LunaNaito-chan kérésére UwU
_____________________________

~Naito szemszöge~

Nakahara Naito vagyok, bátyámmal együtt a Port Mafia tagja -illetve én már csak voltam. Ma ugyanis sikeresen végrehajtottam szökési tervemet a szervezettől. A képeszégem az, hogy rókává tudok változni, emiatt a fejesek ketrecbe zárva tartottak évekig, amit utálok. Számomra semmi nem rosszabb a bezártságnál, ők mégis pont a szabadságomat vették el tőlem.
Az egyetlen személyhez tartottam, akiben megbízom -Chuuyán kívül, persze-, Dazai Osamuhoz. Maffiás korszakában gyakran látogatott meg engem a cellában, amelybe bezártak és a képességem elsajátításában is segített, így vált egy olyan személlyé életemben, akit egyre közelebb engedtem magamhoz, valamint őszintén feltártam előtte gondolataimat. Bohókás természete, az a sok segítség és támogatás, amit az évek során nyújtott nekem, szép lassan elérték, hogy fülis szerelmes legyek a fiúba.
Mielőtt viszont egyáltalán megkísérelhettem volna, hogy bevalljam neki érzéseimet, Dazai kilépett a szervezetből. Nem hibáztattam érte egy pillanatig sem, de ez még inkább megerősítette bennem a kósza gondolatot, hogy el kell tűnnöm innen. Messzire akartam menni a Port Mafiatól, sőt az egész várostól Dazaival együtt.

Épp ezért tartok most nyílsebességgel az Iroda felé, ahol a fiú dolgozik. Már rettentően hiányzik, szeretném végre megölelni és elmondani neki kétségeimet, félelmeimet, mert tudom, hogy ő meghallgat.
Elhatározásom egy pillanatra megingott, amikor az épület előtt álltam, de gyorsan eloszlattam kétséggel teli gondolataimat, majd beléptem az ajtón. A földszinten lévő pincér az emeletre irányított, így felrohantam a lépcsőn. Már nem érdekelt, hogy egykori ellenségeim főhadiszállásán vagyok, az már amúgyis a múlthoz tartozik, melyet magam mögött hagytam. Éreztem, hogy Dazai nincs messze tőlem, csak az motoszkált agyamban, hogy végre elérjek hozzá.
Ez a gondolat adott egy kis bátorságot, határozott mozdulattal nyitottam be az elém táruló ajtón. A bent tartózkodó szürke hajú fiú -Atsushi, ha jól tudom- azonnal összerezzent és egy magas szőke hajú fazon mögé bújt.

- K-Kunikada-san... ő nem a Mafia tagja?!

- De igen, kíváncsian várom, hogy mit akar tőlünk- közölte halálnyugodtan, zsebéből elővéve a jegyzetfüzetét. Semleges arccal feltartottam mindkét kezem, ezzel jelezve, hogy nem ellenségeskedés miatt vagyok itt.

- Csak Dazait keresem... itt dolgozik, nem igaz?

- Dazait? Ő jelenleg nincs itt, de ha visszajön esetleg-

- Oh~, volt egy olyan megérzésem, hogy valakinek szüskége van rám, ezért siettem ide, ahogy csak tudtam. És nézzenek csak oda!- dugta be fejét a mögöttem lévő ajtón az elmített fiú, mire megilletődve fordultam felé.- Ilyen elbűvölő szépségnek van rám szüksége, látod ezt Kunikida-kun? Tanulhatnál tőlem- jegyezte meg humoros hangsúlyával, miközben gyengéden átkarolta a vállam.

Arcom vörös hajammal megegyező árnyalatot vett fel bókja miatt, miközben zavartan lesütöttem szemeimet. Szívem dobogása felgyorsult, mégis megnyugodott a lelkem, csupán egyetlen érintése kellett hozzá.

- Kussolj, hülye Dazai!- ordított rá a szemüveges alak, majd idegesen levágodott egy asztalhoz.

A barna hajú teljesen ignorálta őt és kihúzott a szobából, egészen a folyosó végéig sétált velem, majd egy csendes, üres helyiségbe vezetett. Intett egyet a bent lévő kanapé felé, hogy nyugodtan foglaljak helyet, de én ehelyett szorosan átöleltem a fiút.

- Mi történt, Naito-chan?- kérdezte elkomolyodva, hangján hallottam, hogy halványan mosolyog. Karjaival átölelte derekam és nyugtatásképpen a hátam kezdte cirogatni egyik kezével.

- Elegem van, többet nem akarok visszamenni oda. Dazai!- pillantottam fel rá bánatos, már szinte könnyes szemekkel.- Kérlek gyere velem!

- Mi? Hová?

- Nem tudom, csak messze innen. Nem akarom, hogy azok a tagok a nyomomban legyenek, soha nem megyek vissza abba a cellába!

- Nem kell visszamenned oda- simogatta meg arcomat kedvesen mosolyogva, amivel ismét halvány pírt varázsolt rám.- Csatlakozz hozzánk! Itt senki nem fog úgy bánni veled, mint a Mafianál. Meglátod, hogy sokkal jobb lesz.

- De...- sütöttem le szemeimet. Nem ezért az ajánlatért jöttem most ide, valami teljesen mást képzeltem el.

