Iwaizumi_Yuko kérésére UwU
_____________________________

~Kenma szemszöge~

Egy verőfényes nyári nap volt, a kellemesen fújdogáló szellő hűsítően hatott a hőségben. Éppen a vonatállomás felé igyekeztem sietős léptekkel, hogy még időben elérjek Shoyo fogadására. Barátom - nem romantikus értelemben sajnos, egyelőre - váratlanul jelentette be tegnap látogatási szándékát, amit eszem ágában sem volt visszautasítani. Sőt inkább izgatottá váltam, fejben mindent elterveztem a narancs hajú érkezésére. Ráadásul egy meglepetéssel is készültem számára; egy különleges helyre vezetve akartam beszélni vele érzéseimről. Már hosszú ideje őrzöm magamban kis titokként szerelmemet, amit iránta táplálok, a mai napot pedig tökéletesnek ítéltem meg arra, hogy közöljem vele mindezt.

Már messziről integetett nekem, amikor leszállt a vonatról, miközben hatalmas vigyorral arcán rohant felém. Mosolyogva figyeltem, ahogy hozzám szalad, majd boldogságtól feltüzelve sietősen átölel. Csak egy pillanat volt, szívemet mégis megdobogtatta ez a mozdulat.

- Kenma, már úgy hiányoztál- lelkendezte felvillanyozódva, mire visszafojtottam egy halk kuncogást.

- Szeretnél várost nézni?

- Uwaah, igen!- ugrándozott, akár egy kisgyerek, több ember figyelmét is felkeltve ezzel, akik értetlen pillantásokkal illették kettősünket.

- Akkor indulás.

Meglepetésemet a nap végére tartogattam, hogy meghittebb legyen az egész, előtte meg akartam mutatni neki néhány érdekességet Tokióban. Olyan helyekre vezettem, amelyekről hittem, hogy felkeltik majd érdeklődését. Megérzéseim nem csaltak, Shoyo csillogó szemekkel nézelődött mindenhol, teljesen megbabonázta a nagyváros nyüzsgése, a tömeg és a rengeteg új felfedeznivaló.
A melegre való tekintettel pár óra elteltével adtunk magunknak egy kis szünetet; egy beltéri fagyizó légkondival felszerelt helyiségében ültünk le, felfrissítve magunkat a hűs édességgel. Barátom velem szemben ülve nyalogatta narancs ízű jégkrémét, a mosoly még ekkor sem hervadt le arcáról, ami egyre több pillangót ébresztett fel hasamban..

- Kenma, Kenma! Képzeld, szeretnék mondani valamit.

- Mi lenne az?- kérdeztem kedvesen, megszakítva saját fagylaltom evését.

- Azt hiszem szerelmes vagyok.

-... kibe?- nyögtem ki nagy sokára, egyelőre túl sokkos állapotba kerülve ahhoz, hogy normálisan gondolkodhassak.

- Ez a személy, nos... K-Kageyama- piszkálta az ujját zavartan, tekintetét szigorúan az asztalra szegezve.

Ez volt az a pillanat, amikor a világ hirtelen lelassult körülöttem. Elkerekedett szemekkel meredtem magam elé, de csupán a fülemben dobogó vért hallottam, miközben szívembe kést döftek a kimondott szavak.

- Kenma?- rántott vissza a valóságba a szemben ülő hangja, viszont még mindig kába voltam, amikor feltettem következő kérdésemet.

- Miből gondolod ezt?

- Mert mindig ad fel nekem!

- Tessék...?

- Azért szeretem, mert mindig ad fel nekem- jelentette ki magabiztosan, megismételve szavait a kedvemért.

- Biztos vagy benne, hogy ez szerelem?

- Hmm... nem. Még soha nem voltam szerelmes, úgyhogy nem tudhatom biztosra, de szerintem az.

- Oh... értem- suttogtam halkan, érthetetlenül, miközben lehajtva fejem az előttem heverő, lassan olvadozó fagyit kezdtem tanulmányozni.

- Mi a baj? Azt hittem örülni fogsz...- vallotta be szomorúan, érkezése óta először hervadt le ajkairól jellegzetes, vidám mosolya.

