Phantom_Kara kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ És nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem 😖

Nem nagyon voltak olyan emberek, akiknek engedtem volna, hogy valóban kijelenthessék, ismernek. A családomon kívül csak 3 ilyen személy van, azok pedig a két legjobb barátnőm az iskolából, az utolsó pedig Tsuna, egyik legjobb barátnőm bátyja, Tooru Oikawa volt. Általában velük csináltam mindent: jártam el korcsolyázni, videójátékoztam velük, sőt, Tooru még röpizni is tanítgatott, amit nagyon élveztem. Velük kötetlenül tudtam bármiről beszélni, akármilyen kényes témáról is legyen szó. Ezt szerettem bennük annyira, a jó néhány dolgon kívül. Viszont néha a csapat megnagyobbodik, igaz? Mindig bejöhet egy új tag. Nos, velem is ez történt.

Két barátnőm beteget jelentettek, amióta mindketten tüdőgyulladást kaptak a koratavaszi fürdőzésük után. Úgy gondolták, hogy elég jó az időjárás ahhoz, hogy elkezdjék locsolgatni egymást, amiből csata alakult ki Tsunáék hátsó kertjében. Én -akármennyire is csábótó volt a gondolat, hogy egy jót szórakozhatnék- inkább bementem a házba és segítettem Oikawa mamának a főzésben. Úgyhogy ez a története annak, hogy hármunk közül miért csak én mentem iskolába. De az élet nem áll meg, csak visszazárkóztam magamba. Rajzolgattam, zenét hallgattam és amikor csak tudtam, beszélgettem a lányokkal. Nem nagyon vettem tudomást a külvilágról vagy a többiekről, ha hangosak voltak, csak felvettem a fejhallgatóm és jó hangosan bömböltettem a zenét. Viszont egy napon, ez sem bizonyult elégnek.

Nyugodtan rajzolgattam, miközben aprókat bólogattam és doboltam lábammal a zene ritmusára, mikoris egyik osztálytársam, Hinata bökdösni kezdte óvatosan a karom. A zenét kikapcsoltam, a fejhallgatóm a fülemről a nyakamra húztam, majd ránéztem a kis narancsra.

- Igen?

- Igaz, hogy a Nagy Király szokott edzeni téged?- csillogtak a szemei.

- Igazán edzésnek nem nagyon mondanám, inkább csak tanítgat. Miért?

- Woaaah, de menő!

- Annyira nem, mint hinnéd. Egy drámakirálylány.- az emlékekre halovány mosoly ült ki az arcomra, belül viszont igencsak nevettem.- Viszont én megyek enni. Szia.- kellett egy kis mondvacsinált ürügy arra, hogy elmenjek és ne nagyon beszélgessek vele, habár alapvetően szimpatikus srácnak tartottam. Cuccaim betettem a táskámba, majd azt vállamra kapva indultam el a tető felé. A lányokkal az esetek 60-70%-ában ott szoktunk enni, szóval azt a helyet választottam. Nyugodt, kellemes és szép a kilátás is. Tökéletes hely ebédhez.

Nyugodtan felsétáltam a legfelső emeletig, majd az ajtót kinyitottam és el is indultam a tető széléhez, ahol letettem a táskám, majd amint leültem, kivettem a szendvicseket, amiket suliba menet vettem, és elkezdtem eszegetni, miközben figyeltem a várost. A szél kellemesen langyos volt, az idő pedig tökéletes, így igazi élvezet volt egy kicsit egyedül ezt átélni. Viszont a magány sem tart örökre. Hallottam, hogy nyitódik, majd becsapódik az ajtó, majd egy másodéves srác, asszem Nishinoya rugdosta a földet, magában morgolódva, kezeit a zsebeibe mélyesztve. Kicsit megilletődtem, de inkább vissza is fordultam a tájhoz.

- Basszus, észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül... Ne haragudj..- jött mellém. Felnéztem rá, és egyből meg is állapítottam, hogy a kedvességétől eltekintve még mindig ideges. Állkapcsa, sőt, egész testében megfeszült, a korlátot erősen markolta.

- Nincs gond.- fordultam vissza a tájat nézni, s haraptam egy nagyot a kajámból.

- Te vagy Hinata osztálytársa, nem? Ri...

- Rinka.

- Áh, igen!- fordított hátat a korlátnak, majd könyökével megtámaszkodott rajta.- Szép név.- mosolygott rám.

- Köszi.- biccentettem rá sem nézve.

- Izé... Leülhetek esetleg melléd? Vagy zavarok?

