Katsuki_Rivaille922 kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ Ebben a részben még a normális világ van (bár ez idővel ki is derül) ahol ritkák még a képességek

A gyerekkoromra még a mai napig tökéletesként emlékezek vissza. Szerető család, csupa mosoly és szeretet, milliárd barát. Senkinek egy rendellenesség, minden átlagos. Átlagos, de tökéletes. Az apám pici lánya voltam, minden családtagom pici hercegnője. Mindenki csak dicsért és mindig mindent tökéletesen akartam csinálni. A legjobb akartam lenni. De egy nap minden megváltozott. Aznap megkaptam a rámpecsételt átkot, ami úgy tűnt, nem fog elhagyni egykönnyen.

Képességem lett. Mivel akkoriban a mutáció nem volt túl gyakori, sőt, talán 1 millió emberből 1 volt ilyesmi erő birtokában, így kérdés nem volt, hogy mindenki félt. Én 13 évesen kerültem a "farkas" nevet viselő képesség gazdateste. A mai napig találgatások vannak csak, hogy milyen úton kaptam meg ezt a képességet, de a legvalószínűbb az a megerőszakolás által belém került anyag. Terhes nem lettem, de ezt megkaptam. Eleinte alig észrevehető volt minden. 1 évig lappangott bennem ez az egész, én sem vettem észre semmi különöset. Mármint a folyamatos rémálmok és szorongás mellett, de az nem ennek volt betudható. 14 éves már elmúltam nagyjából fél évvel, mikor jöttek az első tünetek. A szaglásom felerősödött, a fülem egyre érzékenyebb lett és a látásom is messze túlhaladta a normális emberek látását. Aztán a fogaim is megváltoztak. Egyre inkább hasonlított a szám egy farkaséra. Ha nem tetszett valami vicsorítva morogtam. A köremim megerősödtek és karmokká alakultak. A hajam vastagodott és gyorsan nőtt, míg 15 éves koromra farokként funkcionált. Mivel mindig felkötöttem, így ha boldog voltam, elkezdett mozogni, ha fáztam, be bírtam magam takarni vele, ha féltem teljesen a testemhez simult.

A családom egyre jobban fordult el tőlem. De a cérna akkor szakadt el, mikor a bátyámra úgy ráijesztettem egyik éjjel, mikor este mikor kutakodtam a hűtőben, s megfogta a vállam, mire megijedtem s megtámadtam, hogy leállt a szíve. Nem bántottam, nem okoztam sebet. De iszonyatosan megijedtem és az ösztöneim ellen nem tudtam harcolni, így a földre lökve fogtam le és vicsorogtam az arcába. Mikor azonban megláttam, hogy ki van alattam, már késő volt. A bátyám fájdalmasan kiáltott fel, majd elernyedt. Szipogva és szűkölve léptem hátra, szemeimben könnyek csillogtak. A szüleim sietve rohantak le az emeletről, s mikor meglátták ahogy a bátyám a földön fekszik, én pedig remegve figyelem őt, összehúzva magam, mindennek vége volt. Az anyám zokogva rohant a magas fiúhoz, kinek szíve már megállt, s kétségbeesetten próbálta újraéleszteni, miközben remegő hangon kérlelte, hogy ne hagyjon el minket. Az apám viszont... Olyannak még soha az életben nem láttam. Idegesen csörtetett felém, mire leguggolva minél jobban nekibújtam a hűtőnek. Féltem, reszkettem. Sosem féltem az apámtól. De abban a pillanatban ez megváltozott. Abban a pillanatban, mikor felcsillant valami a szemében és megvert. Ájulásig ütött és rúgott. Anya próbálta leszedni rólam és könyörgött neki, hogy hagyja abba, de nem tette. Ellökte és nem hagyott, amíg vért köhögve el nem ájultam.

Mikor felébredtem, még sötét volt. Mindenem sajgott, nagyon nehezen bírtam mozogni, de felkászálódva kimentem az utcára. A fejem majd felrobbant és az izmaim szinte sikítottak, hogy feküdjek és hagyjam regenerálódni a szervezetem egy ideig. Azonban csak egy dolog lebegett a szemem előtt. Hogy biztonságban akarok lenni. Erre pedig csak egy személy volt képes, a legjobb barátom, Kirishima. Vele még a képességem megjelenése előtt ismerkedtem meg, 3-4 évesen. A fiúnak össz-vissz annyi mutációja van, hogy a fogai olyanok mint egy cápa fogai. De őt senki nem kezeli szörnyként. Nem is az. Rogyadozva, lihegve és fájdalmak közepette csengettem be a Kirishima házba, mire a fiú nyitott ajtót. Álmos volt, de ahogy meglátott, egyből kiment a szeméből a fáradtság.

