Adel-san kérésére UwU
__________________________

Szüleid néhány hónapja elváltak, te pedig édesanyáddal maradtál, mivel apád külföldre költözött, ahová te semmi pénzért nem mentél volna, holott őt mindig jobban szeretted anyukádnál. Ő volt az a szülő, aki igazán törődött veled, mindent megadott neked, amit csak tudott, ezzel szemben anyud csak úgy jelen volt a családban. Előfordult, hogy napokra eltűnt mindenféle magyarázat nélkül, ami mindkettőtöket kikészített, apukád pedig már nem bírta ezt tovább és beadta a válókeresetet. 

Az első hónapokban viszonylag rendben voltak  a dolgok, leszámítva anyukád szokásosnál is agresszívebb viselkedését és nap mint nap más szseretőjét, de ez téged nem igazán érdekelt. Ugyanis volt egy biztos pont az életedben, pontosabban egy személy, akibe kapaszkodhattál. A barátod, Kita Shinsuke. 
Mindenben melletted állt, tulajdonképpen miatta volt az, hogy megőrülés nélkül kibírtad azt az időszakot. A csapat menedzsereként az iskolában és edzésen is együt töltötted vele az idődet, emellett szbadidejében is mindig gondja volt arra, hogy veled legyen, amikor szükséges. Kita boldog volt, hogy segíthetett neked, te pedig szintén az voltál barátod társaságában, teljes mértékű támogatását élvezve.  Sírhattál a vállán, amikor rosszul érezted magad vagy összenyomott a rád nehezedő nyomás, ő pedig mindent megtett, hogy jobb kedvre deríthesse és mosolyogni lássa csodálatos barátnőjét. 

De minden túl szép volt ahhoz, hogy sokáig így maradjon. Nagyjából egy hónappal a válás után anyukád hirtelen úgy döntött, hogy visszaköltözik szüleihez, természetesen veled együtt. Ekkor érezted úgy, hogy ezzel mindennek annyi és elkezdett magába szippantani aa depresszió. Az ő szüleit sohasem kedvelted, nagypapád súlyos betegségben szenvedett, aminek hatására már a saját feleségét sem ismerte fel, nemhogy téged vagy anyukádat. Így mindennaposak voltak a vitatkozások abban a házban, lévén, hogy nagymamád egy hirtelen haragú asszony volt és úgy viselkedett férjével, mintha ő tehetne a betegségről. Akkor is kikészített idegileg az ottani légkör, amikor csak pár órára mentetek látogatóba. De velük együtt élni? Biztos voltál benne, hogy édesanyád meg akar ölni ezzel a lépésével.

Kétségbeesetten futottál Kitához, apukádat is felhívtad segítségért, de nem tudtatok semmit tenni anyukád döntése ellen. Akaratod ellenére kiíratott az Inarizakibóé és már el is rendezte, hogy az ottani iskolába felvegyenek. Ha arról volt szó, hogy keresztbe tegyen neked, ő mindig villámgyorsan tudott intézkedni. 
Barátod mindenféleképp próbált már vígasztalni, azt is megígérte, hogy rendszeresen fogtok találkozni, de ebben a helyzetben már nem tudott segíteni. Esküjéhez hűségesen minden nap beszéltetek és már első hétvégén elutazott hozzád. Meghatott, hogy ennyire melletted áll és egyre inkább érezted, mennyire szereted őt, ő a mindened. Szobádban ültetek az ágyon, Kita egy pillanatra sem engedett ki karjai szorításából, miközben édes szavakat suttogott füledbe, abban reménykedve, hátha ezzel megnyugtat egy kicsit. Való igaz, ameddig veled volt minden percét élvezted a napodnak, érezhetted barátod szeretetét, törődését, ami mosolygásra késztetett. Még a szomorú sorsodat és az egyedül töltött, magányos napokat is elfeledtette arra az időre, ameddig veled volt. 

De amint hazament, újra egyedül találtad magad a szobádban, körbeölelve negatív gondolatokkal és bánattal. Csak akkor mosolyogtál, amikor barátoddal beszélgettél telefonon, vagy találkoztál vele egy randi erejéig. Az ottléted többi pillanatában szemedből sugárzot a csalódottság, magány, szomorúság keveréke, élettelenné téve tekinteted. Mindez azonban legkevésbé sem érdekelte édesanyád, aki legtöbb idejét szeretőinél töltötte, nem is foglalkozva veled, mamádatg pedig még annyira se. Ő csak azzal volt elfoglalva, hogy minden adandó alkalommal hosszú, kiabálásokkal teli veszekedésbe bocsátkozzon házastársával. 
Minden nap érezted, hogy legszívesebben csak fognád magad és Kitához menekülnél, az egyetlen személyhez, aki igazán törődött veled a nyomorult környezetedben. Ő próbálta tartani benned a lelket, meghallgatta panaszaidat és tanácsokat adott. Komolyan kezdted úgy gondolni, hogy ő az élő példa a tökéletes emberre. 
Támaszod ellenére viszont nem volt könnyű kitartanod, csak a hétvége nyújtott neked egy kis boldogságot, a hét további napjai viszont csigalassúsággal teltek, mintha még ők is ellened szegültek volna.

