KomoRIN_uwu kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ Bocsi a viszonylag nagy kihagyás miatt az összes könyvemben, igyekszem pótolni a lemaradásom 😅

Egy ember halála mindig tragikus és szörnyű. Lehetséges, hogy megváltás annak a számára, aki átéli, de a szeretteit a Pokol kapuja elé teszi. És ezalatt nem csak a családot értjük, hanem a barátokat és a személy párját, szerelmét is. Nincs menekvés egy betegség elől, legfőképp akkor, ha az halálos kimenetelű lehet.

Haru a szomszédunk volt, Yuu "osztálytársa", de ő az interneten vette a leckéket, valamint az ikeröcsém ment át hozzá segíteni. Az első igazi barátja volt. Én csak akkor ismertem meg, amikor Yuu megkért, hogy vigyek át a sütiből, amit készítettem. Haru beteg volt, allergiás volt a Napra, így csak este jöhetett ki a szabadba, addig a házban kellett maradnia. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, mert szörnyen sajnáltam szegényt, de így is majdnem teljes életet élhetett. Esténként mindig elmentünk sétálni a városban, hol Yuuval, hol nélküle, kaját rendeltünk és filmet néztünk és ilyesmik. Imádtam vele lenni, egyszerűen nem tudtam betelni a közelségével. A hétvégéket mindig egymásnál töltöttük és sosem untunk rá a másikra.

- Haru!- mosolyogtam rá a tőlem pár hónappal idősebb, 13 éves fiúra, mikor beléptem hozzá tanítás után a szobájába. Boldog mosoly kúszott arcára, mikor meglátott és egyből felpattant az ágyból, hogy karjaiba zárjon. Örömmel szorítottam magamhoz a barna hajú fiút, s nyomtam puszit arcára.

- Milyen volt a suli?- érdeklődött mosolyogva mikor leültünk az ágyára.

- Áh, csak a szokásos.. - legyintettem.- Tonnányi házit kaptunk, osztály verekedés és Yuu egyszer pofára esett a küszöbben.- nevettem fel, mire a fiú követte a példám.

- Bárcsak láthattam volna..

- Áthívhatom, hogy itt is csinálja meg.- böktem meg könyökömmel játékosan.

- Kérlek!- nevetett fel.

ღ¸.✻´'✻.¸¸ღ

15 éves voltam, mikor összejöttünk. Imádtam, elképesztő szerelmes voltam belé. Az életem is adtam volna érte. Sóvárogtam az érintéséért, a csókjaiért, az illatáért, a mosolyáért, mindenért ami ő volt. Életem első igazi nagy szerelme volt. Amikor csak tehettük együtt voltunk, hajnalba nyúlóan beszélgettünk, alig bírtam ki a nélküle eltöltött időt.

- Babeyyy~! Induljunk!- vigyorogtam széles mosollyal a fiúra, mikor már lement a Nap.

- Megyek már.- nevetett fel, majd már el is hagytuk a szobáját és vettük a cipőnket.

- Viszlát Harupapa! Időben hazajövünk, ígérem!- mosolyogtam Haruki édesapjához.

- Érezzétek jól magatokat gyerekek.- intett mosolyogva, mire kézen ragadtam barátom és el is indultunk, hogy egy jó kis randihelyet találjunk magunknak. Végül egy játékcsarnokban találtuk magunkat, egymással versenyezve egy táncos játékban, hatalmasakat röhögve, arcunkról letörölhetetlen vigyorral. Természetesen én nyertem, mert valljuk be, sokkal táncosabb lábú voltam mindig is. Boldogan ugrálva élveztem a győzelmem, mikor a fiú magához húzott egy csókba.

- Büszke vagyok rád, [Név]-chan!- mosolygott rám, mire arcom élénk pirosba váltott.

- Te is ügyes voltál, Haru!- fogtam kezeim közé arcát, miközben boldogan fürkésztem gyönyörű zöld szemeit. Szeplős arcát hüvelykujjammal lágyan simogatva mérten fel arcának minden négyzetcentijét.

Maga volt a tökéletesség, úgy éreztem, hogy ő lesz a Nagy Ő az életemben. Sosem éreztette velem, hogy teher lennék, hogy egy nyűg a nyakában, aki ráragadt. Mindig hercegnőként kezelt, mindent megtett értem, sokszor kérnem sem kellett. Boldog voltam, igazán boldog. Viszont egy nap...

