_koharu_kawaii_girl_ kérésére itt is egy új rész. Remélem tetszik! ❤❤😘 (egyébként ezt telefonról írtam szóval a helyesírási hibákért senki ne kövezzen meg pls, köszi!)

Néha nem a legegyszerűbb ha Doppo Kunikida kishúga vagy. Az örökösen féltő bátyád egyáltalán nem akart belemenni, hogy vele dolgozz, de végül (3 hónap könyörgés után) belement, hogy irodai munkás lehess nála.

Nem a legjobb a papírmunkával bajlódni, de jobb mint a semmi, szóval panaszra okod nem lehet.
Na meg persze így találkoztál Vele. Osamu Dazai, az a fickó aki imád bátyád idegeire menni. Aranyos, öngyilkos hajlamú ugyan de téged ez mit sem zavar. Egyszer-kétszer már te is próbálkoztál vele.

- Hol van a kedvenc irodai munkásom? Áh hát itt vagy [Név]-chan!- ölelte át hátulról nyakad miközben te a monitort bámultad.

- Ohayo Osamu-kun!- mosolyodtál el. Kellemes parfümjét megérezve visszafojtottál egy sóhajt. Mindig is tetszett neked, de sosem mertél közeledni felé.

- Még mindig szingliként?- huppant fel írósztalra, így lelökve egy nagyobb kupac papírt.

- Dazai!- hallottad meg bátyád hangját. Sóhajtva felkeltél székedből és leguggolva elkezdted összeszedni a papírokat.

- Hagyd csak Doppo-nii..- sóhajtottál magadhoz ölelve a papírokat.- Jobban kellett volna figyelnem ezekre.

Ültél vissza a bőrszékbe, s eltetted biztosabb helyre a lapokat. Közben persze bátyád kiselőadást tartott arról, hogy nem kellene mindenért magad okolnod és egyebek. Mint mindig, most sem figyeltél a hegyi beszédre. Sosem izgatott, hogy ilyenkor mit hablatyol össze-vissza.
Gondolataid csak és kizárólag a sötétbarna, kissé hullámos hajú fiú körül keringtek. Arra a gyönyörű, barna szempárra, helyes mosolyára, mely néha egy kisfiú mosolyát idézi fel benned.

Tökéletes volt. Számodra, teljesen.

- [Név]! Figyelsz te rám?- zökkentett ki gondolat menetedből Doppo.

- Persze Doppo-nii. Ne legyek ennyire szétszórt, ha Osamu-kun rosszat csinál ne vállaljam magamra, csapkodjam meg és a többi maszlag. Nii-san, Osamu-kun most se csinált semmit, csak felült az asztalra. Én raktam rossz helyre a papírokat, ne őt cseszd le!- mondtad érzelemmentes arccal.

Imádtad a bátyád, gyakorlatilag mindennél és mindenkinél jobban. De túlságosan anyáskodó és néha teljesen kiakaszt.

- [Név]!- haja égnek meredt idegességében, mire csak elkuncogtad magad. Lábujjhegyre állva nyomtál puszit arcára és megpaskoltad hátát.

- Néha vedd észre, hogy én is hibázhatok.

Azzal kimentél, hogy csinálhass magadnak egy jó nagy adag kávét. Rád is fért, egész éjjel forgolódtál.

- Mmmh nyami!- nézted csillogó szemekkel koffein adagod majd nagyot kortyoltál belőle.

- Izé.. [Név]-chan?- jött be a kis konyhába Dazai.

- Hm? Mondd csak!- mosolyogtál rá.

- Köszi az.. Az előbbit..- vakarta kissé elpirulva tarkóját.

- Áh ugyan! Nem kell megköszönni, tényleg így éreztem.- legyintettél, majd ismét nagyot kortyoltál kávédból.

- Azért mégis kösz..

- Semmiség. Ez a barátok dolga, nem?

Na persze még, hogy barátok.. Ennél nagyobbat nem is füllenthettél volna. Már rég nem csak barát neked ez a srác. De persze ezt az istenért sem vallottad volna be neki.

- Persze, a barátoké..- mosolygott és megvakarta tarkóját. Azt a mosolyt nem tudtad hova tenni. Kínosan mosolygott és nem értetted miért.
De ő is inkább csak csinált egy adag kávét magának amit szomorkásan iszogatott. Nem tudta megmondani miért esett rosszul neki, hogy azt mondtad "barátok" hisz eddig nem nagyon fordult meg fejében, hogy komolyabban kikezdjen az ifjabbik Kunikida-val.

Legnagyobb sajnálatodra.

- Osamu-kun, jössz?- böktél fejeddel az ajtó felé, jelezvén, hogy ideje lenne visszamenni a csapat többi tagjához.
A fiú némán bólintott. Felállt a székről, te pedig bevárva őt indultatok vissza.

- És hogy halad a közös öngyilkossági kísérleted?- néztél rá, mire Dazai szemei felcsillantak.

