Hoi mindenkinek. Ez egy teljesen összeszedetlen rész lesz. Egy kiadós sírás után írom ezt. Előre bocsánat ezért ^^

Reader szemszög:
Itt vagyok fent. A UA tetején. Csak bámulok a lenti mélységbe ahol osztálytársaim,és régi ismerős alakok haladnak el. Pár könycsepp leszalad kerek arcomon de gyorsan le is zuhannak a lenti száraz útra.
-Jobb lesz ha eltűnök? Jobb lesz ha véget vetek ennek? -suttogtam magam elé remegő hanggal
Gondolataim egyértelműen a negatív oldal uralma alá került. Innen nincs kiút,most vagy soha.Lassan közelebb értem a tető széléhez. Nem láttam okot arra hogy éljek. Senki soha nem mutatta annak a jelét hogy fontos vagyok neki. A szüleim az elválás közepette nem is foglalkoztak velem,így én maradtam és ez a borzasztó érzés aminek minél hamarabb véget akartam vetni. De ez nem olyan egyszerű. Ha megvágod magad észreveszik,aggódnak majd eljut a szüleidhez ami még rosszabb 1 nap kínzásnál is sokszor. Túlságosan elkezdenek figyelni,nem néznek rád túl jó szemmel,és még akár egy pszichológushoz is akarnak vinni. Ők ekkor soha nem gondoltak arra hogy talán az ő hibájuk is. Mindenki úgy vélte ezt csak én bebeszélem magamnak és ezért vagdsosom magam. Senki nem tudja rajtam kívül kit érzek. Senki nem birtokolhat,nem birtokolhatja a gondolataimat,nem birtokolhatja az érzéseimet. Nem mondhatja meg nekem most hogyan kellene éreznem.
Egyre közeledtem a célpontomhoz. A könnyeim szaporán megeredtek de nem álltam meg. Csak egy mondat létezett  fejemben. Most vagy soha.
Lassan átmásztam a rácson,majd ismét lenéztem. Boldog osztálytársaimat láttam akik nem mások voltak mint a Bakusquad tagjai,de Denkit nem láttam. Mindig is szerettem,de egyeltalán nem mertem közeledni,ha próbáltam is csak lerázott is és ment tovább,így lassan őt is feladtam mint minden mást,az életemmel együtt.
Egy nagy levegőt vettem majd lecsuktam szemeimet,és elmerültem saját világomban.
-Adok még egy kis időt magamnak..-suttogtam. Lábaimat lógattam és hagytam hogy átjárja őket a szél. Végül felálltam,és elkezdtem előre dőlni.
-Szeretlek titeket-suttogtam. Majd előde borultam. Szívem hevesen dobogott mikor lábam alatt tőbbé nem volt talaj,de csak hagytam hogy átjárja testemet a kellemes idő. Könnyeim mint patak hullottak és borították el arcomat. De a becsapódás pillanatában egy kezet éreztem meg. Sajnos nem tudtam meg ki az mert a fejemet csúnyán bevertem.
-[Név]Chan! Hé! Hívjátok a mentőket! Minden rendben lesz..én itt vagyok. Én itt vagyok-ezek voltak az utolsó szavak amiket hallottam.

-1 hét timeskip ^^-

Szemeim szorosan le voltak ragadva. Nem tudtam kinyitni őket,de egy kezet éreztem összekulcsolva az enyémmel. Megszorítottam. Hiába akartam meghalni,most éreztem hogy végre valaki szeret,valaki aggódik értem. Én is számítok.
Körülbelül fél óra múlva sikeresen elkezdtem kinyitni szemeimet. Először ködösen láttam de szép lassan egy sárga hajkoronát sikerült kirajzolnia szememnek.
-D-denki?-motyogtam
-[Név] Végre! Végre felkeltél! Megyek szólok a nővérnek!-Denki gyorsan felpattant majd kiszaladt a nővérekért. Beszédképességeim nem volt túl jó,de az alap kérdésekre tudtam válaszolni.
-Meddig nem voltam magamnál?
-1hétig-felelte Denki,majd újból összekulcsolta kezeinket ami egy halvány pírt eredményezett arcomon.
-Miért vagy itt velem?
-Mert szeretlek.
-Engem senki..
-Ilyet ne merj mondani!-szakított meg
-De..
-Nincs de! Én szeretlek. Fogadd el! Eddig is el akartam ezt mondani de nem volt rá bátorságom..-szorongatta kezeimet
Én csak elmosolyodtam majd összekulcsoltam kezeinket.
-Én is szeretlek-mosolyogtam

-Timeskip again,i know sok van xD-

Miután kiengedtek a korházból boldogan tértem vissza barátommal Denki Kaminarival az osztályba. Mikor beléptem mindenki egy új emberként fogadott ami teljesen megmelengette a szívemet.
-Hey hey [Név] chan. Nem jössz el egy randira?-kérdezte a perverz kis bogyó,mineta
Denki villámokat szórt szemével így inkább jobbnak látta távozását Mineta.
-Még hogy randira..chh-szorongatta kezemet a durcás Denki
-DenDen nyugi. Szerinted elmennék vele randira?-nevettem
-És velem eljönnél?
-Bármikor nagy örömmel!

-Vége-

Hát igen,0:12 van és ezt a csodálatos művet sikerült kihoznom magamból,remélem azért olvasható valamennyire és nem lett egy káosz♡