dearest_vyenne kérésére UwU
_____________________________

~Kenma szemszöge~

Csak miatta kezdtem el a röplabdát, én soha nem rajongtam érte, még azután sem, hogy játékossá váltam. De folytattam, mert ő szerette volna és támaszom volt mindvégig. Nem adtam fel, holott fejben már másfelé kacsintgattam; de továbbra is röpiztem Kurooért.
Szerettem, amikor megdicsért, hogy jól játszottam vagy vígasztalt egy rosszabbul sikerült mérkőzés után. Sokat jelentett az, hogy mellettem volt, különc viselkedésem ellenére is a barátom maradt.

Pár hónapja, amikor meglátogattuk a nagyszüleimet, az unokatesóm elhurcolt egy korcsolyapályára. Már évek óta nem álltam a jégen, pedig gyerekként nagyon szerettem; de akkor újra korizni kezdtem. Éreztem azt a felmelengető érzést, ami régen is elárasztott valahányszor csúsztam a befagyott víztömegen. Fejem kitisztult zavaros gondolataimtól, a mesés mozdulatok szinte maguktól jöttek, lábaim táncot jártak a jégtakarón.
Évek óta nem volt korcsolya a lábamon, a pálya körül álló tömeg mégis tapsolva díjazta mutatványom. Elvörösödve, zavartan csúsztam ki a szélére, motyogva köszöntem meg az üdvrivalgást, amit kaptam, pedig igazán nem értettem miért. Én nem csináltam semmi különlegeset.

Amikor visszaértem Tokióba a vakációm után, gondolataim között ott motoszkált az, hogy elkezdjek korcsolyázni komolyabban. De mindig elhessegettem fejemből, hiszen napi mozgásnak bőven elég nekem a röplabda, nem férne bele az életembe még a kori is.
De mit nem hoz a sors, egyszer mégis ott találtam magam egy műjégpályán. Nem csináltam belőle nagy ügyet, csak néha eljártam oda, saját magam szórakoztatása céljából. Viszont történt valami, ami megváltoztatta az életem.

A koripálya tulaja látott egyszer a jégen és állítólag elbűvölte az "előadásom". Felhívott egy szakmabelit, aki örömmel megtekintette műsorom, majd szintén elájult tehetségemtől. Nem értettem őket, hiszen én semmi különlegeset nem tettem. Csak korcsolyáztam, tanulgatva a videókon látott trükköket, amelyek még csak nem is mentek olyan jól. Mégis voltak emberek, akiket lenyűgözött az, amit csinálok; ez pedig nagyon tetszett.

Az ő pozitív visszajelzéseik miatt, illetve a családom biztatására végül beneveztem egy amatőr műkorcsolyázók számára rendezett versenyre. Mindezt szigorúan a csapat háta mögött -nem akartam, hogy tudomást szerezzenek róla. A verseny napján beteget jelentettem edzőimnél, hogy kihagyjam az aznapi gyakorlást és koncentrálni tudjak a korcsolyára. Nem voltak nagy elvárásaim, én tényleg csak élvezni akartam a jégen töltött időt, s a szabadságot, mely átjárt minden mozdulatom közben. Legnagyobb meglepetésemre azonban én nyertem az első díjat, ami pedig ennél is nagyszerűbb hír: egy profi japán edző -akinek már több tanítványa is híres nemzeti műkorcsolyásként van számontartva- felfigyelt rám. Személyesen keresett meg a verseny után, hogy beszéljen velem, s a jövőmről érdeklődjön. Zavartan, szégyenlősen vallottam be, hogy nem igazán vannak elképzeléseim, mire felajánlotta, hogy a szárnyai alá vesz. Megérintette a tehetségem, szó szerint ezeket a szavakat mondta nekem.

Napokig dilemmában voltam, nem tudtam mi lenne a helyes döntes. Tudtam jól, hogy valahányszor a jégre lépek, a lelkem megtelik vidámsággal, minden mozdulatom után egyre nagyobb öröm árasztja el belsőmet; ezért is döntöttem úgy, hogy folytatni fogom a korcsolyázást, egy komolyabb szinten.
Azonban minden nem ment ilyen szépen és egyszerűen. A döntésem együtt járt azzal, hogy edzésekre kell járnom és sokkal több időt fordítanom a korira. Ami hordozta magában azt is, hogy abba kell hagynom a röplabdát. A kettő egyszerre nem megy.

Az edzőimmel viszonylag könnyedén közöltem, a csapat néhány tagjától is pár szóban elköszöntem, megígérve nekik, hogy néha benézek hozzájuk. De aztán jött a kemény dió -bevallani mindezt Kuroonak. Azt sem tudtam hogyan fogjak ehhez hozzá, mikor tegyem meg, vagy egyáltalán mit mondjak neki pontosan. Féltem attól, hogy ezzel eltaszítom magamtól, s soha többé nem lehetünk olyan jóban, mint régen. Fontos nekem ő nagyon is, jobban, minthogy azt ő vagy akár én megérthetném teljesen. Éppen ezért rettegtem a pillanattól, amikor el kell neki mesélnem döntésemet, viszont ennek egyszer el kellett jönnie.
Aznap, amikor a csapattal közöltem a híreket, Kurooval együtt sétáltunk haza suli után, ahogy máskor is. Hangulatom azonban különbözött az eddigiektől, nagyon izgatott voltam és ideges.

