Ganna-chan kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ Viszont ez a rész ultra szomorú és megható (legalábbis annak terveztem), szóval mindenki csak akkor olvassa el, hogyha nem zavarják az ilyenek. Oh és... NE ENGEDJETEK ENGEM BŐGETŐS DOLGOK KÖZELÉBE XD Ez a rész ugyanis nagyrészben a "Dear Evan Hansen" angol nyelvű színpadi előadás ihlette, ugyanis rendesen megsiratott abban a 2 órában, amíg tartott. Ha tudtok eléggé angolul és kedvetek van egy kis síráshoz (bár lehet csak én vagyok olyan sírós, hogy ezen is elbőgtem magam), akkor nagyon tudom ajánlani, mert nagyon jól meg van rendezve és valami fantasztikus! Na de jó olvasást ^^

A barátom csodálatos volt. Törődött velem, mindig ott volt nekem, mindenben segített teljes gőzerővel. Senkinek nem lehetett rá egy rossz szava, szerintem legalábbis így volt. Egy meccsen ismerkedtünk össze, mikor a Johzenji a Nekoma csapatával küzdött meg, aminek -mármint a Nekomata csapatnak- én voltam a menedzsere. Akkor Yuuji még elsős volt, ahogyan én is. De már akkor is megvolt a flörtölős, nyomulós önmaga, ami eleinte kicsit zavart is, de végül egy idő után nem bántam, hogy folyamatosan fel akart szedni, s még a számom is elkunyerálta Tetstutól. Akkor persze teljesen kiakadtam a fekete hajú kapitányra, de idővel megbékéltem, majd áldani is kezdtem az eget, hogy volt olyan hülye, hogy megadta neki a telefonszámom.

Sokat járt át hozzám, gyakran a hétvégét is nálunk töltötte csak, hogy együtt lehessen velem. Én pedig egyáltalán nem bántam, imádtam a társaságát. Szerettem, hogy milyen gyerekes és komolytalan jó pár dolgot illetően, de ha komolyságot követelt meg a helyzet, tudott az is lenni. Sosem hagyott szomorkodni, valahogyan mindig felvidított, amiért iszonyatosan hálás is voltam neki. Tisztán emlékszem arra, hogy milyen hirtelen dobta fel azt az ötletet is, hogy bemutat a szüleinek.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Teljesen lesokkolva álltam előtte, szinte a szívem is megállt és bedobta a törülközőt, miszerint ő ezt nem bírja tovább, szabit vesz ki.

- Jól átgondoltad te ezt?- mosolyodtam el kínomban. Nem arról volt szó, hogy ne akartam volna találkozni a szerelmemet felnevelő párral, csak egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy kedvelnének. Tudtam, hogy akár tetszenék nekik, akár nem, Yuuji nem hagyott volna ott, de mégis rettegtem.

- Persze!- bólintott mosolyogva.- Sokat meséltem már rólad odahaza és anyukám mindenképpen szeretne veled találkozni veled. Ő úgy fogalmazott, hogy "Hozd haza azt a kedves kislányt, aki egy olyan neveletlen és idióta fiúból, mint te vagy, rendes úriembert tudott nevelni helyettem is".- vékonyította el a hangját, mire felnevettem.- Nem is értem, pedig már előtted is teljesen jó kölyök voltam.- csóválta meg fejét, mire csak jobban nevetnem kellett.- Hé, mi olyan vicces?

- Semmi-semmi!- legyintettem kuncogva.

- Mindenesetre meghívtak ma vacsira.- huppant le az ágyamra.

- M-M-M-MIII? Akkor... Akkor készülnöm kell! Jézusom, mit vegyek fel?- siettem a szekrényemhez és elkezdtem turkálni benne.

- Baby, mindenhogy jó vagy.- dőlt hanyatt az ágyon a fiú.

- Neked meglehet, de nekik muszáj a legjobb oldalam mutassam.

- Nem az lenne a legegyszerűbb, ha nem akarnál benyalni nekik és önmagad adod, ahogy velem is?- ült fel hirtelen.- Senki nem fog kiöltözni, neked is megteszi az itthoni cuki melegítős párosításod.

- Biztos?- néztem rá kételkedve.

