-Kiyoko-chan- kérésére ^^
___________________________

~Atsumu szemszöge~

A kanapéra kuckóztam be egy vastag pléd alá bújva, miközben a TV képernyőjét figyeltem, de egy műsor sem kötötte le a figyelmem, csak unottan váltogattam a csatornák között. Szabad kezem gömbölyű pocakomon pihent, amiben már kilenc hónapos ikreim növekedtek. Eszembe jutott a pillanat, amikor napok óta tartó rosszullét és egyéb tünet után orvoshoz mentem, ahol kiderült, hogy gyereket várok -az volt életem egyik legszebb napja. Bár azt be kell vallanom, elég nehéz időszakon vagyunk túl Samuval, kezdve a szüleink kiakadásától az engem illető ítélkező pillantásokig. A teljes igazságot -hogy gyerekeim apja az ikertestvérem- csak a szüleim, Suna és Kita-san tudja, a nagy többség számára az a hivatalos story, hogy mesterségesen termékenyítettek meg.
A legtöbben nem értik, hogy miért vállaltam be ezt, amikor kereshettem volna egy feleséget, aki szülne nekem gyereket. Az ilyeneken jót nevetek magamban.

Az viszont nagyon jól esik, hogy régi és jelenlegi csapattársaim is teljes mértékben támogatnak. A csapattal is el tudtam intézni, hogy kimaradjak egy időre -mert hát na, a szülés...-, így viszonylag minden rendben volt. Random emberek és gyűlölködő ismerősök véleményét pedig pont leszarom, nem engedem, hogy bezavarjanak az életembe, vagy akár a kapcsolatomba.

Hasamat már két kézzel simogattam, mosolyom szélesedett, valahányszor megéreztem a kis lábak rúgdolózását. Egyik kezemmel a telefonom után nyúltam, majd tárcsáztam a szerelmem.

- Samu~~, magányos vagyok!- szóltam bele, amint ikrem fogadta a hívást.

- Tsumu, egy órája jöttem le- sóhajtott fel Osamu a vonal másik végén, könnyen meg tudtam mondani, hogy éppen a fejét fogja.- Inkább nézd meg, hogy pontosan mikor kell orvoshoz mennünk.

- Csak szerdán, most gyere ide, öleléseket akaro-

- Hogy mikor?

- Szerdán... miért, mész valahová?- ráncoltam össze a szemöldököm, azon agyalva, hogy mi dolga lehet neki aznap.

- Bazd meg, Tsumu!

- Hé hé, tudod, hogy a tehesség utolsó hónapjában már nem-

- MA VAN SZERDA! Fél perc és indulunk- bontott vonalat, és már hallottam is, amint fénysebességgel rohan fel a lépcsőn.

- Oh...- szóltam megilletődve, miközben lassan feltápászkodtam.- De én még nem vagyok kész lelkileg!- pánikoltam be teljesen.

- Tsumu, ne mozogj! Viszlek- jelentette ki és már fel is vett karjaiba, majd elindult a lépcső felé.

- Samu, várj már! Fájni fog, nem akarom, hogy fájjon!

- Erre nem most kell gondolni Tsumu! Ott leszek melletted és fogom a kezed, jó? Nyugodj meg, az idegesség árt a babáknak!

- Jó...- fogtam be gyorsan a szám, de közben kezdtem egyre jobban megijedni. Őszintén féltem, hogy mi fog történni.

Biztosra mondhatom, hogy Samu nélkül megbolondultam volna. Végig ott volt velem, nyugtatott és csitított, kivételesen akkor sem kezdett el ordítozni velem, amikor a szemére hánytam, hogy nem ért semmit.
Rohadtul fájt a császárolás, ráadásul az energiámat is annyira leszívta, hogy utàna csak egy gyors pillantást vetettem ikreim aranyos arcára, majd mosolyogva hunytam le szemeimet.

Nem tudom meddig lehettem kiütve, de amikor felébredtem az első dolog amit észrevettem az ágyam mellett ülő Samu volt. Karjában tartotta alvó gyerekeinket, csillogó szemekkel bámulta békés arcukat, arra fel sem figyelt, hogy időközben magamhoz tértem. Fejem lassan elfordítottam irányukba, ajkaimra boldog mosoly kúszott, ahogy meghatódva néztem kis családomat.
Osamu hirtelen rám emelte tekintetét, elkerekedett szemekkel vette tudomásul az arcomon lefolyó könnycseppeket.