- Miért? Csak nem találtam egy jelentkezőt?

Erre csak elmosolyodtál. Egyszerűen lehetetlen ilyenkor nem mosolyogni, hisz az egész kisugárzása (ami eddig elég szomorú volt) csak úgy árasztotta magából a boldogságot és izgatottságot. Ha akarta volna se tudta volna tagadni.

- Hát.. Talán. Tudom, hogy egy csinos lánnyal szeretnéd ezt, de ha elég vagyok a feladathoz..

- Túl jó is.- mosolygott halványan, mire arcodba pír szökött.

- E-ez most bók volt?

- Mondjuk.- villantott egy édes mosolyt, melytől ott helyben el tudtál volna olvadni.

- Baka!- csaptad meg karját, vöröslő arccal mire felnevetett.

- De tényleg [Név]-chan. Nagyon szép vagy.- karolta át vállad mikor beértetek.

- Dazai! Azonnal vedd le a kezed a húgomról!- kiabálta Doppo, mire te csak a szemed forgatva leültél a székedbe és folytattad a munkát.
Nagyokat ásítozva nyomkodtad a billentyűket, kattogtattad az egeret.
Már este felé járt, mikor végre mindennel végeztél. Összepakoltad a cuccod és indultál is haza. Doppo nem várt meg, mert főznie kellett vacsorát szóval már teljesen egyedül voltál. Vagyis.. Azt hitted.

Dudolászva vetted fel bőrdzsekid. Amint kiléptél az iroda ajtaján valaki megszólalt:

- Bú!

- Kyaaa!- bumm egy bal ököl valaki arcába.

- Basszus [Név]! Te mióta vagy ilyen harcias?- hallottad meg Dazai-t.

- Osamu-kun, ne ijesztgess! Miért vagy te egyáltalán itt?

- Csak megvártalak. Gondoltam beszélhetnénk erről a dupla öngyilkosságról.

- Dupla öngyilkosság, hah?- mosolyogtál rá.

- Igen-igen!- bólogatott hevesen, mely kicsalt belőled egy halk kuncogást.- Mondd csak [Név]-chan.. Téged miért félt ennyire a bátyád? Mármint-

- Megpróbáltam régebben véget vetni az életemnek..- motyogtad magad elé. Nem szerettél erről beszélni, hisz egy kudarcnak vallottad az egész kísérletet, vagyis elbuktál. Így kevesebbnek érezted magad. Tudtad, láttad rajta, hogy kérdezni akar, de nem tette, szóval belekezdtél.

- Még csak 18 voltam.. És volt egy balesetem. Egy autó elgázolt. Azonnal elvesztettem az eszméletem.. Aztán felkeltem egy kórházi szobában, az orvosom azt mondta majdnem 1 hétig kómában voltam.. Azonban volt egy kis bökkenő. Semmire nem emlékeztem. Sem a nevemre, a lakcímemre, a családtagjaimra, barátaimra.. Még járni is alig bírtam. Mint egy fiatal felnőtt, aki olyan mint egy baba. Utáltam magam. Azt, hogy mindenki másként kezelt engem mint a többi beteget. Kerekesszékkel bírtam csak elmenni bárhová is. A létezés is fájt. Három bordám megrepedt, egy eltört. Jobb karom, illetve bal bokám eltört. Aztán...- vettél egy nagy levegőt- elegem lett. Mindenből. Napok óta gyűjtögettem mindenféle gyógyszert. Volt, hogy hazudtam is csak, hogy kaphassak valamit. Egyik éjszaka bezárkóztam a WC-be, gyógyszerrel és vízzel együtt. Volt ott mindenféle. Sok fejfájás csillapító, pár szem nyugtató és mindenféle gyógyszer. Bevettem őket, remélve, hogy senki nem talál rám és meghalhatok végre, hogy ne kelljen szenvednem.. Hát.. Mindig is peches voltam. A bátyám otthagyott valamit amiért visszajött. Ám mikor nem talált a helyemen, hívta a nővéreket akikkel keresni kezdtek. Az egyik rám is talált. Vagyis.. Nem tudom ki volt, de valaki megtalált. A gyomrom kimosták, hogy életben maradhassak. Azóta Doppo úgy kezel mint egy kisgyereket..

Te magad sem hitted el, de elsírtad magad. Dazai szorosan tartott karjaiban, nem szólalt meg csak ölelt.
Igazából neki is fel kellett dolgozni az egészet. Sosem gondolta volna, hogy egy olyan életvidámnak tűnő, kedves és aranyos személy mint te, öngyilkos akarna lenni.

Az illat mely belőle áradt, s testének melege valahogy lenyugtatott. Egy idő után már csak szipogtál de eszed ágában nem volt őt elengedni. És neki sem téged. Dazai ekkor döbbent rá, hogy bizony ha történne veled bármi, nem bírna tovább élni.

