Itt is van az új rész Vercsi14 kérésére, remélem tetszik ^^

- Ugrottam minden egyes, kibaszott szavadra!

"Uchiha Sasuke, a rendőrkapitányság legújabb, legfrissebb tagja, igaz betanulóként. Ezen senki nem lepődött meg, hisz egész családja az igazságszolgáltatásban volt jelen. Második szakmájában pedig modell volt, így az iskolában hatalmas sikereket ért el. Közepiskolából ismertem, de az egyetemen is napi szinten láttam. Ignorált, nem úgy mint szinte minden második éjszaka. Úgy éreztem magam a közelében, mintha tényleg nem is léteztem volna, mintha csak egy bolyongó szellem lennék az élők közt, ki elfeledte halálát, s azóta is éli megszokott mindennapjait.

Fájt, hogy ismeretlenként kezelt, de hiába erősködtem, képes volt megalázni is, csak azért, hogy lekopjak róla."

- Mindig ott voltam neked!

"Nem volt semmi különös, ugyanolyan volt ez is, mint a legtöbb éjjelem a héten. Sokáig tanultam, szemem néha telefonom irányába kapva, várva a megszokott dallamot, miszerint a fiú hív.

Nagyot sóhajtva dőltem hátra a széken, szemeim becsuktam, karjaim pedig arcomra eresztettem. Megrándultam, ahogy felhangzott a csengőhangom, szívem gyorsabb tempót vett fel. Nem hezitáltam sokat, nyúltam a zenélő, vibráló tárgyért, ahol az egyik képek díszelgett a fekete hajú fiúnak.

- Igen?- szóltam bele a telefonba, ahogy könyököm az asztalra csúsztattam, s tenyerembe állam fektettem.

- Szia kislány!- hangos zene, rengeteg  visongó fiatal, nem volt kétséges, hogy ismét leitta magát.- Te figyelj ide, gyere fel hozzám aranyom!- mézes mázas hangjában nem kérlelés, inkább határozottság bújdosott.

- 10 perc és ott vagyok. De ha nem vagy ott, nem várok rád.

- Szeretlek~!- mosolyogva megforgattam a szemeim, s letettem válasz nélkül a telefonom. Felhúztam a cipőm, majd már kocsiba ülve vezettem a megszokott címre. Nem igazán érdekelt, hogy mi volt rajtam, tudtam, hogy úgyis hamar lekerül minden és semmire nem emlékszik majd abból, hogy mi takart, szóval feleslegesnek tartottam ezen aggódni."

- Sosem mondtam nemet neked baszki!

"Az éjszakát a nyögéseim visszhangja zengte be. Nem szólt ez másról, csak a testiségről, ő semmit nem érzett irántam. De úgy voltam vele, hogy még ezek az éjjelek is jobbak voltak annál, mintha a létezésemről akarna tudomást szerezni. Általában kora reggel leléptem, de a hajnalig tartó szeretkezések kárpótoltak. Ha csak pár órára is, de szeretve és fontosnak éreztem magam.

- Hangosabban!- mormogta fülembe, majd nyakamba harapva lökött egy nagyot, mire jóleső sikkantás hagyta el a szám, ahogy hátába mélyesztettem hosszúra nőtt körmeim. A fiú csak egy elégedett kuncogást hallatott, ami akaratlanul is mosolyra késztetett."

- De elegem van! Tiszta szívemből kívánom, hogy baszódj meg, Uchiha Sasuke!

" Sietve rohantam az osztálytármem felé felső közép utolsó évében. Késésben voltam, így rettegtem, hogy mi lesz a tanár reakciója. Már majdnem az ajtóhoz értem, mikor elestem a saját lábamban, így minden könyvem a földön csúszva landolt.

- Baszki...- motyogtam a sírás határán, főleg, hogy elég rendesen beütöttem a könyököm és a térdem. Látszólagosan jött a felmentő sereg, élén Sasukéval, így a remény lángja csillant fel bennem.- Sasu-

A fiú azonban nem ignorált, rosszabb történt; még bele is rúgott a könyveimbe, s spanjaival összeröhögve mentek el mellettem. A szemem égető könnyek lassan indultak vándorútnak arcomon, így csak a hideg, kemény kőpadlóra hajtottam fejem, s hallgatagon kezdtem sírni. Aznap, arra az órára, amire annyira siettem, már nem mentem be. Helyette viszont lesírtam a sminkem az arcomról a lány wcben."

- [Név]...- hangja megbicsaklani hallatszott, de nem érdekelt. Rányomtam a telefont és még a falhoz is vágtam az ártatlan készüléket.

Elegem volt, torkig tele voltam az elfojtott bánattal, amit a fiú miatt éreztem. Szerettem volna utálni őt, tényleg igyekeztem. De valahogy nem ment. Nem voltam képes mindezek után sem utálni azt az idiótát. A földre rogyva törölgettem egyre jobban patakzó könnyeim, miközben a jól ismert, híres, sikeres és közkedvelt, fiatal Uchihát szidtam. Hiába nem lehetett szinte semmit érteni a cincogásnak betudható, halk és keserves motyogástól, nem számított, hisz csak magam elé mondtam. Nem volt kifejezetten címzettje a szavaimnak, akinek az arcába mertem volna mondani mindazt, amit akkor.