- Ha elmész innen, megint nem láthatlak- mondta ki keserű hangsúllyal, mire kénytelen voltam felpillantani rá.- Nagyon hiányoztál ám, tudod? És ha felszívódsz, nem fogunk találkozni hosszú ideig. Talán soha.

- Épp ezért, gyere velem te is!

- Naito-chan, mi lenne ha hagynál magadnak egy kis próbaidőt?- ajánlotta fel hosszú hallgatás után. Végig a karjaiban tartott, egy pillanatra sem engedett el, talán ezért is tudtam nyugodtan, tiszta fejjel mérlegelni magamban.- Csak pár hétig maradj, hogy meglásd milyen itt az élet.

- Nem is tudom...

- A kedvemért sem?- biggyesztette le alsó ajkait játékosan, mire apró mosoly kúszott ajkaimra.

- De csak ha megígéred, hogy nem hagysz magamra- közöltem vele feltételemet, mire széles vigyorral az arcán húzott egy fojtogató ölelésbe.

- Még szép, hogy nem! Végig melletted leszek, Naito-chan~!

- Köszönöm, csak Dazai... nem kapok levegőt- motyogtam mellkasába, mire lazított szorításán, de még mindig nem engedett el.

A fiú teljesen szárnyai alá vett, bemutatott az igazgatónak, aki meglepően hamar engedte, hogy csatlakozzak; majd az ott lévő kollégáinak is. Szűkszavúan trappoltam Dazaival bárhová vezetett, csendben élveztem jelenlétét amikor mások is voltak körülöttünk.
De amint hazamentünk a fiú lakásába -ugyanis megengedte, hogy ott lakjak vele-, azonnal szoros ölelésbe húzott. Tudta jól, milyen sokat jelentenek nekem a védelmező karok, a nyugtató ölelés, és esze ágában sem volt megfosztani ettől. Gondosan előkészített nekem egy futont az ágya mellé, ám a vége mégis az lett, hogy mellé bújtam be. Mindkét karját szorosan fonta körém, vállán pihentetve fejem hosszú idő óta először aludtam el mosolyogva.

Első küldetésemre már másnap sor került, a barna hajú viszont nem engedett el egyedül. Habár tudta, hogy megoldanám nélküle is a feladatot, kitartóan követett egész nap, biztosítva a támogatásáról. Én pedig magamban megjegyeztem, hogy minden pillanattal egyre szerelmesebb vagyok.

A munkám csupán annyiból állt, hogy lekapcsoljak néhány furcsa alakot, akik a városban garázdálkodtak. Könnyen elintéztem őket a képességemmel, a még járóképes tagok akkora rémülettel az arcukon hagyták el a területet, hogy biztos voltam benne, többé ide sem merészkednek.

- Ez gyors volt- tapsolt meg Dazai, aki végig figyelte harcomat, majd hozzám sétálva a fülem mögé tűrt néhány vörös hajtincset. Érdeklődve néztem fel rá, mire keze eltávolodott arcomtól és derekamra vándorolt.- Oké, eddig bírtam.

- Mi-

Dazai nem engedte, hogy feltegyem kérdésemet, hanem egy váratlan mozdulattal félbeszakított. Közelebb rántott magához, karját teljesen körém fonta, majd ajkaimra tapadt. Szemeim a hatalmas döbbenetben elkerekedtek, de csak egy pillanatra volt szükségem, hogy felfogjam a történteket, s máris boldogan csókoltam vissza, közben átfonva nyakát karjaimmal. Fejem vörös volt akár egy paradicsom, de a magasabb arcát is halvány pír díszítette, amikor elvált tőlem.

- Naito-chan, igazából ezt már akkor meg akartam kérdezni, amikor a Port Mafianál megismertelek... lennél a barátnőm?

- Igen, igen, igen!- ugrottam a nyakába széles mosollyal arcomon, mérhetetlen örömömben még egy könnycsepp is kicsordult a szememből. Dazai felkapott és megpörgetett a levegőben, miközben újra ajkaimra hatolt, ezúttal szenvedélyesebben, amíg meg nem hallottunk egy éles kiáltást.

- Engeded el a húgom azonnal, te idióta?!?!

Egy másodperc töredéke alatt rebbentünk szét, majd kínos mosollyal meredtünk a velünk szemben álló Chuuyára. Úgy nézett ki, mint aki menten felrobban.

- Azért jöttél, hogy visszavigyél?- kérdeztem félve, mire bátyám vonásai megenyhültek.

- Dehogy, soha nem tennék olyant. Én is láttam, hogy nem bántak jól veled, utálom is magam amiért nem tehettem ellene semmit. Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy, és azonnal tudtam kinél keresselek- pillantott mérgesen Dazaira.- Ha neked jobb így, azzal én megelégszem.

- Sokkal jobb.

- Akkor ez van, néha meglátogatlak, húgi- vont vállat mosolyogva, majd gyilkos tekintettel mutatott rá a mellettem állóra.- Te pedig fuss. Most!

- Otthon találkozunk- nyomott egy utolsó puszit fejemre a barátom, aztán őrült tempóban kezdett rohanni féltőn szerető testvéremmel a nyomában.