- Kuroo...- szólaltam meg összeszedve minden maradék akaraterőmet, mire rám pillantott.- Én... abbahagyom a röplabdát.

- Mi?- torpant meg azonnal, elkerekedett szemekkel, hitetlenül nézett rám.- K-Kenma, ez csak valami rossz vicc, igaz?

- Nem, ezúttal komolyan befejezem.

- Értem- hajtotta le fejét hamis mosollyal arcán, amibe szívem is belesajdult.

- Pénteken...- találtam meg újra a hangom, értetlen tekintetébe fúrva szemeimet.- Pénteken gyere el az edzésemre és nézz meg. Kérlek.

- De hát most mondtad, hogy kilépsz. Akkor milyen edzésről van szó?

-... műkorcsolya.

- Kenma-

- Csak kérlek gyere el és nézz meg! Szeretném, hogy láss, mielőtt bármit is mondanál- vágtam szavába sietősen, kezeimmel megszorítva táskám pántját.- Megtennéd ezt értem, Kuroo?

- Elmegyek- szólalt meg végre, pár perc kínzó hallgatás után.- És ahogy kívántad, addig nem mondok semmit erről. Végig figyelni foglak- pillantott rám halvány, de ezúttal őszinte mosollyal az arcain, majd elsétált mellőlem.

Lazítottam kezeim szorításán, eltökélt szemekkel vezettem le tekintetem lábaimra. Figyelj csak, Kuroo. Olyan előadást fogok nyújtani neked, amire életed végéig emlékezni fogsz.

Egész héten arra a napra készültem. A pénteki edzésemre, amit legjobb barátom élőben megtekinthet. Edzőmet könnyedén meggyőztem, hogy maradhassak pár percet a gyakorlás után egy kis előadásra, így minden terveim szerint haladt.

Feketébe öltözve, lábamon fehér korcsolyámmal álltam a pálya szélén, várva, hogy Kuroo megérkezzen. Amint megpillantottam a piros melegítőt viselő alakot a terem szélében, gyorsan elindítottam a zenét, majd a tanult koreográfia szerint mozogni kezdtem a jégen.
Bejártam az egész pályát, legjobb tudásom szerint táncolva csak neki. A dallam, amely a hangszóróból szólt, egyben üzenet is volt egyetlen nézőm számára. Egy kellemes, szerelmes dalra táncoltam, érzelmeimet belesűrítve mozdulataimba, hogy vallomásom a tánccal együtt célba érhessen. A vallomás, melyet oly' régóta hordozok magamban, de eddig képtelen voltam kimondani hangosan. Most viszont, a korcsolyázásom által közvetítem felé mindazt, amit érzek, a szerelmemet, a szeretetemet a jég iránt, mindent, ami bennem van. Közben nem tudom miért, de egy csöppnyi kétségem sincs affelől, hogy valóban érteni fogja vagy nem. El fog jutni hozzá. Minden, amit érzek biztosan el fog jutni Kuroohoz.

A zene lejárt, én a műjég közepén fejeztem be koreográfiámat, szemeimet a pálya szélén állóra emelve. Engem nézett, megdöbbent arccal, lefolyó könnyekkel, karjait pillanatok múlva mosolyogva szélesre tárta. Siettem hozzá, amilyen gyorsan csak tudtam; lábaim a korlátnak vágódtak, de nem érdekelt, hiszen szorosan átölelhettem Kuroot. Átkarolta derekam, homlokát az enyémnek támasztotta, mélyen a szemembe nézve szólalt meg kedves hangon.

- Kenma, olyan gyönyörű voltál. Minden amit csináltál csodaszép volt! A csillogás a szemeidben elárulta nekem, hogy mennyire élvezed ezt. Sajnálom, hogy eddig ráerőltettelek a röplabdára.

- Ne kérj bocsánatot- vágtam rá gyorsan, melegítő felsőjébe markolva kezeimmel.- Az sem volt rossz, m-mert veled lehettem. De ez... olyan nekem, mintha megtaláltam volna önmagamat.

- Mert ez történt, Kenma- nyomott egy óvatos puszit arcomra.- És én ennek nagyon örülök. Most, hogy láthatom mennyire boldog vagy, csak még inkább beléd szeretek.

- Kuroo...?

- Hunyd le a szemed! Kapsz egy kis ajándékot- mosolygott rám édesen, mire vörös fejjel tettem, amire kért. Ekkor megéreztem puha ajkait sajátjaimon, ahogy lágy csókot nyom rájuk.