Akkor láttam be, hogy gyáva voltam. Gyáva és naiv, hogy majd egyszer biztosan megváltozik a véleménye, hogy rájön arra: szeret engem. És gyáva mert elfutottam a komolynak szánt beszélgetések elől, s hagytam sodródni magam a tomboló tengerrel. Nem számított, hányszor csapódtam sziklába, hányszor vágott belém egy kagyló, hogy hányszor fulladtam bele majdnem az önmardosó gondolatokba; az egyetlen ami számított az a remény volt. A remény, hogy majd változik valami, jön valaki, aki megment. Hittem abban, hogy szebb lesz az élet, hogy a feledés kútjába dobhatom majd az életem ezen szakaszát.

Akartam, hogy így legyen.

Ujjaim elfehéredtek, ahogy jobb kezemmel a pulcsim szorítottam vasmarokkal, míg bal kezemről majd' lepattantak a körmök, olyan erővel vájtam a szőnyegembe. Egész testemben eluralkodott a Pokoli fájdalom, amit csak akkor engedtem szabadjára. Nem láttam ugyan magam, de biztos voltam abban, hogy nem nyújtottam kellemes látványt.

Nem sokkal később viszont apró koccanásokra lettem figyelmes. Kellett néhány pillanat, mire kicsit rendbe szedtem magam -ami annyiból állt, hogy beletöröltem az arcom egy zsepibe, ami hirtelen kezembe akadt, majd kifújtam egy újabba az orrom-, végül még hüppögve, de idegesen sétáltam az ablakomhoz, amit még akkor is dobáltak. Kinyitottam és szembe találtam magam az udvarban ácsorgó, felfelé néző fiúval. Haja nem volt felzselézve, lágyan omlottak fekete tincsei arcába, sötét szemeiben csillogtak az esti fények.

- Mit akarsz?- néztem rá összehúzott szemöldökkel, majd pulcsim ujjával még megtöröltem az orrom, ahogy szipogtam egyet.- Nem vagyok kíváncsi az arcodra. Hagyj végre békén, Sasuke..

- Csak kérlek hallgass meg, jó?- hangja lágy volt, egy csepp önbizalom sem volt megtalálható benne. Egy ideig hallgattam, mérlegeltem magamban az eshetőségeket, végül a párkányra hajolva bólintottam egyet. A fiú idegesen szegte le tekintetét, amit hamar visszakapott irányomba, végül leült a frissen nyírt fűre.

- Szóval? Mi van?

- Sajnálom.

- Ezzel kurvára nem oldasz meg semmit!- horkantam fel idegesen, mire a fiú kicsit összébb húzta magát. Kétség kívül feszengett és rágta magát.

- Tudom, de nem csak ennyi. Szóval.. Sajnálom. Azt, ahogy bántam veled és azt is, ahogyan nem tettem. Nézd, én...- nagyot sóhajtva simította nagy kezét nyakához, amit idegességében masszírozni kezdett.- Én tényleg több időt akartam veled tölteni. Élveztem azt, amikor együtt voltunk, mert hiába tagadom, részegen mindenre emlékszem. Valószínű úgy tűnik, kihasználtalak, de nem. Azok voltak az egyetlen pillanatok, amikor volt merszem ahhoz, hogy ne adjak senki véleményére, és lehessek azzal, akivel szeretnék. Minden szavam igaz volt részegen. Az, hogy gyönyörű vagy, hogy mennyire kedves vagy, hogy szeretlek, minden igaz volt amit szeretkezés előtt, közben vagy után mondtam. Tényleg elképesztő szépnek, okosnak, viccesnek, kedvesnek és odaadónak tartalak, és tényleg szeretlek. De... Egészen eddig hallgattam apámra. Hiába a modern kor, ő megragadt abban, hogy nekem olyan nő kell, aki velem egy szinten van, aki ismert. Leszervezett egy randit is valami modellel, elismerem szép volt, de unalmas és semmi nem fogott meg benne. Mert te vagy az, aki nekem kell, aki engem megfogott és azóta sem enged. Az idézőjeles barátaim pedig már akkor basztattak, ha csak rád mertem nézni, szóval inkább olyan maszkot viseltem, amilyennek ők akartak látni. De tudod mit? Baszok rájuk! Leszarom a véleményüket. Felnőttek vagyunk, nemde? Nem leszek olyan gyerekes kis senki, aki behódol. Kellesz nekem, szükségem van rád, [Név]. És most először mondom neked ki józanul is. Szeretlek, te csodás angyal. Remélem meg tudsz bocsátani nekem...

- Én...- alig bírtam mondani valamit, teljesen lesokkoltam. Mindenre számotott szinte, csak erre nem. Szám beharapva csaptam be az ablakot, amit a fiú elkönyvelt egy visszautasításnak, így felkelt és elindult. Én viszont papucsot magamra rángatva szaladtam le a lépcsőn, egyenest az udvarra, ahol a fiú hátának ütközve magamhoz szorítottam őt.

- [Név]..?- remény. Ez volt amit éreztem, amit mindketten éreztünk. Sasuke vékony, hosszú ujjait az én apró ujjaim köré fonta, s megfordulva, velem szemben, íriszeimbe merülve mosolygott.

- Akkora nagy idióta vagy..- csóváltam meg a fejem felnevetve, ami a fiú ajkaira is mosolyt csalt. Kezem kiszabadítottam az ő meleg mancsaiból, s arcára simítva húztam le magamhoz egy édes csókba, amit ő elmosolyodva viszonzott, miközben derekamra fonva karjait, közelebb húzott magához.