- Csak nyugodtan.- táskám másik oldalamra toltam és nyugodtan bámészkodtam továbbra is. A fiú lehuppant mellém és csendben maradt. Nem szólalt meg, ami kellemes volt, én legalábbis nem éreztem, hogy a közénk beállt csend az kínos lenne. Amint megettem az ebédem, eltettem a zacskót, hogy majd kidobjam, amint találok egy szemetest, majd hanyatt dőlve figyeltem a felhőket. Gyerekkoromban apummal mindig kimentünk a kertbe, ahol napközben a felhőket figyeltük, esténként pedig a csillagokat. Ez pedig már megszokás volt nálam, ha volt erre időm.

A fiú csak tenyerein megtámasztotta magát és úgy figyelt engem, majd nem sokkal később ő is csatlakozott hozzám. Megintcsak nem szóltunk egymáshoz, viszont valami elkezdődött. Egy folyamat. Azóta a nap óta ugyanis minden egyes nap, ebédszünetben felmentem a tetőre, ahová a barna hajú fiú is mindig feljött. Az első néhány napban igazán keveset beszéltünk, és azok a beszélgetések is csak abból álltak, hogy Nishinoya kérdezett, én pedig válaszoltam. Aztán csütörtökön már úgy gondoltam, hogy teszek én is egy kicsit ebbe a találkozásba, szóval iskolába menet nem csak az ebédem vettem, hanem még mellé egy kis csokis muffint is. A fiú pedig nagyon megörült, hogy elkezdtem én is nyitni felé, mégha ez aprócska lépés is volt a barátsághoz. A lányoknak nem igazán beszéltem róla, mert úgy gondoltam, hogy ezek a kis találkák valószínűleg el fognak majd maradozni és felesleges lesz minden eddig megtett lépésem a fiú felé. Viszont egyre jobban élveztem a társaságát.

Pénteken már vártam is, hogy eljöjjön az ebédidő és szinte rohantam fel. Magam is meglepődtem a reakciómon, de nem bántam. Nishinoya sokat mesélt magáról és a csapatról, szóval kezdtem egyre jobban megnyílni előtte, noha ez még mindig csekély mennyisége volt a bizalmamnak. Úgyhogy ahogy felértem, már nyújtóztattam is meg a végtagjaim. Arra voltam felkészülve, hogy megint én leszek az első, de nem. A fiú már ott volt, mellette a földön pedig 2 üdítő csücsült, kezében pedig egy zacskó volt. Ahogy meglátott, arcán széles mosoly terült szét és ahogy a közelébe értem, meg is ölelt.

- Szia, Rinka-chan!- vigyorgott rám, miután elengedett.

- Szia.- mosolyogtam halványan.

- Hoztam neked valamit...- nyúlt a zacskóba, amit kíváncsi tekintettel követtem, majd elővett egy bento dobozt és felém nyújtotta.- Otthon csináltam tegnap. Van benne rizs, sushik meg zöldségek.

- Oh...- vettem kezembe a piros dobozkát, a szívem pedig nagyot dobbant. Elvégre egy hete ismerjük egymást, de ő már ennyit tesz értem...- Köszönöm.- mosolyogtam rá.- Én megint csak sütit hoztam.

- Szuper vagy!- ült le boldogan.- Az üdítőket is kettőnknek vettem amúgy.

- Köszi!- biccentettem mosolyogva, majd elővettem a fiú ételét, s eszegetni kezdtünk. Noya már megette, így egy ideig csak bámulta a tájat, majd fejét a vállamra hajtotta. Ahogy ránéztem, arcát pír lepte el, ami mosolygásra késztett. Bevettem még egy falatot, majd fejem az övére döntöttem.

- Tudod Rinka-chan... Szeretek melletted lenni. Lenyugtatsz és elfelejtem minden bajom.- szólalt meg halkan.

- Örülök, hogy aznap feljöttél..- motyogtam vörös fejjel.

- Ráérsz a hétvégén? Elmehetnénk valahova. Mondjuk tropikáriumba vagy moziba?

- A tropikárium nekem jó. Szeretem a halakat.

- Szuper! Mikorra menjek és hova?

- 10-kor a suli előtt?

- Nekem oké.

°•°•°•°•°•°•°•°∞°•°•°•°•°•°•°•°

Vasárnapra beszéltük meg a találkozót, így a leckéim letudtam szombaton. A lányokkal is megbeszéltem a találkozót, ők pedig tanácsokat adtak, na meg kérdezgettek. Vasárnap reggel korán felkeltem, hogy rendesen el tudjak készülni. Hajat mostam, megfürödtem, csinos ruhába bújtam, a hajam -persze miután megszárítottam- egy laza kontyba fogtam fel, majd már mentem is reggelizni. Gyomrom ideges görcsben állt és izgultam. Nem tudtam, hogy ez most egy baráti találkozás lenne, vagy esetleg Noya randira hívott. Őszintén szólva nem tudom melyik lenne a legjobb.

