BrBgiVcs kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^

Van a bántalmazásnak is egy tűréshatára. Mindenkinek más és más ez a határ, amíg még képes vagy hajlandó elviselni ezeket a fájdalmas tetteket, szavakat. Nekem ez véleményem szerint elég magas, elvégre már ahogy kikerültem az általánosból és belecsöppentem a középiskolai életbe, napi szinten értek engem a bántó szavak és a gonoszkodó cselekedetek. Kezdetben minden nap sírva mentem haza, ahol nem igazán tudtak segíteni nekem. Hiába beszéltek a tanárokkal, a tanárok pedig az adott diákkal, diákokkal, ők csak adták az ártatlant, majd másnap minden folytatódott úgy, ahogy azelőtt, talán néha kicsit durvábban is. Nem zavarta őket, hogy teljesen megaláztak minden alkalommal, hogy mennyire ki is voltam bukva lelkileg. Teli voltam kék-zöld-lila foltokkal, apró zúzódásokkal, horzsolásokkal, a lelkemen pedig vérző, szétszaggatott sebekkel. De tűrtem. Mi mást tehettem volna? Ha vissza szóltam, csak többet és fájdalmasabbat kaptam cserébe. Nem védett senki a tanárokon és a szüleimen kívül, az iskolában mindenki félt azoktól, akik azt tették velem. A barátomnak, Dazainak pedig nem akartam ezekről beszélni. Rettegtem mit lépne, tekintve, hogy maffia tag volt, akkoriban pedig már a nyomozó irodában volt így elég baja volt neki az én hülyeségeim nélkül is. Így hallgattam.

Reménykedtem abban, hogy az idő majd segít és 17 évesen már azért nem lesznek olyan gyerekesek, mint tizenévesen. De tévedtem. Már 18 voltam, a végzős évben, ami azért eléggé számított, hisz jó főiskolára akartam bekerülni. De a tanulást mindig csak nehezítették a bántalmazóim, odahaza pedig keservesen fájt a segeket lefertőtlenítve tűrni a csípő fájdalmat. Barátommal egyre kevesebbet találkoztam, inkább csak chateltünk és felhívva egymást beszéltünk át pár dolgot. Nekem kapóra jött, hogy sok dolga volt, ő pedig tisztában tartotta, hogy minél többet szeretnék a tanulmányaimmal foglalkozni. Nos, igaz is volt eme kifogásom, de ez csak az igazság felét takarta. Valójában csak folytonosan karikásak voltak a szemeim, fel volt puffadva az arcom a sok sírástól, testem pedig teli volt sebekkel. Féltem, hogy rondának tartana, így nem mertem vele találkozni. Igaz, hogy simán feljelenthettem volna azokat, akik bántottak, de nem akartam annyi jövőt tönkretenni. Pont elégnek találtam a saját jövőmet kudarcba fulladva látni magam előtt, nem akartam más életét is úgy látni, ahogy a sajátom.

Azonban mindenkinek egyszer elege lesz, elszakad a cérna, kifolyik a víz a pohárból. Ezzel én sem voltam másként. Megtörtem. Annyi év kínzás után feladtam. Az iskolából kirohantam egy szó nélkül, táskám, kabátom, mindenem otthagyva az osztályban, s csak rohantam. Könnyeimtől homályosan láttam és kis híján el is ütöttek majdnem, de nem törődtem vele. Csak látni akartam a legnagyobb lelki támaszom és kisírni megnyugtató karjaiban az összes könnyem, miközben ő kedves és lágy szavakat suttog a fülembe, szorosan ölelésében tartva. Ez volt minden amire akkor vágytam. Így hát megtettem azt a 20 perces sprint utat az iroda felé, ahol már célirányosan, szinte vakon rohantam be a szobába. Mindenki megállt a munkában és felém nézett, de nem törődtem velük, csak a mogyoróbarna hajú férfi karjaiba vetettem magam, ezzel majdnem hanyatt döntve őt az íróasztalon.

