(Villain) Deku x Kaminari Namsoyoo; Íródj vissza
kaminarinamso111 kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ Még egyszer viszont szeretnék elnézést kérni, amiért csak most hoztam 😣 Btw a rész végén megtalálható egy fanart, amivel sokat szenvedtem, remélem tetszik az is majd ^^
Régen sokat lógtam Izukuval. Elválaszthatatlanok voltunk, a világon a legjobb barátok. Én védtem meg Kacchantól, mikor ő gonosz megjegyzéseket tett rá és velem járt ki hétvégente a kedvenc helyünkre, amit mi találtunk, mikor egyszer eltévedtünk. Nála jobb, kedvesebb és törődőbb személlyel aligha találkoztam. De egyszer, egy borús és esős napon minden megváltozott. Az életem egy 180 fokos fordulatot vett, ami nem éppen a jó irányba vezetett. Nem. Egyenest a pokolba.
Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak a tegnapi napon történt volna meg velem.. Nos, velünk. Sajnos nem egy általánosba jártam a srácokkal, de minden nap elmentünk valahová. Csak Izuku, Amaya és én. Kacchan akkor már igazán csúnyán bánt szegény kis brokkolival, szóval vele mindig külön találkoztam. Izuku már egy hete nem volt iskolában, mert beteget jelentett. Szombat volt. Megbeszéltem vele, hogy a pénteken leírt dolgokat és a házit elviszem hozzá és beszélgetünk egy kicsit. Így hát reggeli után egyből készülődtem is. Drága ikerbátyám még békésen szunyókált a szobájában, amikor elindultam az akkor még csak beborult égbolt alatt a tömbházhoz, ahol legjobb barátom lakott. Kellett bő egy óra, mire végre felcsengethettem hozzájuk, de akkor megérte nekem. Legalábbis ezt gondoltam.
~ Igen?
- Ohayou Inko-san, Izuku itthon van?
~ Oh, ohayou Namsoyoo-chan. Nem, nincs. Néhány órája elment itthonról, de már kezdek aggódni miatta.
- Szerintem tudom merre lehet. Majd visszajövünk.
~ Siessetek, lassan esni fog.
Egyből egy hely jutott az eszembe, hogy merre lehet az az idióta fiú, úgyhogy futni kezdtem a közös helyünk felé. Félúton jártam, amikor hirtelen a semmiből elkezdett szakadni az eső, de mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott. Én pedig okos emberi lény módjára nem vittem magammal esernyőt, így hát türkiz hajam nagy tincsekbe összeállva csapódott neki arcomnak arra az ütemre, ahogy futottam. Mondhatom kellemes érzés volt, ahogy az ázott, vizes tincsek megcsaptak, néha majdnem megvakítva. De igazából nem érdekelt, mert aggódtam Izukuért. Úgy tudtam, hogy beteg volt, s nem akartam, hogy még rosszabbul legyen. De ahogy megláttam, miként fekszik a fűben, semmivel sem törődve, valamelyest megnyugodtam.
- OI! Ha tüdőgyulladást kapsz, nem foglak ápolni.- ejtettem mellkasára a könyvekkel és füzetekkel megpakolt szatyrom, mire felnyögött, s maga mellé letette a zacskót.
- Nem megyek haza.
- Neked is szia.- ültem le mellé. Addigra már bőrig áztam, így nem is érdekelt, hogy továbbra is koppannak rajtam a nedves cseppek. A fiú nem nézett rám, ami viszont mindennél jobban aggasztott.- Mi a baj?
- Baj? Oh, nekem semmi bajom nincsen, Namso-chan. Éppen ellenkezőleg. Kacchan felnyitotta a szemem. Tényleg meg kéne öljem magam.- szavai visszhangot keltettek a fülemben. Nem mertem, nem akartam elhinni azt, amit akkor hallottam. Percekig meg sem bírtam szólalni. Sosem hittem volna, hogy valaha is igazat ad majd annak a tajparasztnak, aki abból nyert mindig is energiát, ha volt valaki, akinek fájdalmat okozhatott.
- Miket beszélsz, Izuku?- nevettem fel idegességemben.- Kacchannak nem volt igaza!
- Dehogynem.- kuncogott fel. De ez a kuncogás más volt, mint azelőtt. A vért is megfagyasztotta bennem.- Egy haszontalan senki voltam. Selejtes áru. De most...- nevetett fel.- Megjavultam Namsoo-chan. Kaptam képességet. Cserébe pedig csak ki kell iktassak néhány zavaró tényezőt.
- Mégis kiket?- nyeltem nagyot.- Izuku, nem úgy volt eddig, hogy együtt megyünk a U.A-be? Hősök akarunk lenni, nem?
- Egyedül mész.- nézett rám ridegen. Ekkor vettem csak észre, hogy szemei szinte rikítottak a komor, sötét színekhez képest, ami az utcát és a tájat színezte. Ijesztő volt, igazán. Őrült csillogás villant meg íriszeiben, akárhányszor belenéztem.- Kell a francnak az az átkozott szakma, amikor sokkal jobb mókákban lehet részem a másik oldalon állva?
- Huh? Izuku ez... Ez nagyon nem rád vall. Na és All Might? Na meg a többi hőssel mi lesz? Velünk?
- Meghalnak. Mind egy szálig. De te... Hagyj békén. Nem akarok hallani felőled. Törölj ki a memóriádból. Sohasem fogunk többet beszélni. Told haza a csinos segged és ne keress, ne szólj senkinek. Ha nem így teszel... Nos... Te lehetsz az első, aki a szívét adja értem. Szó szerint értendőleg.- vigyorodott el, mire ijedten felkeltem, a lehető leggyorsabban, miközben távolabb is siettem tőle.
