Honey_milk_28 kérésére UwU
_____________________________

Tokió nagyvárosi forgatagában sűrögtek az emberek, mintha múlandó életük vége elől próbálnának elmenekülni, attól tartva, hogy a halál, minden tapasztalatuk lezárása még azelőtt eléri őket, hogy vágynának rá. Olyan sok dolog volt még, amit el kellett intézniük, élmények, nemsokára emlékké változó események, melyek csak rájuk várnak, hogy megszerezzék azokat. Ezért nem állhat meg számukra semmi, ezért nem lazíthatnak egy percre sem.

Egy fekete hajú fiú lassan sétálgatott a zsúfolt, rohanó emberekkel tele lévő utcákon - ő volt az egyetlen lélek a láthatáron, aki ráérősnek tűnt abban a forgatagban. Akaashi Keiji számára ugyanis az idő érezhetően lelassult, minden pillanat óráknak beillő szenvedéssé változott. Arca talán nem tükrözte, de szíve összefacsarodott az őt ért fájdalomtól s veszteségtől, a tehetetlen, erőtlen állapotától. Szánalmas, szinte már nevetni való, mennyire jelentéktelennek érzi magát ezekben a napokban. Nem talál, nem képes megoldást találni problémájára, az egyetlen, amire gondolni tudott - mely minden kétséget kizáróan nem segít semmit, csupán saját lelkiismeretét csillapítja valamelyest -, az a kis, félreeső virágboltba való betérés volt.

Céltudatosan ballagott oda az üzlet bal részlegébe kipakolt, cserépbe, esetenként vázába rakott virágokhoz. Itt megint csak megállt, nézte az előtte heverő, színesebbnél színesebb szirmokat, miközben legalább tíz ember szaladt be a helyiságbe, majd távozott elégedetten, kezében egy gyönyörű csokorral. 

A pultnál dolgozó idős hölgyet egy idő után aggasztani kezdte a fiatal tanácstalansága, s egyben kifejezéstelen, egyetlen érzelmet sem tükröző szemei. Arcán aranyos mosollyal sétált a fiú mellé, szemüvegét megigazítva az általa kémlelt virágokra vezette tekintetét.

- Segíthetek a választásban?- hangzott kedves hangja a kis helyiségben.

- Nem... azt hiszem. Úgy gondolom, már megtaláltam a megfelelőt...- érkezett Akaashi határozatlan válasza, miközben a három szál illatos, legpompásabb szirmaikat viselő kék íriszekre nézett.

- Oh rendben, látom mégis sikerült döntened. Csokorban lesz?

- Nem... csak így, egyszerűen.

Keiji fejét egy pillanatra sem emelte fel, szemeivel szüntelenül a virágot kísérte figyelemmel, mintha még mindig lett volna szívében egy kis bizonytalanság.
Vajon elég jó lesz ez a fajta annak a különleges személynek?
Végül megvette. Habár csak reménykedni tudott, hogy tetszeni fog a másik félnek is, mégis határozottabban lépett ki a helyiségből, s megindult a kórház irányába.

A fekete hajú három héten át rendszeresen, minden második nap szinte ugyanabban az órában betért az üzletbe. Minden alkalommal az először kiszemelt virágból választott, aztán kezében a három szál kék írisszel ugyanaz az úticél felé sétált el.
Csupán a viselkedése változott az eltelt idő alatt. Az elején nyugodt volt, csendes és szűkszavú - csak megvette, amit szeretett volna, azzal pedig távozott is. Az utóbbi napokban viszont valami más lett; türelmetlenebb hatást keltett, néha csalódott volt, olykor inkább izgatott vagy zavarodott. Akadt olyan délután is, amikor pár perc erejéig szóba elegyedett az eladó hölggyel, s megdícsérte gyönyörű kínálatát, az összes pompázó virágot.

A negyedik héten a fiú nem jelent meg az üzletben. A néni napokig nem látta, már aggódni kezdett miatta, szívét elfogta a nyugtalanság - holott részleteket nem ismert a fekete hajú életéről. Aztán a kellemes, napsütéses szombati reggelen Akaashi lihegve, de arcán annál nagyobb mosollyal berohant a boltba.

- A szokásos lesz, igaz?- érdeklődött jókedvűen a pult mögött álló, kezével már nyúlt a vázába előkészített íriszek felé.

- Nem, kivételesen nem azt szeretném.

- Nocsak, talán ráunt a kék virágokra?

- Erről szó sincs, még mindig elbűvölőnek találom őket. Viszont ma... valami különleges fog történni velem. Pontosabban valamivel, aki közel áll hozzám.

- Értem, kedves- kuncogott halkan a hölgy.- Mit adhatok?

- Rózsát. Egy egész csokorral.

Keiji a világ leggyönyörűbb vörös csodáival együtt hagyta el a helyiséget. Mindegyik szál tökéletesen kinyílt, élénk színben pompázó volt - mellkasához szorítva őket haladt gyors léptekkel a kórházhoz. Izgatottan, s közben kicsattanó boldogsággal sétált be az üvegajtón, majd rohant fel a lépcsőkön. Végigróva az ismerős folyosót, immáron széles mosollyal ajkain kopogott be az elmúlt hetekben rendszeresen látogatott kórterembe.
Bent pedig egy valóságos csoda várta - ahogy azt a reggeli telefonhívásban közölte vele egy nővér.

Az ágyon fekvő lány ezúttal érkezése pillanatában ráemelte (sz/sz) szemeit, s azonnal megtelt arca örömkönnyekkel. Bőre még sápadt volt, keze erőtlen, de lassan kinyújtotta felé egyik karját, magához hívva kedvesét, aki hezitálás nélkül odasietett mellé.

- Végre felébredtél, kedvesem- nézett szerelmes pillantásokkal a fehér takaró alatt pihenő barátnőjére.- Már régóta várok rád, (Név).

- Olyan sokáig voltam kómában?

- Nélküled egy perc is éveknek tűnik... Viszont igen, egy teljes hónapig itt feküdtél, öntudatlanul.

- Álmodtam valami szépet, Keiji.

- Mi volt az? Elmeséled?- kérdezte kedvesen Akaashi, miközben az ágy melletti szekrényen lévő vázába helyezte a vörös rózsákból alkotott csokrot.

- Kék íriszeket láttam, egy egész mezőnyit azokból a virágokból. Olyan érzésem volt, mintha egy különleges embertől kaptam volna őket.

- Valóban? Ez érdekes- mosolygott rá sejtelmesen a fiú, majd a székre leülve gyengéden tenyerébe rejtette barátnője kezét. Arcához hajolt, apró puszit nyomott sápadt bőrére, s egy hosszú, érzelmes csókkal ajándékozta meg.

- Kíváncsi vagyok, mi idézhette ezt elő.

- Talán varázslat.

- Te sosem változol- nevetett fel halkan a lány, csengő hangja zene volt Akaashi füleinek.

- Igazad van- kulcsolta össze ujjaikat felhőtlen boldogsággal szívében.- Egy hónap elteltével is ugyanúgy szeretlek, mint eddig.