- Jézusom, [Név]! Irány a kórház!- nézett rám ijedten. Lábaim nem bírtak már tartani, karjaiba estem. Ő persze megtartott, majd felkapva engem, ügyelve, hogy minél kevesebb fájdalomban legyen részem, bevitt a kanapéra, s már tárcsázta is a mentőket.- Mi történt?- térdelt mellém a földre, miközben a telefonját csak bedobta a fotelbe. Aggódva fürkészett, mire felbőgtem. A vörös fiú szomorú tekintettel ölelt magához gyengéden. Elmeséltem neki mindent töviről-hegyire, ő pedig csendesen hallgatott, s egyre jobban szorított magához. Éreztem, ahogy egyre több nedves csepp esik a vállamra.

- Ugye nem sírsz?- kérdeztem reszketeg hangon.

- Már hogyne sírnék, mikor a lány, akit szeretek ilyen szörnyűségeken ment keresztül?

Válaszolni akartam, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Éreztem, hogy a darabokban lévő szívem kezd összeállni. A mentősök megjöttek, engem pedig bevittek. Kiri is jött velünk, nagyrészt azért, hogy elmesélje mi volt, hisz én ismételten elájultam.

Vidáman szaladgálok a fiúval kézenfogva. Szüntelenül mosolygunk, boldogok vagyunk. A réten csak mi ketten vagyunk, akik értik is, hogy mi folyik ott. A fák lágy susogása, a madarak éneke, a fű zörgése, a szellő dallama, a vidám kacajok mind megnyugtatják a szívem. Ahogy belenézek azokba a skarlátvörös szemekbe, ismételten belészeretek. Elfog a nyugalom. Nem félek. Nem reszketek. Nem érzem magam rosszul. Nem érzem azt, hogy szörny vagyok. Hogy egy selejt. Valaki, akitől félni kell. Csak a teste melegére koncentrálok, ahogy elfekszünk a fűben. Érzem, ahogy a zöld fű csiklandozza a lábaim. Összekulcsolt ujjainkra fókuszálok, ahogy meleg kezével fogja az enyém, s hüvelykujjával cirógatja érzékeny bőröm. Hallom ritmikus szívverését mellkasában, egyenletes lélegzetvételét. Érzem, ahogy belecsókol a hajamba és kezem elengedve szorosan magához ölel. "Minden rendben lesz". Suttogja, s ahogy szorosabban ölelem, lassan eltűnik. Egyedül vagyok a mezőn. Kétségbeesetten fordulok jobbra-balra, kapkodom a fejem, nem látom. A szellő az ő hangjával dúdol, ami lassan megnyugtat. Leülök a földre, s mélyet lélegzek az édeskés illatű levegőből, majd számon keresztül lassan kifújom azt, lehunyt szemekkel. Ezt megismétlem még néhányszor, mielőtt kinyitnám szemeim. Előttem ül Ő. Vörös haja lenőve, mosolya megfakulva, de ott van előttem. "Sosem hagylak egyedül, emlékszel?", jött a kérdés tőle. Mosolyogva bólintottam, mire magához ölelt. "Segítek átvészelni", suttogta fülembe. Ekkor éles fájdalom járta át a testem szinte minden porcikáját. A fájdalomtől élesen felsikítottam, de a fiú csak ölelt és nem szólalt meg. A világ, melyet magam előtt láttam, kezdett homályosodni. "Ideje visszamenned", mondta Kiri.

Szemeim mintha ólomból lettek volna, olyan nehezek voltak. A fájdalom nem szűnt meg, de valamelyest enyhült. Torkom száraznak éreztem, mintha napok óta nem is ittam volna. Csend volt, csak a szívmonitor hangját hallottam. Lassan és nehezen kinyitottam látószerveim, mire majd' megvakultam a fehér szoba falaitól. Hunyorítva felnyögtem, mire egy szék csattanását hallottam magam mellől. Ahogy odanéztem, megláttam a vörös fiú reménytelien csillogó íriszeit és egy fájdalmas mosolyt.

- [Név]!- kiáltott fel boldogan, s arcom kezei közé vette.