- [N-Név]-chan?- lepődött meg, de én csak zokogva fúrtam fejem a nyakához, miközben ingébe markoltam mellkasánál.- Mi- [Név]-chan] minden megoldódik. Itt vagyok, nincs baj már.- szorított magához. Egészen addig mindig halkan, csendesen sírtam. Ott és akkor azonban hangosan és keservesen zokogtam kedvesemnek. Az egész helyiség csak az én hangomtól zengett, mindenki csendesen figylete ahogy kiadtam a lelkem nyomasztó fájdalmat, Dazai pedig komoly arckifejezéssel, szorosan tartva karjaiban fejét az enyémnek döntve hunyta le szemeit, s szemöldökeit ráncolva küzdött belső démonaival. Mindig is ez volt a legnagyobb, a legeslegnagyobb félelme, amióta csak ismert. Mindig kért, hogy ne sírjak, hisz erős vagyok. Így nem is sírtam előtte sosem. Az pedig, hogy akkor neki adtam ki minden fájdalmam nyilvánvalóan aggasztotta és fájt neki is. Magát okolta, hogy nem tudott arról mi is történt velem. Nem mondta, de éreztem. Ölelése erős volt, megnyugtató és biztonságot adó, de a karjai remegtek.

Nem tudtam semmit sem mondani hosszú percekig, csak sírtam, sírtam és sírtam. Háborgó lelkem pedig kezdett megnyugodni. Nem is csoda a férfi közelségétől, tőle mindig megnyugodtam. Azt pedig külön díjaztam, hogy nem kérdezősködött, sosem erőltetett semmit sem. Hagyta, hogy magam mondjam el a gondjaim és a gondolataim. Jelezte, hogy kíváncsi, aggódik vagy csak szimplán érdekli minden ami velem kapcsolatos, ezt pedig mindig is szerettem benne.

Miután sikeresen lenyugodtam még nem engedett el. Nem is akartam, hogy őszinte legyek. Azonban amikor elengedett egyből orrot fújtam, ő pedig csendben figyelte minden cselekedetem. Le sem vette tekintetét rólam. Amikor pedig Atsushi halkan próbált beszélni hozzám, egyből leintette. Tudta, hogy nem szeretnék másnak beszámolni a gondjaimról.

- Gyere, menjünk. Szívjunk egy kis friss levegőt, szellőztesd ki a fejed, [Név]-chan.- mondta nyugodtan, de hangjában érezhető volt a feszültség és aggodalom, hogyha valaki ismerte már annyira, mint én. Szipogva bólintottam és lehajtott fejjel elindultam ki. Ahogy kiértünk az ajtón és elindultunk a lépcsőn lefelé, Daza vállaimra terítette a kabátját, majd megfogta a kezem és ujjainkat összekulcsolta.- Akarsz beszélni róla?

- Nem igazán, de kénytelen leszek, igaz?- néztem fel rá. Arcára kiült a nyugtalanság, állkapcsai egy pillanatra megfeszültek.

- Ha nem akarsz nem kell. De szeretném tudni, a társad vagyok.

- Én csak...- kicsit rászorítottam a kezére.- Bántanak. Már évek óta.

- És erről én miért nem tudok, [Név]-chan? Kik azok a szívtelen barmok?

- Osztálytársak meg pár évfolyamtársam.- mondtam csendesen.- És csak nem akartalak terhelni. Sok munkád van az irodában, sok gond és stressz. Nem akartam plusz teher lenni..

- [Név]-chan, te sosem jelentesz nekem plusz terhet. Te vagy a legfontosabb nekem, de ezt már sokszor elmondtam, nem?- cirógatta meg a kezem, mire nagyon halvány mosoly jelent meg az arcomon.

- Tudom, de-

- Nincs "de". Az első nekem te vagy. Minden más utánad kap helyezést. Ha később megyek be az irodába azért, hogy szétrúgjam a téged szadizók seggét, akkor később megyek be. De érted mindent. Nem véletlen vagy a barátnőm. Szóval legközelebb baszogatnak, írj és megyek. Rendben?- nézett rám.

- Rendben.- bólintottam kis idő elmosolyodva, mire megcsókolt. Boldogan hagytam, hogy kifejezze vele az aggodalmát és minden érzését, miközben magához közelebb vont.

- Na nézzenek oda, a [Gúnynév]-nak/nek van barátja? Hogy sikerülhetett ez? Mennyit perkáltál ennek?- röhögött gúnyosan egyik állandó szekálóm a jól megszokott kis csapatával, kiknek a többi csak újongott és nevetett vele együtt.

- Nocsak-nocsak, beszél itt aki alatt még senki sem feküdt.- morogja idegesen Dazai farkasszemet nézve a sráccal, miután elvált ajkaimtól. Én ijedtemben összehúztam magam és kicsit Dazai háta mögé bújtam, kezét el sem engedve.

- Honnan veszed te ezt?- horkant fel ingerülten a srác.- Mert alattad talán igen? Díszbuzi.