Ma is zéró életkedvvel ballagtál haza a suliból, otthon egy szokásos veszekedés fogadott, anyukád megint sehol, teljesen magadra maradtál, habár ez nem volt meglepő ebben a házban. Szobádba menekültél a világ elől, ajtódat gondosan kulcsra zártad, telefonodat kezedbe véve huppantál le az ágyadra. MIelőtt viszont tárcsázni kezdted volna barátodat, eszedbe jutott, hogy éppen edzésük van, így nem tudná felvenni. Sóhajtva feküdtél el az ágyon arcod a párnádba temetve, átadva magad a negatív gondolatoknak, melyek azonnal fejedbe özönlöttek. Mint egy élettelen test, úgy hevertél ott mozdulatlanul a sírás határán állva, az elmúlt napok, hónapok hatalmas teherként nehezedtek rád. Az utolsó csepp a pohárban a barátodtól érkező üzenet volt.

Kita (Baby 💕):
Babe, hétvégén meccsünk lesz, el kell halasztanunk a találkozót, de ígérem, hogy bepótoljuk majd. Edzés után hívlak ❤

Megnyitottad és elolvastad üzenetét, de válaszolni rá már nem volt energiád. A benned felgyülemlett érzések könnyek formájában jelentek meg arcodon, magzatpózba gömbölyödve keztél el zokogni. A földszintről most is csak a monoton kiabálásokat lehetett hallani, amikkel már tele volt a fejed. Tényleg nem bírtad tovább ebben  a házban, el akartál tűnni innen,a régi életedet kérted vissza, az otthonodat, ahol Kita és a barátaid voltak. 

Felpattantál az ágyból és az ajtót kinyitva kirohantál a szobádból.  A lépcsőn leérve elhaladtál ordibáló nagymamád mögött, aki észre sem vett téged, nagypapád is csak annyit kérdezett, hogy "ki ez az idegen?".  Reakció nélkül futottál tovább, magad után hangosan becsapva a bejárati ajtót, így a kihalt utcára értél. Könnyeid versenyt futva egymással gördültek le arcodon, arra sem volt kedved, hogy megtöröld szemeidet, nem érdekelt, hogy homályosan látsz a könnyfátyol miatt. Sietős léptekkel megindultál egy irányba, de agyad túl ködös volt ahhoz, hogy bármit is felfogj a körülötted lévő világból. Ezért volt az, hogy még a közeledő autót sem vetted észre, miközben átrohantál az úton. A sofőr megpróbált lefékezni, de a több napos esőzés  miatt még az út is vizes volt, így egyenesen elgázolt. Éreztél egy tompa csattanást, mely után minden végtagodba fájdalom hasított, de rögtön ezután elvesztetted az eszméleted, anélkül, hogy felfogtad volna a helyzetet.

Amikor magadhoz tértél a hófehér plafon volt az első, amit érzékeltél a külvilágból, ezután beszippantottad a jellegzetes kórház szagot. Szemeidet még mindig kábán nyitogattad, jobb kezedet akaratod ellenére nem tudtad felemelni, még mindig rejtély volt számodra, hogy hol vagy pontosan és mi történt veled. Lassan elfordítottad fejed egyik irányba, ekkor megpillantottad anyukádat, aki az ágy melletti széken ült. Tekintetetek találkozott, mire a nő szemei elkerekedtek és hálásan mosolyodott el.

- Kicsim, már azt hittem fel sem ébedsz!- szólalt meg szemeit törölgetve. Te csak értetlenül néztél rá, amikor hirtelen fejedbe özönlöttek az emlékek arról a bizonyis napról. - Úgy aggódtam érted! Ezek a sofőrök mostanság nem tudnak figyel-

- Menj el...- mondtad halk, kimért hangon, mire anyukádnak arcára fagyott a mosolya, majd lassan leolvadt az arcáról. - Ha eddig nem törődtél velem, ne most kezdd el!- kiáltottál rá haragot sugárzó szemekkel, majd elfordítottad a fejed az ellenkező irányba, az ablak felé. 

