doraszalados kérésére ^-^
_____________________________

~Reader-chan szemszöge~

Szüleimmel hívatalosak voltunk édesanyám egyik nagyon közeli barátjának az esküvőjére ezen a hétvégén. Egy térd felettig érő halvány kék ruhácskát viseltem, amit erre az alkalomra vásároltam. Selymes anyaga volt, deréktől felfele egészen a vékony pántokig csipke borította, ami feldobta az egészet. Egy nem túl magas sarkú fekete szandált választottam, ezen kívül kiegészítőként csupán a nemrég kapott ezüst nyakláncomat vettem fel, amelyen egy kis szív alakú medál lógott.
Úgy éreztem, sikerült a visszafogott mégis csinos öltözködés keretein belül maradni, ezért elégedetten mosolyogva indultam el az eseményre.

A házassági ceremónia előtt szüleim barátaik mellé ültek le, én pedig elvándoroltam a fiatalok felé. A gondosan rendezett hófehér széksorok közepénél ültek, viszont csalódottan vettem tudomásul, hogy jóformán senkit nem ismerek közülük. Akadtak páran, akiket láttam már korábban, összeszedve bátorságomat odasétáltam az egyik ilyen fiúhoz. Harmadéves volt a sulimban, a Karasunoban, ott összefutottam már vele néhányszor. Barna haja szokás szerint hátra volt fogva, s megkötve, fekete öltönyt viselt fehér inggel, azonban nyakkendő nélkül. A mellette lévő helyen nem ült senki, ezért lehuppantam oda, majd beugrott, hogy illetlenül még rá sem kérdeztem, szabad-e.

- Ne haragudj, ugye nem baj, ha ideülök?- fordultam felé arcomon halvány mosollyal. Rám emelte mély barna szemeit, ösztönösen mért végig sietősen, majd ajkai lassan felfele görbültek.

- Egyáltalán nem. Esetleg találkoztunk már valahol? Nem akarok tolakodónak tűnni, de olyan ismerős vagy.

- Nos a suliban láthattál a folyosón, szerintem onnan ugrok be neked.

- Az lehet. Elsőéves vagy, igaz?

- Igen, a senpai pedig harmadéves, ha nem tévedek.

- Eltaláltad.

Beszélgetésünknek a kezdődő esemény sajnos véget vetett, pedig reménykedtem benne, hogy társaloghatok még Azumane-sannal. Igen, időközben beugrott a neve is röplabda csapatunk ászának; láttam néhány mérkőzésüket az elmúlt szezonból, a Shiratorizawa elleni döntő különösképpen megragadt az emlékezetemben. Ezt megfelelő beszédtémának ítéltem meg, reménykedtem benne, hogy az ünnepség alatt lesz lehetőségem felhozni, már ha megtisztel társaságával a buli alatt. Rajta kívül nem igazán ismertem a jelenlévő fiatalokat, de ahhoz sem mentem volna szívesen oda, akivel találkoztam már ezelőtt. Valamiért sokkal kellemesebbnek éreztem a barna hajú mellett maradni, nyugtató aurát árasztott magából, tényleges cselekedetek nélkül is éreztem kedvességét. Már azzal megmentett a magánytól, hogy leülhettem mellé, s szóba elegyedtem vele néhány pillanat erejéig; az elején azt hittem, szét fogom unni az agyam a ceremónián majd az egész bulin.

Amint véget ért a hivatalos szertartás, a násznépet a kint felállított asztalokhoz irányították - a fényesen sütő Nap, kellemes időjárás miatt nem foglaltak benti termet. Kellemes tavaszi szellő fújdogált, miközben az emberek kis csoportokat alkotva beszélgettek, néhányan a zene ritmusára táncoltak, míg mások az ifjú párnak gratuláltak. Én pedig kínos csendben kuporogtam a kijelölt helyemen - hála az ültetéses esküvőnek -, magányomban egyre szimpatikusbbnak hatott a nem messze lévő votkás üveg.
Nemsokára azonban valaki mellém huppant, oldalra fordulva észrevettem, hogy társaságom nem más, mint Azumane.

- A nevedet még meg sem kérdeztem- jegyezte meg nevetve, picit szégyenlősen.

- (Név) vagyok. Be kell vallanom, örülök, hogy te is jelen vagy, Azumane-san.

- Az Asahi megfelel. Te sem ismersz sokakat itt?

- Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni azokat, akikkel találkoztam ezelőtt.

- Akkor hasonló cipőben járunk. Lenne kedved táncolni egyet?

- Igen, nagyon szívesen- fogadtam el felém nyújtott kezét, mire a többiekhez vezetett.

Nem nyomultunk be középre, a tömeg szélénél megtorpantunk, igyekeztünk észrevehetetlennek tűnni, viszont szüleim még így is kiszúrtak minket. Amint meglátták egy szem lányukat egy magas, helyes fiúval táncolni, fényképezőgépet előkapva - amit azóta sem tudom, honnan szereztek - az összes lehetséges szögből megörökítették a pillanatot.
Szégyenemben vörös arcomat a harmadéves vállába temettem, bűnbánóan sandítottam fel rá.

- Ne haragudj, általában nem ilyenek- motyogtam halkan, erre az idősebb kínosan elmosolyodott.

- Ugyan, semmi baj...

Eléggé zavart az anyáméktól kapott fokozott figyelem, ezért néhány szám után inkább félrevonultunk. A helyhez tartozott egy gyönyörű, virágokkal díszített kert, ami tökéletes volt sétálásra, arra vettük az irányt, hogy nyugodtan beszélgessünk, bámuló szempárok nélkül. Ekkor kezdtek kellemesebben, de sajnos sokkal gyorsabban is telni az órák. A fiú társaságában annyira elszórakoztam, hogy csak az esti hideg szél, s lehűlt levegő miatt vettem észre az idő múlását. Egy pillanatra összerezzentem, Asahi viszont gyorsan hátamra terítette fekete zakóját, hogy ne fázzak. Nagy volt nekem, de kellemesen felmelegítette reszkető vállaimat. Megálltunk a rózsákkal körbeölelt ösvények egyikén, a tiszta, csillagokkal borított eget kémlelve összehúztam magamon a fiútól kapott ruhadarabot. A barna hajú mögém lépett, óvatosan átkarolta vállaimat, mire testem ösztönösen közelebb húzódott hozzá. Keze derekamra csúszott, szorosabban ölelt magához, a belőle áradó melegség teljesen elűzte a hideg éjszaka érzését.

- Nem szeretnél elmenni valahová jövő héten?- kérdezte hirtelen, megtörve a csendességet, ezt viszont egy pillanatig sem bántam.

- De igen, az csodás lenne.