simp-for-suna kérésére ^-^
_____________________________

~Reader-chan szemszöge~

Az ablakomon bevilágító sugarak ébresztettek reggel, jelezve, hogy ideje belevágni egy új, viszont ugyanolyan egyhangú és unalmas napba, mint az összes többi. Egy rövid tisztálkodás után magamra öltöttem egyenruhámat, majd elindultam a főhadiszállásunkra, hogy ellássam rendszeres teendőmet.
Amióta a Katonai Rendőrség tagjává váltam - már lassan két éve -, minden nap ugyanazzal a feladattal bíznak meg, amely tulajdonképpen az összes ott töltött órámat felöleli. Ez pedig nem más, mint Annie Leonhart, vagyis inkább a bekristályosodott gubójának az őrzése. Hitch és én váltjuk egymást legtöbbször, habár ritkán más társamat is kihelyezik ide.

Emiatt napjaim nagyrésze unalmasan telik, hiszen az egyetlen élőlény a közelemben egy elzárkózott nő, ha nem számítjuk a szoba sarkában megbújó pókokat. Az elmúlt évek alatt egyetlen gyakori látogató akadt itt, az egyik felderítő, Armin Arlert.
Az első néhány alkalommal furcsának találtam, hogy eljön beszélni ehhez a lányhoz, s igazából semmi mást nem tesz, csupán beszámol neki az eseményekről, amelyek kint történnek, mintha bármit érthetne belőle a másik. A hónapok leforgása alatt azonban volt lehetőségem közelebbről is megismerni őt. Jobban belegondolva ő már a legelejétől nyitott volt irányomban, inkább én zárkóztam el a csevegés elől, ugyanis nem értettem a szándékait.
Kellett egy kis idő a későn kapcsoló agyamnak, hogy felfogjam, valójában nincsenek semmilyen szándékai. Egyszerűen csak beszélgetni akar velem, az érdeklődése pedig nem több, mint kedvességének tükröződése.

Megkedveltem ezt a fiút, jobban, mint azt bármikor is hittem volna. A szürke napok, melyeket a föld alatti cellában Annie Leonhart megfigyelésével töltöttem, színesebbé váltak. Nagyot dobott kedvemen minden alkalommal Armin jelenléte, még ha nem is tudott eljönni rendszeresen. Sőt az idő elteltével jóval ritkábban volt lehetősége benézni hozzánk, én mégis egyre többször gondoltam rá.
Néha csak azon kaptam magam, hogy keserű mosollyal nézek magam elé, vagy éppen a szőke lányra, miközben azt motyogom, hogy mennyire szerencsés ő. Sikerült felkeltenie egy olyan különleges személy érdeklődését.
Hiszen hiába szeretném azt gondolni, s bizonygatom is magamban, hogy Armint az én hogylétem foglalkoztatja valahányszor idejön, az igazság merőben eltérhet. Eleve nem miattam kezdett idejárni; tulajdonképpen én is csak ezen rám eső feladat, vagyis Annie által ismerhettem meg.

Ezeket a gondolatokat viszont igyekszem minden alkalommal megfojtani magamban, valahányszor visszatérnek. Nem akarom, hogy bármilyen mértékben elvonják figyelmemet a munkámról, vagy más hatással legyenek rám. Agyalni rajtuk eleve felesleges, mivel nem változik meg semmi ezzel.
Éppen ezért a mai napon is kitisztítottam a fejemet - legalábbis próbálkoztam vele -, s elkomolyodva, csak a feladatomra figyelve sétáltam le a cellához. Hitch az ajtó előtt várakozott a váltásra, amint észrevett engem, már itt sem volt, azonnal indult pihenni.
A helyiségbe belépve megpillantottam a gyakori vendéget, ahogy a földön ülve mesél valamiről - mint mindig. Érkezésemre felpillantott rám, halványan elmosolyodva köszöntött, ami egymagában elegendő volt hozzá, hogy megdobogtassa a szívemet.