Ismét kint voltunk este a városban, a nevetésünk hangja töltötte meg a csendes utcát. A lámpák fényében csak mi voltunk, senki más. Haruval a kedvenc zenénket dúdolgattuk, miközben táncoltunk, teljesen egymásba feledkezve. Volt egy kevés alkohol bennünk, nem tagadom, amikor az ő házuk helyett, hozzám mentünk fel. A szüleim és Yuu már nagyban aludtak, amikor mi beléptünk az ajtón. Egyikünk fejében sem fordult meg a hatalmas kockázat, hiszen nekünk nem voltak olyan speciális ablaküvegeink, mint nekik. Halkan vihorászva feküdtünk be az ágyba, majd fél órán belül már aludtunk is. A baj csak ekkor jött közbe. Reggel kómásan keltem fel, szemeim dörzsölve ültem fel, szemeimbe a Nap fénye sütött, ezzel majd' megvakítva ezzel. Viszont mikor megéreztem, hogy egy kar fonódik derekam köré, megállt bennem az ütő. Körülnéztem, hogy biztos az én szobámban vagyunk-e, de sajnos a rózsaszín falak erről árulkodtak. Magam mellé néztem, ahol a kómás fiú kígyózott hozzám közelebb.

- Bassza meg...- túrtam a hajamba idegesen, és már rohantam is, hogy leengedjem a redőnyt és behúzzam a sötétítőt. Szemeim könnyekkel voltak megtelve, ahogy remegő kézzel kapcsoltam lámpát.- Haru...- nyöszörögtem halkan, mire a fiú szemei is kipattantak.- Annyira sajnálom, Haru.. É-én... - a földre rogyva kezdtem zokogásba. Tudtam, hogy ezzel aláírtam a halálos ítéletét, elvégre nem tudthattam, hogy a Nap mióta érte a bőrét. A fiú odasietett hozzám és remegve kezdett csitítani, de az ő szemei is könnyektől csillogtak.

Mindez másfél éve volt. Haru egy héttel, 3 nappal és 5 órával később halt meg. Az utolsó pillanatig voltam vele, nem hagyhattam magára a szerelmem. Nem tudtam túltenni magam rajta. Ha akkor nem egy házzal arrébb megyünk el aludni, jól tudom, hogy most is élne. Ez pedig kezdett felemészteni. Hiába mondta az apja, Yuu és a szüleim is, hogy ne hibáztassam magam, senki nem vádol semmivel, mindenki fel volt készülve erre, a szemükben a szomorúság és gyász keveréke a gyomrom fordította fel. Az első fél évben minden egyes nap kimentem a sírjához, hogy beszéljek hozzá. Utána ritkábban jártam ki; egy héten párszor 2-3 órára. Habár volt, hogy a temetőben töltöttem az estém, mert sírva borultam a sírkőre, vele akartam lenni és azt, hogy megöleljen. Hogy utoljára mondhassa, hogy szeret. Tudtam, hogy boldogan halt meg, láttam az utolsó napjaiban is a boldogságot és hálát a szemeiben.

De megismertem valakit. Elköltöztem kollégiumba, egyenest az Itachiyama Akadémiára. Nem tudtam meglenni otthon, a ház, a környék, az emlékek keserédessé tették a napjaim. Az iskolában egy osztályba kerültem egy bizonyos Motoya Komori nevű diákkal. Kedves volt és segítőkész, jól esett, hogy törődött velem. Barátok lettünk. Mindenhova együtt mentünk, de nagyrészt csak a röpicsapat többi tagjával együtt. Befogadtak, ez pedig örömmel töltött el. Hiába voltak álomba sírt éjszakáim, hatalmas mélypontjaim, velük ezeket elfeledtem.

- Nee, [Név]-chan!- kocogtatta meg a vállam az utolsó óra után Motoya. Érdeklődve néztem hátra rá, arcomon egy barátságos mosollyal.- Van terved a hétvégére?

- Hazamegyek. Van egy kis dolgom. Miért?

- Nem lenne kedved eljönni az egyik meccsünkre. A Tokiói összes csapat megmérkőzik egymással majd. A szerencse talizmánomra szükségem lehet.- kacsintott vidáman.

- Hát nem is tudom, Komori...- vakartam meg a tarkóm.- Terveim szerint egész hétvégén látogatóba mennék.

- Oh... Azért, ha lenne egy kis időd, legalább a végére gyere el.- ajkai mosolyra húzódtak, mégis csalódottság csengett hangjában.- Tudod.. Szívesen látnálak a nézőtéren..

- Meglátom mit tehetek.- tettem kezem az övére pár másodpercre, majd már vállamra is kaptam a táskám, ahogy felkeltem.- Sok sikert!- mosolyogtam rá, majd egy szoros ölelés után intettem neki és indultam a kollégium felé.