Hallottad, ahogy a nő lassan feláll a székről és szó nélkül kisétál, melyet magassarkúja kopogása és távolodó léptei igazoltak. Gombóccal a torkodban néztél ki az ablakon, túl fájdalmasnak tűnt visszafordítani fejed eredeti állapotába, így a kéklő eget nézted, amely szokatlan nyugalmat árasztott magából. Pár perccel később megint nyílt az ajtó, de te nem vetted a fáradtságot, hogy odanézz.

- Mondtam, hogy nem akarlak látni.

- Biztos?- kérdezett vissza egy aggódó, de mégis boldog fiú hangja. A fájdalommal mit sem törődve azonnal odakaptad tekinteted és megpillantottad Kitát, aki halvány mosollyal az arcán sétált oda hozzád. Szemeidbe azonnal könnycseppek gyűltek, de barátod még azelőtt letörölte őket, hogy lefolyhattak volna arcodon.- Hogy érzed magad?

- J-jól, azt hiszem- sütötted le a szemed. A fájdalomcsillapítók miatt nem éreztél nagy fájdalmat, de biztos voltál benne, hogy legalább egy csontod eltört.- Sajnálom...

- Mit? Nem a te hibád volt- ült le ágyad szélére megfogva kezed, amire egy lágy puszit lehelt.- Jobban kellett volna vigyáznom rád.

- Ez nem igaz! Én csak... össze voltam zavarodva és annyira fájt már, hogy olyan ritkán láthatlak, hogy... hogy... nem figyeltem semmire körülöttem, sajnálom, hogy gondot okoztam- kiáltottál fel szívbemarkolóan és ebben a pillanatban kitört belőled a zokogás. 

Kita puszit nyomott homlokodra, kedves szavakkal nyugtatni kezdett, amíg le nem csillapodtál kicsit.  Akkor a segítségével ülő helyzetbe tornáztad magad, hogy végre átölelhesd a fiút. Erős karjait átfonta körülötted, de vigyázott arra, hogy ne szorítson meg túlságosan, tudta, hogy még vannak fájdalmaid. Fejed nyakhajlatába temetted és engedted utolsó könnycseppjeidnek, hogy csendesen lefollyanak arcodon. Egyik karoddal óvatosan átkaroltad a nyakát, ami nem is fájt annyira, mint gondoltad.

- Édesem, nyugodj meg. Minden nap eljövök hozzát és nem engedem, hogy visszavigyenek oda, jó?- suttogta homlokát a tiédnek döntve, mire halványan elmosolyodtál. Bólintottál egyet, majd száraz ajkaidat összeérintetted az övéivel. Kita elmélyítette a csókot és hátad kezdte simogatni, másik kezével megfogta a tiédet. Amikor elváltatok, apró puszit nyomott kézfejedre és arcodra is, ami széles mosolyra késztetett.

- Annyira hiányoztál. Szörnyű volt ott nélküled- vallottad be sokadik alkalommal, de nagod most hatott a legőszintébbnek. Barátod újabb csókkal ajándékozott meg, mint aki nem tud betelni a tudattal, hogy újra veled van, ami tulajdonképpen igaz is volt. Kita gyakran mondta neked, hogy mennyire hiányzol neki, de az utóbbi napokban ezt még intenzívebben érezte, főleg a baleseted óta.

Amikor anyukád felhívta, hogy elütött egy autó, barátod azonnal bement hozzád, nem érdekelte, hogy az edzés kellős közepén kellett elviharoznia. Minden követ megmozgatott, hogy rávegye édesanyádat, hadd jöhess vissza régi sulidba, azt is felajánlotta neki, hogy nála lakj majd. Nem meglepően a nő nem rajongott az ötletért, de ha Kita Shinsuke akar valamit, azt el is fogja érni, főleg ha rólad van szó.

- Ha meggyógyultál, hazaviszlek és mindennél jobban fogok vigyázni rád- biztosított mosolyogva, picit megszorítva összekulcsolt ujjaitokat.

- Túl tökéletes vagy nekem- ráztad meg a fejed édesen kuncogva, ami melegséggel árasztotta el barátod mellkasát. 

Felült melléd, fejed a vállára hajtotta és puszikkal elhalmozva arcodat mutatta ki hatalmas szeretetét, te pedig hálás voltál minden érintéséért. A világ legszerencsésebb emberének érezted magad a körülmények ellenére is, hiszen szerelmed végre itt volt veled, érezhetted közelségét és hallhattad szavait, melyekkel azt ígérte, hogy soha nem fog magadra hagyni. Egy percig sem kételkedtél benne, boldogan mosolyogva simogattad kézfejét hüvelykujjaddal, néha szerelmes csókokat váltva a fiúval.