- Teljesen biztos.- azzal felkelt és odabattyogva hozzám, magához ölelt.- Mindenhogy tökéletes vagy Baby. Ha nem lennél a csajom és meglátnálak az utcán az itthoni "nem érdekel ki lát, kényelmesbe vagyok" szerelésedbe, instant beléd szeretnék és egyből nyomulnék is rád. Őszintén.- nézett szemeimbe, majd egy édes csókban részesített, amit boldogan viszonoztam.

- Szeretlek, Yuuji.- mosolyogtam rá.

- Nálam nem jobban.- vigyorodott el.

- Oh és, lassan nyírni kell a hajadból, Pocak (gomen, egyszerűen imádom ezt a becenevet xD).- paskoltam meg mellkasát és már keresgéltem is tovább a ruháim közt, ezúttal nyugodtabban.

- Gondolom te akarod csinálni, megint...

- Ahogy mondod.

- Megint mintákat rajzolsz bele elsőnek, mielőtt letolnád?

- Ahogy mondod.

- Csodás..- sóhajtott, mire csak felkacagtam.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A családjával azóta nagyon jóban voltam. Teljesen támogatták a kapcsolatunkat és már az első, talán a második találkozástól kezdődően már családtagként kezeltek. Folyton nyaggatták a barátom, hogy mikor megyek végre újra át, mert hiányzom nekik. Így hát kénytelenek voltunk megfelezni a csak kettesben eltöltött értékes időt, hogy a szüleivel is legyünk. De úgy tűnt nem bánta, mindig csak mosolyogni láttam. Sosem szomorúnak, összetörve. Sohasem beszélt olyan dolgokról, hogy éppen mi nyomta a lelkét, mi fájt neki, mitől szenved. Akárhányszor szóvátettem neki, hogy szomorúnak tűnik, mindig csak elintézte annyival, hogy "csak a suli lefárasztott, nincs semmi baj, ne aggódj értem Baby". Sose szerettem ennyiben hagyni a dolgokat, de nem akartam erőltetni semmit. Visszagondolva hatalmas hibát követtem el ezzel. Hisz én mindig kisírhattam neki bármi bánatom, aggodalmam, ami egy kapcsolatban kölcsönösnek kellene lennie, nem? Őt mégsem hallottam soha sírni, panaszkodni komoly dolgokról. Talán, hogyha jobban odafigyeltem volna rá, ahogy arra is, hogy ne tartsa magában a fájó dolgokat és ne fojtson magába semmit, hisz ott voltam neki, nem történt volna meg az, ami az egész életemre kihatással volt.

Végzősök voltunk és látszólag, de csak látszólag, minden rendben volt. A kapcsolatunk valóban csodálatos volt, valóságos tündérmese, valami mégis nyugtalanított az utóbbi időben. Nem egyszer álmodtam azt, hogy Yuuji valahogyan meghal, ezt pedig mindig elmeséltem neki és megígértettem vele, hogy nagyon odafigyel és vigyázni fog magára, mert nem akartam sosem elveszteni. Bárcsak ennyi elég lett volna. Akkor kezdett minden egyre jobban feltűnni, amikor egyre több randit és találkozót elkezdett lemondogatni, mindig valami kis kifogást keresve. Azt hittem velem volt a baj, így próbáltam még jobb barátnő és társ lenni. Mégsem igazán éreztem változást, ami zavart. Nagyon is. Azonban egy napon, azon a bizonyos napon a talpam alól mintha kitépték volna a talajt.

Alapvetően ha nem találkoztunk, mindig chateltünk, esetleg ha volt időnk rá, felhívtuk egymást. Így volt ez aznap reggel is. Ébredés után egyből írtam neki egy jó reggelt üzenetet, megfűszerezve azzal mennyire szeretem. Akkor már 3 napja nem láttam, így reggelre elmondtam neki mennyire hiányzik, mennyire szeretem, mennyire fontos nekem és, hogy ő a legtökéletesebb barát, akit valaha is kívánhattam volna magam mellé. Ezután végeztem a szokásos dolgaim, de fél szemmel mindig néztem a telefonom, mikor pittyen, új üzenetet jelezve. De nem villant fel a kis fény, nem pittyent. Túlságosan nagy figyelmet nem fordítottam ennek, gondoltam csak elaludt. Iskolába vonattal mentem. Mindig ugyanazzal mentünk, ő később szállt fel mindig 3 megállóval, majd tovább is ment. De mikor minden osztálytársa felszállt, csak ő nem, kezdtem kicsit aggódni. Elsőnek írtam neki, hogy miért nem jött, mi baja van, majd mentem köszönni az osztálytársainak és érdeklődni Yuuji iránt, de ők sem tudták miért nem ment akkor iskolába. Aztán ahogy nap közben sem kaptam egy üzenetet sem, kezdtem nagyon is aggódni érte. Az órákon nem figyeltem oda, be is nyeltem így egy felelet elégtelent. Azonban akkor kicsit sem tudott érdekelni a rossz jegy, egyedül az volt a fejemben, hogy minél hamarabb akartam szabadulni, hogy meglátogathassam a barátom. Viszont az utolsó órám után egy telefonhívás csak jobban kiakasztott. Az anyukája hívott.