- Tsumu, mi a baj? Fáj valahol, hívjak orvost?- kérdezte aggódva, mire boldog vigyorral megráztam a fejem.

- Minden rendben. Csak olyan szép ez a pillanat.

- Megcsókolnálak, de nem akarom felébreszteni őket- pillantott a kicsikre, mire halkan felnevettem.

- Azt nem is szeretném- óvatosan feltornáztam magam ülő helyzetbe, mire éles fájdalom nyílalt hasamba. Felszisszentem, de annyira nem törődtem vele, hátam az ágy támlájának döntöttem és kinyújtottam karjaimat Samu felé.

Lassan átadta nekem az egyik kisfiút, vigyázva hogy ne ébresszük fel. Ahogy magamhoz szorítottam a karjaimban heverő gyerekemet, akit kilenc hónapig a szívem alatt hordtam, ajkaimat össze kellett préselnem, hogy ne zokogjak fel hangosan. Újabb könnycseppek folytak le arcomon egyenesen édes kisfiam bőrére, mire kinyíltak gyönyörű, sötétszürke szemei. Ahelyett azonban, hogy sírni kezdett volna, ajkaira széles mosoly húzódott, kis kezeit arcom felé nyújtotta.

- Föld hívja Tsumut- nevetett fel szórakozottan Osamu, kiszakítva a bambulásból, mire rápillantottam.- A nevek, emlékszel?

- Hai hai~! Akkor ez a kis cukiság lesz Keiji- néztem újra a karjaimban fekvő, ismét alvó csecsemőre.

- Ez az édes kisfiú pedig Kenji- mosolygott ikrem másik gyerekünkre, aki még mindig csendesen aludt.

Olyan szép volt az a jelenet, annyira idillinek hatott, hogy megszólalni sem akartunk. Csak néztük hol egymást, hol a gyerekeket, s közben a vigyor levakarhatatlan volt arcunkról.

~time skip: 3 évvel később~

Az edzés végén egy gyors zuhany után öltözni siettem, hogy időben el tudjam hozni a gyerekeket a napköziből. Villámgyorsan kaptam magamra a ruhákat, amit a többiek visszafojtott mosollyal reagáltak le.

- Tsum Tsum, még mindig te vagy az egyik legjobb feladó!- mutatta fel nekem hüvelykujját Bokkun, amikor belépett az öltözőbe.

- Csak az egyik legjobb?- nevettem fel, magamra kapva sárga melegítő felsőmet.

- A legeslegjobb mindig is Akaashi lesz!- jelentette ki magabiztosan, amit csak elengedtem a fülem mellett és gyorsan összepakoltam a cuccaimat.

Edzőtáskám a vállamra vettem, majd kirohantam az öltözőből, szint fellökve a csapatkapitányt, de ma elnézte nekem. Általában Samu hozza el a gyerekeket, ma viszont elég sok vásárlója van, így felajánlottam, hogy értük megyek én.
Leparkoltam a napközi előtt, az ajtóban álló ikrek azonnal elkezdtek futni felém, amint kiszálltam az autóból. Leguggoltam és mosolyogva átöleltem mindkettőjüket, gyorsan intettem egyet az óvonéninek, miközben megköszöntem, hogy vigyázott rájuk.

- Sokat vártatok?- kérdeztem mosolyogva, beültetve őket a hátul lévő gyerekülésekbe, majd gondosan bekötöttem mindkettőt.

- Igen!

- Nem!- kiáltották tökéletesen egyszerre, mire felnevettem.

- Sajnálom, elhúzódott az edzés. Szeretnétek fagyit engesztelésül?- ajánlottam fel beülve a vezető ülésre, miközben a tükörben néztem őket. A szemük egyszerre csillant fel és elárasztottak helyeslő kiáltásokkal, mire nevetve kanyarodtam el kedvenc fagyizójuk irányába.

Egy háromszemélyes asztalnál ültünk, én csak mosolyogva figyeltem a fiaimat, amint csokis fagyijukat ették. Olyanok mint két tojás, a régi önmagunkra emlékeztetnek. Keiji Osamu szemeit örökölte, míg Kenji az enyémet, mindkettőjük haja gesztenyebarna, párom szerint "olyan pimasz arcuk van, akárcsak nekem".
Állam kezemen támasztva mosolyogva figyeltem őket, amint azon versenyeztek, melyikük eszi meg előbb az édességet. Még egy dolog, amiben ránk ütöttek.

