem tévedett.