- D-de Izuku...
- Oh, nem. Midoriya Izuku meghalt. Csak Deku létezik, Namso-chan. Most pedig... Tegyünk úgy, mintha nem látnám, hogy elmenekülsz, ezzel megkapva a szabadulás lehetőségét.
- Nem!
- 3...
- Izuku!
- Ő már halott. 2...
- De én....
- Utolsó lehetőség.
- Még hallani fogsz rólam.
Azon a napot megmentettem az életem. Csak azért, hogy a sajátom mentésével, másokét is menthessem. Sosem foglalkoztam magammal, hogyha meg volt a lehetőségem arra, hogy mással töltsem az időt. De miközben hazafelé siettem, s a sírástól alig láttam, megfogadtam, hogy egy napon őt is megmentem. Be kellett valljam magamnak, hogy akkor nem lettem volna képes legyőzni őt. Épp ezért fogadtam meg, hogy többet edzek majd, az iskolába pedig mindent beleadok majd, hogy a számomra legfontosabb személyt megmenthessem a sötétség fogai közül.
~ Time Skip ~
Mindez jó néhány éve történt. A U.A. hősképzőben tavaly végeztem. Az évfolyamom egyik legjobb diákja voltam, pár igaz barát oldalán. Nem volt túlságosan sok barátom, de a Bakusquad tagjaival igencsak jóban voltam. Igazából a mai napig jóban vagyok velük, s néha-néha összekoccanunk egy kis szakéra vagy valami finom kajára. Azonban ismételten kilógtam a sorból, hiszen minden egyes volt osztálytársamnak volt már valakje, még a testvéremnek is, míg én továbbra is csak a zöld hajkoronával megáldott gyilkosra tudtam koncentrálni.
Senkivel nem jöttem össze a gimnáziumban eltöltött éveim alatt. Egyetlen egy személy sem volt képes arra, amire Izuku volt képes. Megmelengetni a lelkem, heves szívdobogást okozni és mégis megnyugtatni csupán az illatával vagy egyetlen apró érintésével. Semelyik fiú nem tudta biztosítani azt a gyengéd és biztonságot adó ölelést, amit Tőle megkaptam egykor, minden egyes napon szinte. Így hát egyedül éltem. Nem mondom, hogy felhőtlen boldogságban, elvégre nem volt mellettem az a férfi, akit szerettem volna magam mellett tudni, de nem volt rossz sorom. Egy kisebb házban éltem, elvégre senkinek nem kell egy nagy ház, hogyha egyedül él.
Azon a napon, A napon viszont szabadnapom volt. Pihenni akartam, hiszen túl sok stressz és nyomás ért akkoriban. De főzni bezzeg volt kedvem, szóval úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak majd egy kevéske kis miso levest meg egy kevéske katsudont, hisz ezeket már régen csak boltokban ettem a nagy siettség végett. Arra viszont nem számítottam, hogy hazafele menet el fogok ejteni mindent. Ugyanis már hazafele mentem a közeli közértből, amikoris az utcában egy fa mögül valaki pisszegett. Elsőnek nem is voltam túl nagy figyelemmel a hang felé, de mikor már harmadjára hallottam az idegesítő hangot, a forrásának irányába néztem. Ott pedig a régen látott zöld, kócos hajkorona fogadott, egy bő, fekete pulcsiban és egy szaggatott farmerban.
- I-Izuku...- suttogtam magam elé vékony hangon, miközben szemeim megteltek könnyel, s kezeim feladva a szolgálatot, elengedték az addig görcsösen szorított táskát.
- Jól tudom, hogy azt mondtam, hogy nem akarok hallani felőled, de... Nem bírtam ki..- jelent meg halványan egy féloldalas mosoly a fiú arcán.- Nem állok készen elengedni téged. Ilyen hirtelen nem. Több évet lehúztam a figyeléseddel, de nem elég ez nekem Namso...
- Annyira hiányoztál!- vetettem magam karjaiba, szorosan magamhoz ölelve öt. Ekkor kicsit eltört a mécses bennem. A több éve nem látott szerelmem végre ismét felbukkant. Ez több volt, mint amit valaha is remélni mertem. Sírva fúrtam arcom nyakához, miközben ő kuncogva szorított magához, a szuszt is kinyomva belőlem.- Ne merj többet elhagyni engem, érted Izu? Sohase!- nyüszítettem, mint egy vert kutya, miközben szorosan összeszorítottam szemhéjaim.
- Mindent megteszek. De te már hős vagy... Feláldoznád az álom munkád ért-
- Bőven!- vágtam a szavába hüppögve, mire kissé meglepődött.- De hát jól tudod... a mi duónkért bármit. Nem? Ez volt gyerekkorunkban a szent és megtörhetetlen szabályunk.
- De..- sóhajtott fel egy apró mosollyal.- Tudom, hogy egy kicsit eltűntem, de-
- Kicsit? Izuku, kiíródtál a könyvem feléből! Eltűntél. Csak megemlékezés gyanánt bukkant fel a neved a sorok közt.
- Tudom.. Hogyan tehetném jóvá?- nézett mélyen a szemeimbe.
- Íródj vissza.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Minden amit eddig önerődből felépítettél, lehetséges, hogy végleg romba dől.
- Szokott az érdekelni? Amit egyszer már felépítettem, újra fel tudom.
- Ha éppen olyan a kedved.
- Igen, pontosan.- nevettem fel a könnyeim törölgetve.- Na gyere haza. Csinálok katsudont.- néztem szemeibe szipogva.
- Irány haza.- csókolt meg lágyan.
Ééééés akkor a beígért kép:
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top