- Ö-Örülök is, komolyan- erőltettem magamra egy boldogabb arckifejezést, ahogy felpillantottam rá. Legjobb lenne, ha inkább terelném a témát.- Szeretnél esetleg röpizni?

- Wooo, szabad?!- ugrott talpra villámgyorsan, mire bólintva követtem példáját.

Kisétáltunk a hűvös helyről a fullasztó melegbe, Kuroo háza felé vettem az irányt, hogy kölcsönkérjek tőle egy röplabdát. Nekem nem volt otthon, mivel nem venném hasznát. A klubtevékenységen kívül nem szoktam röpizni, most is csak azért dobtam fel ezt a témát, mert tudtam, hogy erre Shoyo nem fog nemet mondani.

Egy szabadtéri pályához sétáltunk, a közeli kisboltban vásárolt hideg frissítőt a földre téve kezdtünk gyakorolni. Feladtam neki annyit, amennyit szeretett volna; még azután is, hogy én már teljesen kifulladtam.
Nem csak ő tud feladni neked, mondta, szinte már kiabálta bennem egy kósza gondolat.

Próbáltam arcomra erőltetni egy apró mosolyt végig, nem szerettem volna, hogy lássa elszomorodott ábrázatomat. Elfojtottam fájdalmat, dühöt, csalódottságot, bánatot, jó mélyre rejtettem el mindezeket. Visszatartottam a sírást, mert nem akartam szomorúnak tűnni előtte. Neki nem kell tudnia arról, hogy mennyire emésztem magam, hogy szívem egyre jobban sajog; ezzel csak rosszat okoznék neki is. Bőven elég, ha én érzem magam hirtelen halottnak legbelül, annyira, hogy legszívesebben a földre kuporodva kiordítanám a lelkem.

- Köszönöm, hogy eljöhettem ma, Kenma!- vált ál tőlem széles mosolyával az állomáson Shoyo a nap végén.

- Örülök, hogy itt voltál.

- Viszlát, majd beszélünk még!- integetett nekem kitartóan, mielőtt felszállt a vonatra.

Boldogságot színlelve köszöntem el tőle, végignézve, ahogy a szerelvény elindul a síneken. Amikor teljesen eltűnt látóteremből, mosolygó arcomon lefolyt az első könnycsepp. Hazáig még valahogy kibírtam nagy szerencsémre, ott viszont kitört belőlem a fájdalmas zokogás. Rázkódó vállakkal vetettem magam az ágyamra, fejemet a párnába rejtve nyomtam el hangomat.
Nem csak terveim döltek romba a mai délutánt illetően, hanem érzelmeim is a porba lettek tiporva. Tudatlanul okozott nekem Shoyo akkora fájdalmat, hogy a világom összeomlott, szívem egyre apróbb és apróbb darbokra repedt szét.

Még másnap is csak komor ábrázattal, kusza gondolatokkal feküdtem a szobámban. Lelkem vígaszra vágyott, de nem volt kinél azt keresnem; eddig Ő volt az, aki beragyogta fénnyel szürke életem. Most pedig mintha egy csapásra eltűnt volna mindaz, amiben eddig hittem.
A plafon bámulásából telefonom hangja zökkentett ki. Anélkül fogadtam a hívást, hogy ránéztem volna a kijelzőre.

- Kenma!- hallottam meg barátom kétségbeesett, szomorú hangját. Elkerekedett szemekkel pattantam ülő helyzetbe.

- Shoyo? Mi történt?

- Én, én... nem tudom. Már nem tudom! Azt hittem, hogy... hogy... Kenma, segíts!- makogott össze-vissza a narancs hajú, miközben én magamban csendesen mérlegeltem a dolgokat.

Nyári szünet van, ráadásul szombat, s konkrétan előttem áll az egész nap. Eldöntöttem, szarok is a világra.

- Odamegyek- jelentettem ki magabiztosan, már cipőmet ráncigálva fel lábamra.

- Mi? Mármint ide Miyagiba?!

- Igen, délutánra odaérek, ha nem késem le a buszt... várj az állomáson- adtam ki az utasítást, majd bontottam a vonalat, és kiléptem a házból.

