Kageyama Tobio. Az ember aki minden fontos percben velem volt életem során és aki a szerelmem is. Bár ő ezt nem tudja,miért is tudná? Nemrég lett egy barátnője aki miatt szinte már nem is beszélünk. Azt az érzést kelti velem hogy már nem számítok,de én nem akarok több év barátságot eldobni. Szüleim válásakor velem volt még,de ezután eldobott. Szívemet ez nagyon megütötte.
Most éppen egy táborba tartunk,év végén mindig elmegy az osztályunk egy pár napos táborba. Nem igazán örültem ennek,mert így mindig láttam akaratlanul is feltűnő kageyamát és barátnőjét. Mindig mikor megláttam őket gyomrom enyhén görcsbe rándult. Fájt nézni hogy nem én vagyok ott,hogy nem az én kezem fogja,hogy többé nem nekem segít. Szüleim válása óta teljesen egyedül maradtam. Senki sem próbált közeledni,még akkor sem ha én próbálkoztam,így végül jobb gondoltam csak egyedül maradni a problémáimmal.
-Rendben gyerekek! Mindenki megvan látom. A fiúk balra a lányom jobbra,és nincs átjárkálás!!-kiabált az osztályfőnök majd mindenkit útjára engedett. Én egy sarokban foglaltam helyet egy magányos ágyacskában,Kageyama barátnője pedig nem sokkal mellettem,pont ráláttam. Közben kipakoltam cuccaimat és a fülhallgatómmal kivonultam egy elvont helyre. Szokásommá vált magam bántalmazása ami egyfajta megnyugvásként szolgált. Ismét kezemhez nyomtam az éles tárgyat,ami heges kezemre új vágásokat képzett. Én csak nekidőltem a mellettem lévő falnak és könnyeimet útnak engedtem. Szükségem lett volna rá. De ő eldobott.
Miután halkan kisírtam szemeimet visszamentem a szobába ahol megláttam Kageyamát barátnője mellet feküdni. A többi lány csak csodálta,de én csak gyorsan elsuhantam mellettük. Leülten az ágyamra,gyorsan összepakoltan a kellékeket ami fürdéshez kell majd el is indultam a helyiségbe. Itt bementem egy kabinba majd könnyeimet szabadjára engedtem. Újra sírok,újra. Csak azért mert megláttam. Szánalmas vagyok,de csak őt tudom szeretni. Nagy valószínűséggel soha nen fogja viszonozni,de nekem megfelelő. Csak ő boldog legyen. Mikor végeztem a tükörbe néztem.
Talán az alakom miatt? Azért amiért így nézek ki? Miért?-csak tanakodtam a válaszokon,de végül újabb rossu szokásomhoz értem,a hányatáshoz. Szerettem volna minél hamarabb kilókat leadni molett alakom miatt,de nem láttam más módját,csak a hányatást. Mikor mindennel végeztem egy pulcsit felkaptam hogy vágásaim elrejtse,majd visszaindultam a szobába.
Kageyama még mindig ott volt és barátnőjét ölelgette ami nagyon fájt. Leültem ágyamra majd éppen a fülhallgatót nyomta volna fülembe valaki megszólított.
-Hallod [Név] mi ez a rossz kedv?-hangneme kissé rosszindulatú volt,tisztában voltam vele hogy sejti, kageyama a szerelmem de ő nem akarta hogy ez valaha is beteljesüljön.
-Jah semmi-villantottam egy kamu mosolyt majd belenyomtam a fülhallgatót a fülembe. Próbáltam azt tettetni hogy én igen is telefonom világában elmerültem,de mindig kageyamára tévedt a szemem. Kissé furcsáltam hogy még 9kor is nálunk van,de nem volt más választásom. Ki kellett bírnom könnyek nélkül. Fél 10-kor kellet lefeküdnünk és ekkor már sejtettem mi fog történni. Kageyama mind a 4 nap itt fog aludni. Szívemet nagyon megütötte,de nem tudtam vele mit tenni,el kell viselnem. Lassan lekapcsoltam telefonom kijelzőjét majd lehunytam szemeimet. Viszont hallottam kageyamát ahogy barátnőjét simogatja álomba.Könnyeim szép lassan megeredtek,nagyon nehezen de sikerült csendesen sírnom. Nagyon fájt hogy ő nem engem nyugtat,szeretget,de legjobban az,hogy ezt látnom kellett. Megvártam még mindenki elalszik majd pengéimet megragadva kisurrantam az épületből,egy csendes, nyugodt helyre. Itt kieresztettem hangomat,nen érdekelt ki hallja meg,hangosan sírni kezdtem miközben a penge éle bőrömet hasította. Levegőért kapkodtam,de nem ment. A sírás és a fájdalom uralkodott fölöttem. Hangosan zihálva vettem a levegőt,de végül sikerült lenyugodnom. Remegve visszabújtam az ágyba ahol rögtön el is nyomott az álom. Majd ez a folyamat egészen a 4. Napig ment,ekkor már elegem volt. Mindennap eljártam egy csendes helyre,szükségem lett volna valakire,de senki nem volt velem.
