dekugo_ kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^

Sokat készültünk a csapattal a versenyre. Rengeteg energiát belefektettünk a felkészülésbe. Sokszor talán túlzásba is estünk, de akkor nem izgatott minket a szédülés, egyedül az hajtott mindannyiunkat, hogy nyerjünk. Hiába nem volt nagy verseny, csak egy kis Miyagi perfektúrás verseny az iskolák között, mi mégis véresen komolyan vettük. Barátom sokszor szóvá is tette, hogy túl sokat gyakorlunk, de nem érdekelt. Emiatt voltak kisebb vitáink is, de semmi komoly.

Az a nap azonban kudarcként zárult. Felesleges volt minden plusz edzés, minden gyakorlat, minden. Lenyomtak minket a második csapatban játszó lányok. Azonban ami a legjobban frusztrált az az volt, hogy az utolsót, amivel megnyerték, én engedtem át. Libero létemre mindig nyugtattam őket, hogy én kimentem őket mindenből, tartom a hátukat és nem engedek labdát a földhöz érni, mégis a kezem mellett pattant a labda a parkettán. Lefagytam, ahogy elpattogott mellettem. Karjaimból és lábaimból kifutott az erő, torkomra gombóc nőtt, látásom homályosodni kezdett. A nézőtér egyik fele síri csendben figyelt minket, amíg a többiek hangosan ordítozva örültek, hogy a csapatuk nyert. Lassan felpillantottam a csapatomra, de amit láttam, az csak jobban összefacsarta a szívem. Idegesen csaptam ököllel a padlóra, majd reszketve álltam fel a sorakozóhoz, miközben a szemeim egyre inkább teltek meg könnyekkel. Magam okoltam, amiért nem voltam elég gyors, amiért cserben hagytam a csapatom. Mardosott a bűntudat.

- Legközelebb sikerül lányok!- mosolygott a kapitányunk, de én ekkor adtam fel, ahogy sokan mások is. Halk zokogásba kezdtünk mind, ahogy öltöztünk át.

- Sajnálom lányok..- motyogtam, miközben összefogott hajam bontottam ki.

- Dehát mit, [Név]-san?- nézett rám egy elsőéves értetlenül, arcáról a könnyeit letörölve.

- Ha egy kicsivel gyorsabb lettem volna az utolsónál, megmenthettem volna a labdát.. Épp a kezem mellett csapódott be, ha egy kicsit-

- Ne hülyéskedj [Név]!- rivallt rám Yui, majd elém lépkedve kezeit a vállamra tette és komolyan nézett a szemeimbe.- Nem a te hibád. Mind hibáztunk, nem rajtad múlt minden.

- De az utolsó esélyünk... Yui-san, én értem, hogy lelket akarsz önteni belénk, de én csesztem el! Megmenthettem volna a csapatot, tovább vihettem volna a játékot és akkor nyerhettünk volna! De lassú voltam és hasznavehetetle-

- Hány pontot szereztünk általad?

-  Nem számoltam..- motyogtam.

- Minimum 10 pontot köszönhettünk neked a második csapat ellen. Az nem kevés, [Név]. Ez az egy pont semmi. Jól játszottál, mind jól játszottatok!- nézett a csapatra.- Büszke vagyok rátok, lányok!

- Köszönjük kapitány!- öleltük meg egyszerre a lányt, aki mosolyogva hagyta.

Ahogy pedig elkészültünk, mentünk a nézőtér felé. Legalábbis a lányok arra vették az irányt, én inkább kimentem a csarnokból, levegőre volt szükségem. Ahogy kiértem a kellemesen meleg levegőre, nagyot szippantottam a kellemes, cseresznyefa illatú szellőből. Leültem az egyik lépcsőfokra, s könyököm combomra téve, tenyerembe fektettem állam. Mélyről jövő sóhaj tört fel tüdőmből. Pár percre lehunytam a szemeim és próbáltam minden könnycseppem visszatartani, megszüntetni a hatalmas gombócot a torkomban. Remegő kezekkel nyúltam a zsebemhez, ahol megrezdült a telefonom. Yuu hívott.

- Szia Yuu.- szóltam bele a lehető legtöbb életet összeszedve magamban.

- Merre vagy? A lányok azt mondták, hogy legutoljára még velük jöttél fel a lelátóra, hova tűntél?- hangjából sütött az aggodalom, valóban féltett.

- Kint vagyok. Levegőzöm egy picit.

- Pár pillanat és ott vagyok. Szeretlek, szia!

- Szia..- nyomtam el egy sóhajt, azzal letettem, s vissza csúsztattam zsebembe a készüléket. Nem sokkal később valóban megérkezett a fiú.

- Hogy vagy?- ült le mellém és bal kezem megfogva összekulcsolta az ujjainkat.

- Hogy kellene lennem? Vesztettünk...- halkan beszéltem, megtörten. Fejem vállára döntöttem, ő pedig fejét az enyémre.

- De remekül játszottál! Lenyűgöző voltál, [Név]!

- Meg a francokat... Elkúrtam..!- azzal utat engedtem a könnyeim záporának, csendesen sírva fakadtam ki barátom mellett.