Mivel előző nap már bepakoltam a bőröndömbe, már csak az anyámra és Yuura vártam, hogy megjelenjenek, és mehessünk. Az úton hazafele végig beszélgettünk, meséltem nekik, hogy mi volt, ahogy ők is boldogan sztorizgattak. Otthon kipakoltam és befeküdtem az ágyba. A szobám ugyanolyannak megmaradt, semmi nem változott. A telefonom zizzenése azonban kirángatott az önsanyargatásból.

Motoya❤: Szia 😊 Gondoltam érdekelhet, hogy mikor lenne a meccs. Vasárnap 10-kor kezdődik, és ha minden jól megy, akkor a vége nagyjából 2 fele lesz. Remélem, hogy ha csak egy kicsit is, de el tudsz jönni 💕

Me: Szió! Köszi az infót, majd lehet benézek ^^

Motoya ❤: Szuper! Jó hétvégét 💕💕

Még aznap este meglátogattam Haru sírját, hogy meséljek neki és tanácstalanságom kibeszéltem neki. Könnyáztatta arccal pusziltam meg kezem, majd érintettem meg a sírt.

- Nagyon szeretlek Haru.. De ahogy mondtad, élem tovább az életem. Sosem felejtelek el, ezt ígérhetem, de... Azt hiszem ideje új esélyt adni. Remélem megértesz..- suttogtam, még mielőtt elhagytam volna a helyet. Szipogva törölgettem a szemeim, otthon pedig egyből enyomott az álom.

Reggel korán keltem, hiszen úgy döntöttem, hogy elmegyek arra a versenyre. Este még Motoya leírta a címet, hogy hova menjek, ha megyek, így tisztában voltam azzal, hogy hova kell mennem majd. A vonatút egy örökké valóságnak tűnt, de mikor megérkeztem, a meccsek már folytak. Elfoglaltam a helyem a mi iskolánknál, szememmel pedig keresni kezdtem a fiút, akit hamar meg is találtam. Végig visongtam és szurkoltam az első mérkőzésük alatt, teljesen belejöttem. Mikor megnyerték, lábaim maguktól mozotak, egyenest az izzadtságtól csillogó játékosok felé rohantam. A fiúk az edző köré gyűlve ittak és beszélgettek, mire megérkezve Motoya nyakába ugrottam hátulról.

- Mi a-

- Ügyesek voltatok!- szorongattam a fiút, majd elengedtem, hogy szemből is megölelhessem. A fiú nem is hezitált, megfordult és karjaiba kapva ölelt szorosan. Mosolyogva szorítottam magamhoz én is, hiába volt izzadt, mint egy ló.

- Hát eljöttél!- arca csak úgy ragyogott a boldogságtól, szemei csillogni kezdtek.

- Ki nem hagynék egy meccset sem, ahol játszol!- mosolyogtam rá.

- Olyan szerencsés vagyok, hogy vagy nekem, [Név]-chan!- vigyorgott, majd lecsapott ajkaimra. Egy pillanatra lefagytam, gondolkodtam, de végül ujjaim hajába túrva csókoltam vissza a fiút. Hasamban a pillangók hosszú idő óta ismét feléledtek, amit őszintén szólva sosem hittem, hogy ismét érzek majd. A kellemes bizsergés, amely végigjárta a testem, pont olyan volt, mint mikor Haru tartott karjaiban. Vannak, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy egy embernek egyetlen ember jut, aki az igazi, az egyetlen számára. Én viszont ismételten szerelembe estem, igazi, valós szerelembe.

Boldogan fürkésztük egymás arcát a csókunk után, arcunkról mást sem lehetett leolvasni, csak az örömöt. Motoya még néhány aprócska, de annál édesebb csókkal jutalmazott, mielőtt magához ölelt volna.

- El sem hiszed, hogy mennyit jelentesz nekem..- suttogta fülembe, mire karom szorosabban fontam köré.

- Nyerjétek meg, aztán elmehetnénk valahova kettesben.- mosolyogtam fel rá boldogan, mire szája csak szélesebb mosolyra húzódott.

- Akkor mindent beleadok.- csókolt meg újra, mielőtt elengedett volna. Boldogan mentem vissza a nézőtérre, onnan le sem véve tekintetem a barna hajú fiúról, aki minden pontnál puszit küldött nekem a tömegbe.

Az életben megvannak a sajátos hullámvölgyek. Hol fent van az ember, hol lent. De azt sosem szabad elfelejteni, hogy minden mély gödörből van kiút. Lehet, hogy ez egy évbe, kettőbe, vagy többe fog kerülni, de sosem szabad feladni a boldogságot. Mindig kell, hogy legyen egy kis reménysugár. Minden okkal történik, ezt el kell fogadni. De a végén minden a lehető legjobban fog alakulni.