- Ilyen korán?- ültem le mellé ásítva egyet. Az ébrenlét még nem járta át testemet teljesen, úgy éreztem bármelyik pillanatban el tudnék aludni, ha lehetne.

- Igen, elvégre délután nem érek rá.

- Dolgod lesz?

- Néhány napig... szóval nem találkozunk egy darabig.

- Értem. Megleszünk addig kettesben Annie-val- sóhajtottam fel elképzelve a rám váró, még a szokásosnál is unalmasabb időszakot.

- Erről jut eszembe... miért választottad azt, hogy vigyázol rá?

- Heh? Én? Ezt honnan veszed?

- Hitch mondta...

- És te elhiszed, amiket fecseg?- vontam fel a szemöldököm hitetlenül. Armin erre nevetve megrázta a fejét.

- Igazad van, ennek így nem lenne sok értelme.

- Ha én választhatnék magamnak munkát, akkor nem itt ülnék, hanem a többi fejessel együtt bort iszogatnék egy irodában egész nap.

- Logikus...

- Viszont téged nem értelek- pillantottam rá, mire teljes figyelmét rám fordította.- Van választásod, mégis sokszor eljössz ide, pedig biztosan lenne jobb dolgod is. Ennyire fontos neked Annie? Tulajdonképpen ki ő neked? Ilyen közel álltatok egymáshoz régen?

- Túl sok kérdés egyszerre- pislogott nagyokat, magában elemezgetve a hallottakat, bár biztos vagyok benne, hogy sokkal inkább a válaszadással volt gondja. Láttam rajta, hogy hezitál.- Mindig azt hittem, hogy ő is egy közülünk, amikor pedig rájöttünk a valódi kilétére, lehetőségünk sem volt igazán megbeszélni a dolgokat. Szerettem volna megtudni, hogy mit miért tett... Szerintem ez késztet arra, hogy meglátogassam. Be akarok számolni neki a dolgokról, így egy nap talán képesek leszünk megérteni egymás szándékait.

- Vagy úgy...- sütöttem le szemeimet. Habár megvilágosodtam egy bizonyos szinten, belül csalódott voltam valamennyire, hiába akartam elnyomni ezt. Talán már túl sok érzést, gondolatot rejtettem agyam legmélyebb bugyraiba, s ez nem fér be a többi közé.

- Illetve ha itt vagyok, beszélgethetek veled.

-... tessék?

- Nos... azt hiszem elég jóban vagyunk, nem?- kérdezte bizonytalanul, mire némán bólintottam egy aprót.- Legalább tudom, hogy nem érzed magad egyedül, amíg itt vagyok. Ezen a cellán kívül nem szoktuk látni egymást, szóval olyan ez a hely, mint valami találkozópont kettőnknek.

- Akkor nem csak miatta vagy itt?

- Nem- rázta meg a fejét.- Szeretem veled tölteni az időmet, nagyon jó társaság vagy.

- Ezt én is mondhatnám- mosolyogtam rá vidáman, miközben belül szinte felordítottam a boldogságtól. Szóval mégis gondol rám.- Csak már teljesen azt hittem, hogy szerelmes vagy Annie-ba és azért jössz el hozzá mindig...

- Mi? Nem, ő csak a barátom. Vagyis az volt... már sokkal inkább egy rejtély mindannyiunk számára, amit ki akarok deríteni, de nem több ennél.

- Szóval egy barát...

- Igen.

- Mint én?

- Ha őszintének kell lennem, te egy kicsit más vagy.

- Milyen értelemben más?

- Majd egyszer elmondom...- állt fel zavartan, halvány pírrel az arcán. Nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni rajta.

- Pontosan mikor is?

- Amikor találkozunk a cellán kívül.

- Akkor kénytelen leszel elhívni valahová~.

- Ha csak ennyi kell, szívesen megteszem- pillantott rám kedvesen, aranyos mosolyával, majd egy gyors köszönés után távozott.

Tőlem pedig csupán annyira futotta, hogy kezeimbe temetve az enyhe pírrel díszített arcom, halkan felsikítsak.