Nyomott egy puszit a fejedre s kicsit eltolt magától, mire felnéztél rá. Szája enyhén felfelé görbült majd óvatosan össze illesztette ajkaitokat. Leblokkolt az agyad egy időre, de mire észbekaptál már viszonoztad is a csókot.

Oly rég vártál már erre, s lám, az elérhetetlennek tűnő vágyad beteljesült. Gyomrodban apró pillangók keltek életre, és felhőtlenül boldog voltál.

Mikor elváltatok egymástól megfogta kezed, és összekulcsolt ujjakkal indultatok el. A fiú tudta hol laksz, azonban mikor másfelé mentél kicsit ledöbbent.

- Nem erre laksz?- vonta fel szemöldökeit.

- De, azonban.. Ma neked akarok kedvezni.

- Ezt hogy érted? Az én lakásom sem erre van.

Dazai itt már végleg elvesztette a fonalat. Nem bírta összerakni a kirakós kockáit.

- Úgy értem, hogy erre felé van egy nagyon magas épület.- emelted ki a "magas" szót, mire leesett neki.

- Szóval te..

- Erre vágytál, nem?

- De..- bólintott, azonban valami nyomta a lelkét.

- Akkor? Gyerünk, indulás!- nyomtál apró csókot szájára.

Elmentetek egy jó magas tömbházhoz. Elkezdtetek felmászni a tűzlétrán, egyenest a tetőre. Mire felértetek már a tüdőd is ki bírtad volna köpni. Hiába, nem vagy valami nagy sportember.

Leültetek a tető szélére, lábatokat lógatva figyeltétek ahogy egyre több helyen gyulnak fel a fények. Igazából egész romantikus volt. Dazai melletted lógatta lábát, ujjaitokat összafonva tettétek ölébe. Fejed vállára hajtottad s csak nézted a gyönyörű fényes pontokat.

- Tudod Osamu-kun.. Végülis örülök, hogy így fog véget érni a történetem.. A történetünk.- mondtad a csillagokat pásztázva.

- Én is. - sóhajtott fel, majd válladat átkarolva vont közelebb magához.- Köszönöm.

- Huh? Ugyan mit?- pillantottál fel rá, értetlenséggel csillogó szemekkel.

- Mindent. Mióta nálunk dolgozol sokkal jobb a légkör. A bátyád, ha csak nem mozdulok rád, már nem csesz le annyi mindenért. És vidámabb lett mindenki mint volt. Sokat köszönhetünk neked.- mondta szemeidbe nézve.

[Szemszín] íriszeid elöntötte a könny. Boldog voltál és ezért sírtál. Ilyesmi rég nem történt veled.

- Na~ ne sírj! Nem azért mondtam! [Név]..- törölgette le könnyeid melyek megállíthatlanul folytak végig arcodon.- Szerelmem..

Ez a becenév, vagy megszólítás tett téged a világ legboldogabb emberévé.

- Úgy szeretlek Osamu!- borultál nyakába.

- Én is téged [Név]! Nagyon szeretlek!
Egy ideig még nosztalgiáztatok és érzelgősködtetek, de aztán felálltatok, és összekulcsolt ujjakkal néztetek lefelé.

- Szeretlek!- néztél szemeibe.

- Szeretlek, [Név]!- mosolyodott el Dazai. Egy utolsó csókot váltottatok, majd egymás kezét fogva ugrottatok le. Nem kiabáltál. Megkönnyebbültél. Majd egy éles fájdalom és már sem te, sem Osamu nem érzett többé fájdalmat.

Másnap reggel egy ember azonnal értesítette a rendőröket és mentősöket erről. Volt munkahelyed tagjai is odagyűltek a hír hallatán s mikor megláttak titeket mindegyikük szeme kikerekedett.

Bátyád, ki próbált neked mindent magadni, látni, hogy boldog vagy és biztonságban tudni téged, nem értette miért tetted. Egy része úgy érezte, elárultad és semmibe nézted igyekezeteit, s ez miatt dühös volt. Más része viszont.. Olyan mérhetetlen szomorúság költözött szívébe, melyet soha nem tudott kiűzni.

Vett egy mély levegőt, majd elfutott onnan. El a legközelebbi helyre hol volt mosdó, ahol kisírhatta magát. Büszkesége nem engedte, hogy mások olyan összetörtnek lássák mint amely akkor volt. Bezárkózott egy fülkébe és kiengedte könnyeit, melyek már rég marrták szemeit. Legszívesebben felüvöltött volna a fájdalomtól, de nem tette.

~ Ne sírj Nii-san.. Én boldog vagyok. Legyél te is az!

Hallott egy hangot, mely igencsak emlékeztette húga hangjára. Körbenézett de senkit nem látott.
Odamentél hozzá, s egy puszit nyomtál feje tetjére.

~ Szép életet Nii-san! Legyen szép életed!