Ekkor szántam el magam egy másik tőlem szakatlan lépésre; lélekszakadva kezdtem rohanni a város utcáin. Elfáradtam, leizzadtam, a tikkasztó hőség pedig még tovább tetézte ezt, de jelenleg nem érdekelt. Csupán futásomnak hála értem el a Miyagiba induló járatot, az utolsó percekben jutottam fel a buszra. A járműben volt időm megpihenni, fejem a szék támlájának támasztva csillapítottam le légzésemet. Tudtam jól, hogy őrült ötlet ilyen hirtelen bevállalni egy több órás utat csak barátom elveszett hangja, illetve aggódásom miatt. De érdekelt? Naná, hogy nem.

Délutánra értem el úticélomat, Shoyo a megbeszéltek szerint az állomáson várt. Zavarodott, értetlen tekintettel fogadott engem, habár ezen nem volt okom elcsodálkozni. Viszont azt is láttam szemeiben, hogy a bizarr körülmények ellenére örül nekem, ami boldogsággal töltötte el megkínzott szívemet.
Egyből a házához sétáltunk, szobájában találtuk meg azt a csendes kis zúgot, ahol végre megbeszélhetjük problémáját.

- Shoyo, mondd el, mi a baj- biztattam kedvesen, miközben leültem vele szemben a földre.

- Sz-Szóval... én tényeg azt gondoltam, hogy szerelmes vagyok Kageyamába, de most annyira összezavarodtam. Nem tudom mit csináljak...

- Miért?

- Mert amikor tegnap röpiztünk és feladtál nekem, az ugyanolyan jó volt!- pillantott rám kétségbeesetten teljes káoszba sodorva saját magát gondolatai által.- Lehet valaki egyszerre két emberbe szerelmes?!

- Eh?? N-Nem hiszem... valamelyiket jobban kell szeretned, mint a másikat.

- Szóval most választanom kell? De az nehéz!- temette arcát kezeibe fájdalmasan felsóhajtva.

- Még mindig nem nagyon értelek...- jegyeztem meg összeráncolt szemöldökkel, viszont Shoyo csak csendben gondolkozott. Szinte hallottam, ahogy agyában kattognak a fogaskerekek.

Szívemben közben felcsillant egy apró reménysugár, de igyekeztem gyorsan kioltani azt, mielőtt túlságosan beleélem magam a dolgokba. Hinata csak össze van most zavarodva, ezért nem látja tisztán érzéseit Kageyama iránt, nem szabad emiatt bemagyaráznom magamnak azt, hogy esetleg engem szeret, ugyanis ez nem fog valóra válni.

- Jó, eldöntöttem! Inkább téged választalak, te sokkal kedvesebb vagy- szólalt meg hosszas hallgatás után, mire elkerekedett szemekkel bámultam rá. Ő most tényleg azt mondta ki, amit hallottam?! De még ha igen is...

- Shoyo, ez nem olyasmi, amit csakúgy el lehet dönteni, ezt érezni kell.

- De pontosan mit? Voltál már szerelmes?

- I-Igen...- vagyok. Beléd.

- Milyen érzés?

- Hát... amikor meglátod, hevesebben kezd dobogni a szíved, esetleg pillangókat érzel a gyomrodban. Néha azon kapod magad, hogy indokolatlanul rágondolsz, vagy elvörösödsz a közelében. De ez csak néhány jellemzője, igazán a szívedben kell ezt érezned- néztem fel kíváncsi szemeibe, s ekkor úgy döntöttem, hogy most vagy soha.- Nézd Shoyo, én szeretlek téged... És teljesen biztos vagyok benne, mert a szívem ezt mondja nekem. Amíg nem hallod meg a hangját, addig képtelen leszel megérteni érzéseidet. Áruld el... a te szíved mit súg most neked?- kérdeztem bizonytalanul, vörösben pompázva sietősen összerakott vallomásom miatt.

- Azt, hogy jól választottam az előbb- ismerte be szégyenlősen, újfent elrejtve arcát.- Most mi jön?

- Mondd el, hogy mit érzel, amikor ezt csinálom- húzódtam közelebb hozzá, majd kezeit elemelve apró csókot nyomtam ajkaira.

Ő ekkor elhallgatott pár pillanatra, aztán fülig pirulva, de boldog mosollyal szólalt meg.

- Melegséget. Csak kellemes melegséget érzek idebenn.