- Szia, mi a helyzet?

- [Név]-chan... - zokogása azonban a mosolyom azonnal letörölte. Lábam földbe gyökerezett, megálltam a folyosó közepén.- Annyira sajnálom, nem tudom, hogy mondhatnám el...- hangja meg-megakadt a sírástól, miről a torkomba hatalmas gombóc nőtt.

- M-mi a baj?

- Gyere át.

El sem köszöntem, csak kinyomtam és ahogy csak tudtam rohantam a vonathoz, amit épp hogy elértem. Szívem ezerrel vert a mellkasomban, a gombóc a torkomban már szinte fojtogatott, egész testemben remegtem és féltem. Ahogy megállt a barátomékhoz legközelebb legközelebb lévő megállónál, mindenkit félrelökve rohantam a könnyeimmel küszködve a Terushima ház felé. Ott azonban egy mentőautó állt, szirénái bekapcsolva. Ijedtem rohantam be a házba, ahol barátom szülei ültek a kanapén, egymás vállán zokogva.

- M-mi a fene történt? A-a mentőautó m-miért?

- Yuuji... Y-Yuuji..- kezdett bele a nő, de nem bírta kimondani, halkan felsikkantva borult férje karjaiba.

- Arra értünk haza, hogy Yuuji a fürdőkádban fekszik holtan. Minden tiszta vér még most is, ne menj be...- mondta halkan a férfi nagy nehezen ki, mire a szívem megállt pár pillanatra. Csak magam elé meredtem és szinte haldokolni kezdtem legbelül, ahol kínzó, iszonyat fájdalmas szúrást éreztem a szívemnél. Szemeimből a könnyek patakokban folytak végig arcomon. Nem tudtam, nem akartam elhinni amit hallottam. Teljesen összezuhantam. Lábaim felmondták a szolgálatot, így összecsuklottam a földön.

- Ez... E-ez lehetetlen... Ő.. ő n-nem..!- remegtem, mint a nyárfalevél és a sírástól egész testem rázkódott. Fejem belevertem a parkettába és felsikítottam, miközben a bőgést nem hagytam abba. Képtelen voltam elfogadni ami megtörtént. Megfogadtuk Yuujival, hogy családot fogunk alapítani, erre... elhagyott. Minden szó nélkül.

Később, mikor "jobban voltam", ami alatt annyit értek, hogy legalább már bírtam rendesen beszélni és állni a lábaimon, felmentem a szobájába, s magamba szívtam az illatát. Szemeim ismételten a könnyek égették. Lassan végigsétáltam a szobán, megnézve minden egyes apró dolgot benne. Az íróasztalán pedig egy levelet találtam.