Nem sokkal később már a kocsiban ültem, úton a sulihoz. Anya kérdezgetett, én pedig pironkodva válaszoltam neki, miközben a tájat néztem. Mikor viszont megelégeltem a folyamatos kérdéseket, inkább bekapcsoltam a rádiót, mire anya felnevetett és meglobogtatva a fehér zászlót, abbahagyta a tudakolózást. 20 percnyi kocsikázás után anya ki is tett, én pedig szememmel egyből az alacsony fiút kezdtem keresni. Ránéztem az órámra és megállapítottam, hogy kicsivel hamarabb értem oda, szóval a kerítésnek dőlve vártam őt.

- Rinka-chan!- hallottam egy kiabálást, majd ahogy a forrása felé néztem, megláttam az éppen futó fiút. Elléptem a kerítéstől és elindultam a fiú irányába.- Ne haragudj, sokat vártál?- nézett rám pihegve.

- Nem, csak nem olyan rég értem ide.

- Akkor jó..- fújta ki megnyugodva a levegőjét, majd újra megvillantotta édes mosolyát és kihúzta magát.- Indulhatunk?

- Persze!- bólintottam mosolyogva.

Az utat odafelé busszal tettük meg és hiába akartam én fizetni a jegyem, a fiú nem fogadta el a pénzem, miután a 2 jegyet megvette. Egymás mellett ülve beszélgettünk és lassan kezdtem azt érezni, hogy neki megnyílhatok. De idő kellett még ahhoz, hogy valóban megmutassam neki a valódni énem.

A tropikáriumba érve a belépőt szintén ő vette meg, hiába erősködtem. De mikor feladtam, elindultunk körbenézni. Megbabonázva figyeltem az akváriumokban, az üvegfal mögött úszkáló állatokat, néha érdekességeket is meséltem róluk, amiket a fiú mosolyogva végighallgatott, miközben velem együtt figyelte a nyugodt halakat. Ahogy pedig egyre jobban feloldódtam, annál többet mosolyogtam és nevettem. Szerettem ilyen helyekre járni kiskorom óta, hiába nem voltam már 5 éve halak, vagy bármilyen nagyvízi élőlény közelében. Mikor pedig a cápákhoz értünk, ahol a fejünk felett úszhattak át szabadon... Teljesen magába szippantott. Gyönyörű látvány volt ismét látni a félelmetes ragadozókat a többi hal között. Noya mellettem állva figyelte az üveg mögötti életet, majd ahogy rám nézett, arcára lágy mosoly ült ki, s kezével megkereste az enyém, majd összefonta ujjainkat. Pironkodva kaptam fejem a kezünkre, de aztán elmosolyodva hajtottam fel ujjaim, hogy biztosítsam affelől, hogy nincs bajom a szituációval. Mosolyogva néztem a fiúra, aki boldogan fürkészte arcom.

- Olyan gyönyörűen nézel ki, ahogy a fények táncolnak az arcodon, Rinka-chan...- kijelentésétől és a hangsúlytól, amivel kimondta eme szavakat, arcom csak még jobban piros lett, hasamban pedig megjelentek azok a bizonyos kis pillangók.

- K-köszi..- simítottam meg bőrét a kézfején hüvelykujjammal, mire picit ledermedt és arcát teljesen ellepte a pír, ami halk kuncogásra késztetett.

- Tudod... H-Hinata azt mondta, hogy kedves vagy, de nagyon csendes és zárkózott, nehezen lehet belőled kicsalni egy mosolyt, hacsak nem a barátnőidről van szó..- kíváncsian figyeltem őt, várva arra, mire akar kilyukadni.- Hálás vagyok, hogy nekem elkezdted megmutatni milyen vagy valójában.

- N-nincs ezen mit me-megköszönni...- motyogtam zavartan.- Úgy érzem, hogy benned megbízhatok, szóval.. Csak magától jön, ha veled vagyok. Má-mármint melletted sokszor nem tudom visszafogni magam és nagyon jól érzem magam veled. Én csak-

- Köszönöm..- ölelt magához lágyan, mire elmosolyodva visszaöleltem.

- Tényleg nem kell megköszönnöd, Noya..

- Akár kell, akár nem, én megköszönöm, mert fontos vagy nekem. Már ré-régóta tetszettél, de... Gyáva voltam..- nevetett fel zavartan, de nem engedett el.- Örülök, hogy hétfőn fent voltál a tetőn és velem maradtál. És, hogy azóta is feljártál, hogy találkozzunk... Boldoggá tesz, hogy közelebb engedtél magadhoz.- lépett egyet hátra, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Arcom lángolt, lelkem pedig szárnyalt. Sosem éreztem még így.

- E-egy nap biztosan teljesen kiismersz majd. Ezt... Izé... Ga-garantálni tudom.

Szavaimtól boldog mosoly jelent meg pofiján, majd arcomra nyomott egy puszit, ujjainkat újra összefonta és tovább mentünk. És megtört a jég, többet beszéltem, hagytam neki, hogy megismerjen. Kiérdemelte.