- Nem vagyok meleg, de ha az is lennék, sokkal többen akarnának velem lenni, mint veled. Nem csak a lányoknak van ám szeme, hogy nagyon gatyául festesz, hanem a srácoknak is. Én még bottal sem mernék hozzád érni, ha nincs rajtam kesztyű. A végén lerohadna a karom. Bűzlesz ember!

- Te meg miről beszélsz? Reggel tusoltam!

- Tudod az, hogy valami olcsó, orrfacsaró cuccal befújod magad, nem számít tusolásnak. A haverjaidnak még jó a szaglásuk?

- Azt hiszed jobb vagy?- lépett egyet előre magabiztosan, kihúzva magát, de még így is kisebb volt, mit Dazai, így ahogy barátom is kihúzta magát, igazán látszott, hogy ki az esélyesebb, ha bunyó lenne.

- Oh, tudom, kölyök!- mosolyodott el beképzelten.- És most beszélgessünk csak arról, hogy van merszed hozzáérni vagy hozzászólni a barátnőmhöz?- hangja kemény és számonkérő volt, elillant belőle minden szórakozásra emlékeztető hangnem.

- Nem olyan nehéz. Élvezi ő amit vele teszünk. Csak felkészítjük a kemény életre, nem igaz srácok?- vigyorgott, mire barátai hangos egyetértésbe kezdtek.

- Ne merj hozzászólni, hozzáérni de még csak ránézni sem, értetted?- sziszegte idegesen Dazai.

- Vagy mi lesz?

- Elvisz a mentő, ha leszek olyan kegyes, hogy annyival megúszod. Vagy levadásztatlak. Megvannak a kapcsolataim, elhiheted, taknyos.

- Ugyan, mintha hinnék ne-- nem kellett Dazainak több, gyomorszájon vágta, mire a srác összegörnyedve lépett hátra párat, hasára szorított kezekkel és fájdalmas arckifejezéssel Dazaira nézett, aki csak csípőre tett kezekkel nézett rá idegesen.

- Elég volt ennyi? Nem vesztegetném az időm rád, mikor a szerelmemmel is lehetnék.

- Még nem végeztünk! Csak lássalak meg újra!- kiáltott rá, majd intve a társainak elindultak másmerre.

- Ekkora nyápicot.- nevetett fel, majd ahogy felé fordult, egyből aggodalmas arcot vágott.- Veled minden rendben?

- Igen, persze.- bólintottam.- Köszönöm.- bújtam hozzá.

- Bármikor [Név]-chan!- nyomott homlokomra mosolyogva egy puszit.- Érted bármit.

- Szeretlek. Nagyon szeretlek, Osamu.- néztem mosolyogva a szemeibe.

- Én is téged, [Név].- puszilta meg az orrom hegyét, mire halkan felkuncogtam.- Most pedig irány meginni valami finom kávét vagy teát.

- Benne vagyok.- kulcsoltam össze ujjainkat.

- Aludhatok ma veled?- kérdezte mikor elindultunk törzs kávézónk felé.

- Örülnék neki. Csinálok majd valami finomat vacsira, a családom meg elpaterolom addig.

- Hagyd csak, a végén még megutálnak és nem engedik meg, hogy elvegyelek.

- Azt nem hagynám.- néztem fel rá, arcom vállának döntve.- Mindenképp [Név] Dazai leszek. Mrs. Dazai.- vigyorodtam el, kissé elpirulva. De a férfi arca is pirosba borult, ami jobban megdobogtatta a szívem.

- Majd egy gyönyörű napon.- mosolygott. Hangja álmodozó volt, tényleg vágyott arra a napra. Ahogyan én is. Nem számított nekem sokat egy papír és egy közös karikagyűrű, hisz anélkül is mindig szeretni fogom, de mégis jobban hangzik a nevem az ő vezetéknevével. És így legalább mindenki tudná, hogy kihez tartozom. Ezen sokat gondolkodtam, már a kapcsolatunk elejétől. Már alig vártam, hogy kimondjam az igent a lánykérésre is, illetve az oltár előtt a szeretteim, a pap, az Istenek és életem szerelme füle hallatára. 

- De azért légyszi ne hívj velem egyidőseket taknyosnak meg kölyöknek. Legalább akkor ne, ha hallom.- nevettem fel.

- Oda a hangulat~~!- nevetett fel.- De tudod, hogy nem úgy értettem, hogy te is az vagy. 

- Tudom, de akkor is.- kuncogtam.