csokisnudli kérésére ^^
_____________________________

~Emma szemszöge~

A könyvtárban ülve olvasgattam egy nemrég talált könyvet. Nagyon érdekelt a történet, ugyanis olyan témát boncolgatott, amivel eddig nem találkoztam. Egy lányról szólt, aki beleszeretett az egyik osztálytársába, de nem merte neki elmondani. Butaság, igaz? Ha érzel valamit egy ember iránt azt ki kell mondanod, hanem hogyan jöhetne rá a másik?

A kis könyvecskének hamar a végére értem, és meg kell jegyeznem, igazán érdekes befejezése volt. A lány valahogy összeszedte magát, bevallotta érzéseit, mire a fiú megcsókolta, és boldogan éltek tovább. Ugye milyen szép? Ha nem vacakolt volna annyit a csaj, ez már a legelején megtörtént volna. De inkább nem panaszkodok, elvégre nagyon tetszett a történet, csak néhány dolog zavart. Furcsa volt olyanokról olvasni, ami nekem eddig meg sem fordult a fejemben, mint például amikor a lánynak hevesen vert a szíve, pedig nem félt semmitől; vagy hogy mindig elpirult, valahányszor a fiúval beszélt. Az író ezt nevezte szerelemnek.
Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet az egyáltalán. Egy olyan intenzív érzelem, amely erősebb tud lenni a testvéri szeretetnél is. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárkit is jobban szeressek mint a családomat.

Összeráncolt szemöldökkel sétáltam ki az árvaház udvarára a többiekhez, annyira gondolataimba voltam merülve, hogy meg sem hallottam a hozzám intézett kérdéseket. Végül egy vállamat megrántó kéz zökkentett ki a bambulásból.

- Emma, bújócskázzunk!- kiáltott fel boldogan az egyik kisgyerek, mire nevetve egyeztem bele.

- Jó, de most valaki más legyen a hunyó.

- ÉN!- kiáltottak fel egyszerre hárman is, de mivel kicsik voltam, engedtük nekik, hogy mind azok legyenek.

Számolni kezdtek, mi pedig azonnal beszaladtunk az erdőbe a többiekkel. Egy ideig két nagy csapatra oszolva haladtunk, de aztán még jobban szétszéledtünk -mellettem már csak Norman volt. Egy bokor mögé rejtőztünk el, csendesen mosolyogva figyeltük a másikat.

- Az utóbbi napokban sok időt töltöttél a könyvtárban- jegyezte meg kényelmesen elhelyezkedve a földön.

- Oh igen. Találtam egy nagyon jó könyvet- meséltem vidáman, vigyázva rá, hogy ne legyek túl hangos, mert a hunyók bármelyik pillanatban elindulhatnak.- Mondd csak, Norman... te tudod mi az a szerelem?

- Eh? Miért kérdezel ilyeneket, Emma?- szeppent meg, mire kínosan felnevettem.

- Erről szólt a könyv, csak kíváncsi voltam- vakargattam kínosan a tarkómat, majd eszembe jutott egy fontosabb kérdés, mire a fiú füléhez hajoltam.- Izé, Norman... milyen egy csók?

- E-ehh?- lepődött meg még inkább, elkerekedett szemekkel meredt rám egy darabig. De amint észrevette a kíváncsi csillogást szemeimben, s hogy komolyan gondolom az előbbit, halkan felnevetett.- Hát az...

- Igen?- hajoltam közelebb érdeklődően, mire a mellettem ülő elmosolyodott.

- Tényleg tudni szeretnéd?

- Igen- suttogtam izgatottan, még bólogattam is a hitelesség kedvéért.

- Nos, ilyen- mondta kedvesen, majd kezemre csúsztatva sajátját ajkaimra hatolt.

Csak egy apró puszit nyomott rájuk, mire én meglepetten visszahőköltem, és szépen hátra is estem. Norman kuncogását visszafojtva segített fel a földről.

- M-most meg min nevetsz?

- De hát Emma, olyan aranyos arcot vágsz- jegyezte meg mosolyogva.

Ekkor éreztem meg, hogy bőröm felforrósodott, nagy valószínűséggel elpirultam. Ijedten takartam el kezeimmel az arcomat, csak szélesítve ezzel a mellettem ülő vigyorát.

- Mi az? Ennyire rossz volt?

Válaszolni már nem tudtam, ugyanis az egyik csöpség a bokron átugorva megérintett minket. Lesokkolódva pillantottam rá, de ő csak nevetve pattant fel.

- Juhé! Elkaptam Emmát és Normant is, én vagyok a legjooobb!- indult el futva következő áldozatok után kutatni.

- Emma, menjünk vissza- állt fel a földről a fiú, majd kezét nyújtva engem is felsegített.

Kavargó érzésekkel sétáltam a nagy fa felé, aminek árnyékában Ray pihent. Furcsán éreztem magam, a hasam valamiért rendellenesen viselkedett, mintha rosszul lennék, de közben mégse; mintha fájna, de valójában ez sem volt igaz. Egyszerűen csak... furcsa volt.
Ezek után hozzám képest elég csendes voltam a nap folyamán, még Mama is szóvá tette ezt, viszont nála hamar kimagyaráztam magam.

Még lefekvés után is furcsa viselkedésemen agyaltam, viszont ahogy lehunytam szemeimet, felelevenedett bennem az a bizonyos szájra puszi. Fejem a párnába fúrtam, próbáltam valami másra gondolni, de sajnos nem jött össze. Egyre csak Norman és a csók járt a fejemben, mire szívverésem elkezdett felgyorsulni. Amint ez tudatosult bennem, döbbenten ültem fel az ágyon, ezt azonban szerencsére senki nem vette észre -a szobában lévő többiek már aludtak.
Enyhe pírrel az arcomon bújtam vissza a takaróm alá, miközben eszembe jutott a könyv, amit ma délelőtt fejeztem be. Ez csak még inkább fokozta zavaromat.

Másnap kerültem Normannal mindenféle érintkezést, még a szemkontaktust is. Délután viszont nem volt menekvés, hiszen mi ketten voltunk soron a teregetésnél. Lehajtott fejjel, szótlanul sétáltam a fiú nyomában, kezemben a lepedőkkel. Eszembe jutott régebbi, naív feltételezésem -ha valamit érzel egy személy iránt, azt rögtön el kell mondanod neki-, mire csendesen felsóhajtottam. Most saját bőrömön tapasztalhatom meg, hogy mennyire nehéz is ez.
Hallgatásba burkolózva teregettük a fehér anyagokat, mindketten a magunk gondolataival voltunk elfoglalva. Ha nemrég nagy volt a szád, most bizonyíts a tetteiddel- mondogatta nekem egy kis, de annál határozottabb gondolat, mire vettem egy nagy levegőt és Norman mellé léptem.

- Hm? Valami baj van?- érdeklődött kedvesen, de én csak válasz nélkül megfogtam a kezét, majd mellkasomra helyeztem, a szívemhez. A fiú megszeppent, de vonásai nemsokára megenyhültek, ahogy édesen elmosolyodott.

- Igazából nagyon tetszett a tegnapi- vallottam be pironkodva.

- Ezt jó hallani- kuncogott fel, majd mélyen a szemembe nézett.- Boldoggá tesz.

Erre már nem mondtam semmit, csak szorosan átöleltem. Meglepte a mozdulatom, de hamarosan körém fonta karjait, mosolygó arcát hajamba rejtette, míg az én fejem vállán pihent.
Percekig álltunk kint egymást szorongatva, a szél fújdogálva belekapott a körülöttünk lógó fehér lepedőkbe, eltakarva minket mindenki más elől.