- De papa! Apa azt mondta nem ehetünk fagyit ebéd előtt- jegyezte meg Kenji a kiskanalát nyalogatva.

- Amiről apa nem tud, az nem fáj neki- kacsintottam játékosan, mire felnevettek és csendben ették tovább fagyijukat.

Mivel ragaszkodtak hozzá, a játszótérre is elvittem őket, hogy kiszaladhassák magukat. Egy padon ülve figyeltem ahogy szórakoznak, közben aláírást adtam néhány rajongónak, de fél szemem mindig rajtuk tartottam, ugyanis hajlamosak pillanatok alatt eltűnni. Egy órácska után a kocsiba parancsoltam őket, hogy végre hazamehessünk, már alig vártam, hogy lepihenhessek kicsit.

Osamut a boltjában találtuk; mivel a vásárlók ekkor keveseben voltak, az ikrek egyenesen letámadták, hogy adjon nekik onigirit. Párom mosolyogva küldte fel őket kezet mosni a lakásba, majd amint az utolsó vásárló is kiment, egy gyors csókot váltottunk. Samu bezárta az üzletet, hogy tartson egy kis szünetet és együtt ebédelhessen velünk. Mi hárman az asztalnál ülve vártuk a kaját, ő pedig -mint egy ügyes háziasszony- tálalta nekünk az ételt, majd leült velem szemben. Keiji mellettem foglalt helyet, ikre pedig szerelmem mellett, és csakúgy falták az onigirit, ami miatt kicsit olyan érzésem volt, mintha három Samuval ebédelnék együtt. Ez a gondolat rögtön mosolyt csalt arcomra.

- Apa, mehetünk játszani?- néztek kiskutya szemekkel Osamura, aki mosolyogva intett a szobájuk felé, mire mindketten elrohantak. Én is felálltam volna, de hangja megállított.- Te maradsz!

- Uh... miért érzem azt, hogy valami rosszat csináltam?- kérdeztem összehúzva magam, de a szemben ülő tekintetét látva biztos voltam benne, hogy komoly témáról akar beszélni, ami miatt akaratlanul is elfogott a nyugtalanság.

- Tsumu-

- Ugh, jó beismerem! Elvittem őket fagyizni, de csak azért mert pár perccel később tudtam utánuk menni. Elhúzódott az edzés végi megbeszélés, ezért ki akartam engesztelni őket. De te is látod, hogy rendesen ebédeltek, szóval ne légy mérges- vallottam be "bűnömet", miközben egyik keze után nyúltam és összekulcsoltam ujjainkat, majd puszit nyomtam kézfejére.

- Jó, ezért még számolunk, de nem ezt akartam...

- ...szóval feleslegesen fedtem fel a titkomat?- kérdeztem megszeppenve, mire bólintott egyet.- Franc, pedig még az ikreket is meggyőztem, hogy ne mondják el!- temettem arcom kezeimbe, mire a párom felsóhajtott.

- Tsumu, figyelj egy kicsit- kérlelt, miközben elhúzta kezeimet, így újra kilátása nyílt az arcomra.- Most nem foglak leszidni. Egyelőre...

- Ne már, babe~!- sóhajtottam fel fáradtan, mire apró mosoly terült szét ajkain.

- Csak azt szerettem volna, hogy... khm, a kezedet megkérni nem fogom, de szeretném ha legalább viselnénk ezeket- húzott elő zsebéből két ezüst karikagyűrűt, mire döbbenten pillantottam rá.- Vagy szerinted ez már túlzás?

- Viccelsz velem?- pattantam fel boldogan, mellé lépve hosszú, szerelmes csókot nyomtam ajkaira.- Én húzom fel először!- nyúltam az egyik gyűrű után, majd ujjára húztam.

Osamu követte példámat, mosolyogva húzta fel gyűrűsujjamra az ezüst ékszert. Aztán megragadva kezem, ajkaihoz emelte és puszit lehelt rá.

- Örökké?- kérdezte mosolyogva, karjait nyakam köré fonva.

- Örökké!- öleltem magamhoz szorosan, fejem nyakhajlatába temetve, hogy puszit nyomhassak bőrére.