- Még egy ilyet meg ne halljak... Csodásan játszottál, minden tőled telhetőt megtettél. Nem lehet mindig nyerni.- lassan ölelt magához, lábaim átrakva combjain, közelebb húzott hozzá. Szorosan öleltem magamhoz, pólójába kapaszkodtam, míg ő ringatva simogatta a hátam, miközben suttogva nyugtatott. Beletelt egy bő fél órába, mire sikerült lenyugtatnia annyira, hogy ne akarjak bőgni.

- Nem akarok visszamenni.. Elmehetnénk?- néztem rá könnyektől csillogó arccal, mire halvány mosollyal arcán lágy puszit nyomott számra, letörölgette az arcom, majd rábólintott. Nem is búcsúztunk el, csak elindultunk kézenfogva.

Noya, hogy felvidítson, mindenfélét mesélt, hogy mi volt aznap délelőtt vele és a srácokkal, hogy Ryu orra bukott, amikor megcsúszott a lába az aszfalton, hogy min veszekedtek megint Kageyamáék, hogy Sugawara megkergette a fiatalokat amiért a konyhában rumlit csináltak. Valóban sikerült felvidítania a csapatösszejöveteles történeteivel, így sokat nevettem. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a srácokhoz, merthogy csak Noya jött el a buliról. Reméltük, hogy nem fogják bánni, hogy a Karasuno kanbulijába bepofátlankodok, de valahogy tudtuk, hogy nem zavarnék sok vizet.

Suga háza előtt már lehetett hallani az ordibálást és csörömpölést, így érdeklődve nyitottunk be. Levettük a cipőnket és beljebb sétáltunk, egyenesen a konyhával egybekötött étkezőbe, ahol éppen Hinata takarította fel az üvegdarabokat, miközben Suga panaszkodott Daichinak, Kags pedig kioktatta Hinatát arról, hogy mennyire balfasz és a koncentráció fogalmát sem érti, Tsukki pedig csak jót vidult a kialakult szituáción Ryuval együtt, aki már alig kapott levegőt a nevetéstől.

- [Név]-chan!- mosolyodott el Ennoshita, ahogy meglátott.- Végre, egy értelmes ember is a kevés kivétel mellett!

- Sziasztok!- mosolyogtam rá.

- [NÉÉÉV]!- rohant Ryu hozzám, hogy megszorongasson.

- Ki adott neki alkoholt?- paskolgattam a hátát, miközen próbáltam nem megfulladni szoros ölelésétől.

- Senki... Megtalálta magától..- fogta a fejét Daichi.- Mint valami kopó úgy kiszagolta..

- Aaaw Ryu!- nevettem fel.- Te alkoholista seggfej!

A napom feldobták teljesen, a keserűséget és rosszkedvet felváltotta a nevetés és a jókedv. A fiúk idiótaságai bearanyozták a napom hátralévő részét, amiért nagyon hálás voltam nekik. Ők, az egész csapat, a barátaim voltak, a legjobb barátaim és még ha nem is tudták, hogy rossz passzban voltam, sikeresen elfeledtettek velem minden negatív gondolatot. Egészen fél 12-ig ment a buli náluk, így iszonyat fáradtan baktattam párom mellett, úton hozzájuk. Viszonylag sok időt töltöttem a Nishinoya háznál, így már meg sem lepődtek, hogyha reggelinél engem is az asztalnál találtak, vagy esetleg este, mikor Yuu anyujáka benézett a fiúhoz, mellette talált engem.

Halkan mentünk be a szobájába, átvedlettünk pizsamába, ami nekem egy régóta nála hagyott nadrágból és az egyik pólójából állt, majd befeküdtünk az ágyába. Egymással szembe feküdtünk, közel egymáshoz, én mellkasába fúrtam az arcom, ő pedig átkarolva engem, a hátam cirógatta.

- Jobb lett a kedved?- suttogta álmosan.

- Ühüm.. Imádom a srácokat, mindig tudják mivel lehet megnevettetni.

- Ennek örülök.- nyomott puszit hajamba, mire arcom piros lett, szám pedig felfelé húzódott.

- Köszönöm, hogy mellettem vagy, Yuu..! Sokat jelent.

- Nincs mit megköszönni [Név]-chan. Csak természetes, a barátnőm vagy és szeretnék mindenhogy segíteni neked.

- Akkor is hálás vagyok.. 1 és fél éve vagyunk együtt és több mint 7 éve ismerlek.. Nagyon, de nagyon sok mindent tettél már értem. Nálad jobb embert nem ismerek, Yuu... Te vagy a mindenem..

- Te pedig a világom. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretlek..

- Aww kis nyálas, úgy imádlak!- vigyorogtam vörös arccal a fiúra nézve, kinek épp ugyanolyan színű volt a feje, mint az enyém.

- Még, hogy én vagyok a nyálas!- mosolygott szélesen, majd ajkait enyéimnek nyomta, ezzel táncba hívva. Természetesen hagytam neki, hogy ő domináljon, ez kétséges sem volt, imádtam, amikor ő irányítja a csókunkat. Végül az este mégsem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztük. Oh, nem ám! Még jó ideig fent tartottuk egymást.