A hazaúton újból egyedül ültem ami nekem teljesen szokásos volt. A zene csak ment a fülhallgatóimban,emellett az előttem nem sokkal ülő párt néztem. Észre sem vettem de könnyeim szaporán hullni kezdtek.
-Hé [Név] minden rendben?!-kérdezte mellettem ülő osztálytársam,amire mindenki felemelte fejét és szegezték rám szemeiket.
-M-Minden rendben! Csak kicsit elbambultam..-eközben szemeimet törölgettem,és mintha mi sem történt volna mindenki visszafordult. Ilyenkor látom igazán,hogy maximum akkor tűnhetünj fontosnak amikor már nem tudjuk érzéseinket magunkban tartani,ezért azok mohón utat törnek és meglepnek.
Mikor hazaértünk én csak elhaladtam a sok ölelkező család mellett egy teljesen véletlenszerű irányba. A szüleimet nem érdekelte hol vagyok,mit teszek. Ezért sem jöttek elém,pedig én csak egy ugyan olyan normális életet szerettem volna élni mint a többiek. A hideg utcákon cipőm halk hangja ahogyan összetapadt a járdán lévő kövekkel hangos volt. Egy óriási csendben hangos volt. Csak jártam az utcákat mikor Kageyama jött velem szembe. Szemeit rán szegezte,de nem érdekelt. Tovább haladtam,de kezeivel visszarántott. Én csak fájó szemeimmrl néztem rá kérdően.
-A kezed. Mutasd a kezed.
-Minek? Miért kéne tudnod akármit is?
-Mert szeretnék segíteni.-erre csak fájóan felnevettem. Ez volt az igazság,csak akkor vagyunk fontosak mikor már nem bírunk el saját érzéseinkel.
-Ha annyira segíteni akartál volna akkor nem hagysz egyedül..-kihúztam kezeim fogásából,majd elindultam egy újabb ismeretlen irányba. Kageyama utánam jött. Hajthatatlan volt. De már késő,túlságosan is fájt az amit mostanában átéltem,nem akartam még látni őt is. Mikor rátekintettem minden pillanat arra emlékeztetett mikor a barátnőjével boldogan nevetgélt,le sem szarva engem.
-Halgass meg!-fogta meg kezemet újra
-Összeköltöztök a kedbes kis csajoddal vagy mit akarsz mondani?! Azt hogy sajnálod hogy itthagytál?! Semmit nem tesz,már túlságosan is fáj..nem is tudod milyen egyedül lenni ennyi ideig..magadban tartani ezeket az érzéseket-ekkor sírásban törtem ki. Nem akartam sírni előtte,de végül megadtam magam.
-Annyira fájt! Annyira fáj! Fáj hogy vele vagy..nagyon is fáj!-Kageyama csak átölelt és puszikkal hintette be sós könnyeimmel borított arcom.
-Én nem ezt akartam elérni..mi sosem voltunk együtt..csak megjátszottuk. Mert tudni akartam hogy szeretsz e. De nagyon rosszul sikerült-ekkor ölelésne vont és simogatta hátamat. Én pedig belekapaszkodva sírtam ki minden bánatomat.
Mikor sikerült megnyugodnom mindent megbeszéltünk,és életem újra sínbe jött.

-Timeskip pár évvel később-
-Drágám!
-Igen?
-Fordulj meg.
-Mon-K-Kageyama!
-[Név] Leszel a feleségem?
-Persze hogy igen!