"Édes, kedves, egyetlen szerelmem, [Név]! Tudom, hogy mikor ezt olvasod, nagyon sok minden kavarog a fejedben. Túl sok a miért, de nem fogsz mindenre választ találni sajnálom. Azt azonban fontosnak érzem elsők közt elmondani neked, hogy nem miattad történt meg, ami megtörtént. Te egy csodálatos, imádnivaló barátnő voltál és még vagy is a szememben. Iszonyatosan szeretlek, ezt sosem titkoltam előled és senki előtt sem. Jelenleg legszívesebben eléd állnék, hogy letöröljem könnyeid gyönyörű arcodról, szorosan magamhoz ölelnélek és el sem engednélek. De nem tehetem meg, sajnálom. Második fontos dolgom pedig elmagyarázni miért is tettem, amit. Nos.. Bár alapvetően nem szeretek másokkal foglalkozni és nagy ívben tojok arra, hogy mi mit szól, de az utóbbi időben csak azt hallgattam jó pár embertől, hogy meg sem érdemellek, jobbat érdemelsz nálam és úgyis elhagynál, mert haszontalan vagyok, felelőtlen, gyerekes és egy szoknyapecér. Nos, ez előtted valóban így is volt. Viszont az emberek nem képesek elfogadni a változást. Előtted sok mindenkivel kavartam és megcsaltam a barátnőim, de neked teljes őszinteséggel elmondom: te voltál az első igaz szerelmem és sosem csaltalak meg, Hogy is tudtalak volna? Hisz te tökéletes vagy, szeretsz és mindig itt voltál nekem, amiért nagyon is hálás vagyok. De nem ez az egyetlen ok... Az iskolai feszültséget, ahogyan otthonit sem bírtam már jól kezelni. Egyre többször verekedtem, nem akartam veled így találkozni, sajnálom. Aztán ott van még sok más dolog is, ami csak hab volt a tortán. Tudom, hogy el kellett volna mondjam, talán tudtál volna segíteni nekem. Ne haragudj, amiért nem tettem. De remélem szép életed lesz. Élj ugyanolyan boldogan, életvidáman és azzal az édes mosolyoddal, amibe elsőnek beleszerettem. Lépj tovább, de kérlek, sose felejts el. Szerezz magadnak egy jobb barátot, házasodj meg, legyenek gyerekeid. Csakis a legjobbat kívánom neked, nagyon szeretlek! Kérlek, ne süppedj magadba, ne emésszen a bűntudat, nincs miért bűntudatot érezz. Mindenről én tehetek, te voltál az egyetlen támaszom, úgyhogy sokat köszönhetek neked. Nélküled idáig sem bírtam volna. Úgyhogy köszönök mindent! Az édes csókokat, a megnyugtató öleléseket, a játékos vitákat, az átbeszélt estéket, az első alkalmad, a bizalmad, a szereteted, a figyelmed, az érintéseid, a mosolyod, azokat a nagy, csillogó [Szemszín] szemeid, amikkel mindig rám néztél, a beceneveim, hogy foghattam a kezed, hogy az enyém lehettél. Mindent köszönök! Iszonyatosan szeretlek és várlak téged idefent! De ne gyere idő előtt kérlek! Én figyelni foglak és segítlek mindenben ezek után is. Őszinte imádattal és csodálattal feléd: Yuuji Terushima, legnagyobb rajongód és a személy, aki a legjobban szeretett téged "

Állt a papíron, mely már akkor is könnycseppekkel volt tarkítva, mielőtt elolvastam volna. Azonban én szinte teljesen eláztattam, ahogy zokogva olvastam az ágyában fekve. Szorosan magamhoz öleltem a lapot a takarójával, párnájával együtt, mintha őt ölelném magamhoz.

- Nagyon szeretlek, Yuuji! Életem szerelme vagy Pocak..!- ziháltam zokogva.

- [Név]-chan...- szólalt meg Yuuji édesanyja az ajtóban állva.- Szeretnél itt aludni?- ajkaira nagy nehezen egy keserű apró mosolyt erőltetett.

- Nem lenne baj?- kérdeztem szemeim törölgetve.

- Nem. Teljesen megértjük, ha maradni akarsz.

- Köszönöm...- szorosabban öleltem magamhoz ágyneműjét, mire a nő odajött hozzám, leült mellém és hajam kezdte simogatni.

- Tudod.. Te voltál a fiam szeme fénye. Mindig rólad áradozott, nameg arról milyenek lesznek a gyerekeitek.- fájdalmasan felnyögve mosolyodtam el.- Nálad jobban sosem szeretett senkit. Az élete értelme voltál. Épp ezért tette amit. Mi is most olvastuk el a mi levelünket. Azt írta, hogy megfenyegették, hogy tűnjön el a közeledből. Ő nem lett volna képes elhagyni élve, így kibiztosította magát, hogy nem keres fel újra. Azt akarta, hogy normális életet élj. A férfit felnyomta a rendőrségen, de félt, hogy bármi bajod esik, ha nem találják tőled távol még azelőtt, hogy elfogják a fickókat. Valóban az élete árán védett téged. Ennyire szeretett..

- Baszki Yuuji...!- zokogtam fel újra.- Megoldottam volna te elmebajos, most is itt lehetnél mellettem..!- keserves sírásba fogtam, mire a nő szorosan magához s úgy próbált nyugtatni.