- Meddig... Meddig aludtam?- kérdeztem rekedt hangon a fiút. Szemeit mélyen az enyéimbe fúrta, mintha a tekintetem lenne az utolsó dolog, amibe kapaszkodhatna.

- Több mint egy hetet. Megműtöttek, hogy életben maradhass. Volt egy szép kis belső vérzésed is.

- Ouh...- ráncoltam a szemöldököm.- A... A szüleim?

- Anyukád látogat minden nap, de az apád lecsukták. Mire kiértek a rendőrök, már anyukáddal üvöltözött. Nekivágott vázákat meg mindent...

- Hogy van anya?

- Nem viseli túl jól a helyzetet. De nem esett szét, tartja magát. Azt mondta, hogy miattad muszáj. Figyelj... lehet nem ez a legjobb helyzet és idő, sőt, biztos de.. Amit akkor mondtam, mikor átjöttél agyonverve..

- Hogy szeretsz?

- Igen.- bólintott.- A-azt komolyan gondoltam.- mondta fülig pirulva.- Már a kezdetektől különlögesnek tartottalak és ahogy nőttünk, úgy fokozódtak irántad az érzelmeim. T-tudom, hogy nem így lenne a legjobb, hogy megtudd és nem is így terveztem ezt az egészet, de... Szeretném, ha tudnád, hogy tényleg komolya-

- Csókolj már meg.- mosolyodtam el, s hiába fájt minden egyes kis porcikám, arcára tettem a kezem. A fiú szemei felcsillantak, s egy édes mosollyal arcán ajkait az enyémre nyomta.

Életem első csókját, életem első szerelmétől kaptam. Attól, aki mindennél többet jelentett nekem. Ő volt a másik felem, akihez a vörös fonál köt. Mellette sosem éreztem, hogy más vagyok, hogy egy rongy vagyok akit bármikor eldobhat magától az ember. Nem éreztem semmi rosszat, nem fájt semmi. Önmagam lehettem mellette. Nem kellett takargatnom az egyre szőrösebb mancsaim, a furcsa szám vagy a hajam. Ő elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És így szeretett. Magamért. Nem éreztem azt mellette, hogy a képesség, amivel rendelkezem, egy valóságos átok számomra.

A meghitt pillanatot az ajtó nyitódása zavarta meg. A fehér küszöböt átlépte az anyám, kinek szemébe könnyek szöktek, ahogy meglátott. Lába a padlóhoz gyökerezett és versenyezve csordogáltak ki szeméből a könnyek. Kezei megremegtek és a csokor, amit hozott nekem, kiesett a kezéből. A fiú azonnal sietett is felvenni a [kedvenc virág] csokrot, s feltette a kis éjjeli szekrényre.

- Azt hiszem magatokra hagyla egy kicsit.- nyomott puszit számra, amit bágyadtan mosolyogva viszonoztam. Homlokomon, s arcomon végigsimított, majd kiment, maga után becsukva az ajtót. Ahogy a nőre néztem, aki életet adott nekem, egy mosoly terült el az arcán. Szipogva ült le mellém, s kezem megfogva szorított rajta egyet.

- Jó ilyen jó színben látni azok után.

Arcán a karcolások már kezdtek beforrni, de szeme alatt és teste több tájékán még véraláfutások éktelenkedtek. Ezalatt az egy hét alatt arca nagyon beesett, láthatóan sokat fogyott. Biztosan megviselte, hogy egyik napról a másikra 2 embertől kellett elköszönnie, s a 3. személy bizonytalan állapotban feküdt a kórházban.

- Te viszont szörnyen festesz.- erre felnevetett, bár elég gyéren és a hangja is megcsuklott kicsit.

- Köszönöm, Kicsim. Na de mesélj anyádnak... Mi a helyzet azzal az Eijiro-kunnal?

- Oh hát..- egy poharat láttam magam mellett, vízzel megtöltve így kaptam az alkalmon és hidratáltam magam picit, mielőtt válaszoltam volna.- Úgy tűnik együtt vagyunk.- mosolyogtam halványan.

- Örülök nektek.- nyomott puszit homlokomra.- Úgy örülök, hogy életben vagy... Eijiro-kunnal minden egyes nap itt ültünk remélve, hogy felébredsz.

- De ugye ment iskolába?

- Nem. A szülei kivették, mert addig kérlelte őket, hogy belementek. Volt, hogy éjszakára is maradt. Nem akart magadra hagyni. Félt attól, hogyha itt hagy, valami rossz történik veled. Hogy nem lehet itt, hogy segítséget hívjon neked.