Ganna-chan kérésére itt is van az új rész, remélem tetszik ^^

Valakit a testéért kihasználni az egyik legmocskosabb dolog. Egy ideig, amíg ez nem tűnik fel az egyénnek, esetleg még imponáló is lehet, hogy kívánva érzi magát. Azonban ahogy rádöbben a valóságra, minden egyes érintés, még a legapróbb is bemocskoltság érzetet kelt benne. Nem kell beletörődni abba, hogy tárgyként kezelnek, nem kell belemenni abba, amit nem akarsz, nem vagy köteles bárki mellett is ott maradni, csak mert félsz a következményektől. Az, amit néhány férfinek emlegetett görcs meg mer tenni, az már magában is megvetendő, de teljesen más hallani, olvasni ilyen esetekről, és teljesen más, amikor átéled. Egy mérgező kapcsolat, ami csak a testiségről szól... Ez volt az előző kapcsolatom. És gyűlöltem, hogy olyannyira gyenge voltam, hogy képtelen voltam nemet mondani és mindenem összeszedve rohanni vissza haza a szüleimhez, vissza sem nézve. Undorodtam saját magamtól. Minden egyes este fürdésnél végigsikáltam egész, sírástól reszkető testem. De akármennyire sikáltam, akármennyire súroltam, sosem éreztem, hogy a szenny lejött volna. Az undor keserű gombolócként forrt forkomra és évek óta el sem tűnt onnan. 3 éves kapcsolatomból már 2 és fél éve érzem így magam. Senkinek nem kellene így éreznie magát, egyetlen pillanatra sem. De féltettem az utánam lévőket, akiket Kenji Futakuchi szedne fel, így magamra vállaltam mindent, amit az a szemét művelt velem.

Kirakati tárgy lettem. Mindenkinek velem büszkélkedett, mint valami trófeával, amit megnyert magának. Nekem pedig mellette kellett lennem, eltűrnöm tapizó kezeit, undorító csókjait, tündérien mosolyogva, mindenre helyeselve. Minden meccsén ott kellett legyek, mint valami kis talizmán, ha pedig valamilyen oknál fogva nem mentem, vagy nem tudtam megjelenni, akkor az ágyban este annyira sem kímélt, mint amennyire szokott. Dehát én voltam a hülye, hogy belementem abba, hogy a párja legyek, aztán meg nem hagytam ott az első jeleknél.

Viszont mikor neki edzése volt -amire szerencsére nem kellett elkísérjem-, vagy ő suliba volt, én pedig egyéb okok miatt otthon, mindig játszottam. Volt egy imádott online játékom, a/az [Kedvenc játék neve], ahol sokan, világszerte játszottak, csapatokba verődve küzdöttek a győzelemért. Imádtam, az volt a kiutam. Ott pedig megismertem valakit. A felhasználóneve CsakJátszaniAkarok volt. Furcsának és viccesnek találtam a nevét, szóval ráírtam privát üzenetben. Ami pedig a legjobban megdöbbentett, az az volt, hogy válaszolt. Szóval beszélgetni kezdtünk, és fellélegezhettem. Örültem, hogy volt valaki, aki eltereli a gondolataim és bármikor elmerültem volna az önmarcangoló gondolataim óceánjában. Lassan a játékban való beszélgetést felváltotta az emailek küldése, ami megmutatta nekem, hogy léptünk egyet előre és így megkönnyítette a beszélgetést, magától. Ezt pedig nagyra értékeltem.

Viszont egy napon az a bizonyos pohár, amiből már hiába ömlik ki a víz, felrobban.

Kenjinek megint meccse volt, én pedig elfelejtettem. Teljesen belemerültem a játékba, amit játszottam, így kihagytam. Addig pedig eszembe sem volt, hogy jelenésem lett volt, amíg a fiú fel nem tépte az ajtót, majd hajamnál fogva a székből fel nem rántott, majd az ágyra lökött.

- Ke-Kenji..!- szemeimbe könnyek szöktek, hajam elég rendesen megtépte.

- Hol a faszomba voltál te a meccsről? Nem elpofáztam neked, hogy legyél ott?- ordította nekem, mire remegni kezdtem.

- Sa-sajnálom én... E-elfe-

- Felejtetted el a nagy francokat! De ne aggódj, holnap nem fogsz felkelni...- ajkaira gonosz mosolyt húzott.

Az éjszakám rettenetes volt. Egy másodpercét sem élveztem, csak bőgtem és reszkettem alatta, amíg ő szemernyit sem kímélt. Mindig is szadista volt, de azon az éjjelen olyan énjét mutatta meg, amit sosem láttam. Pedig sokszor játszadozott velem és mutatta meg szadista hajlamait, de azon az estén kimutatta a foga fehérjét.

Mire elaludt, még mindig remegtem és itattam az egereket. Végül fogtam magam, elmentem letusolni, de a tükörben olyan látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve: kék-lila foltok díszítettek mindenfelé, harapásnyomok, öv csattanásának helye, kikötözött csuklóimon a szorító kötél nyoma. Ehhez pedig tartoztak a kisírt, vörös és feldagadt szemeim. Legszívesebben elokádtam volna magam saját magam látványától, de inkább csak csendesen sírva letusoltam, majd felöltöztem. Visszamentem a szobánkba, ahol a barna hajú fiú még mindig horkolva aludt, szóval mindent, amit csak tudtam -ezalatt a legtöbb ruhám, laptopom és a tartozékait, tankönyveim, töltőm, pénzem értem- összepakoltam pár táskába, majd remegve, rettegve kimentem a hűvös, őszi levegőre, s elindulva a legközelebbi buszmegállóba, ráírtam Kenmára.

Me: Sürgős! Merre laksz?

Remegő kezekkel pötyögtem be, majd küldtem el neki. Nem hittem, hogy hamar választ kapnék, de meglepően hamar megkaptam a címét. Hálálkodtam neki egy sort, majd felszállva a buszra, indultam is felé. Könnyektől az arcom tiszta maszatos volt, szám véresre rágtam, körmeim piszkáltam, nem bírtam lehiggadni.

Kenma: Mi a számod?

Meglepett a kérdése, de megadtam neki. Ahogy elküldtem, fél percen belül már fel is villant telefonom fénye, jelezve, hogy egy ismeretlen szám hív. Ujjaim remegését nem tudtam megállítani, de nagy nehezen felvettem, s lassan fülemhez emeltem a készüléket.

- K-Kenma?- szóltam bele reszketeg hangon.

- Én.- hangja nyugodtan tűnt, mégis valahol féltést hordozott hangszínében.

- Fi-figyelj, nem lenne g-go-gond, ha á-átmennék?- a sírás újra előtört belőlem, így hüppögve dadogni kezdtem a telefonba, miközben ujjaimmal folytonosan törölgettem le az újabb és újabb sós cseppeket.

- Nem. Kimenjek eléd?

- Lé-légyszi..

- Merre szállsz? Vagy hol vagy?- hallottam, ahogy a vonal túlvégén elkezdett öltözködni, ami halovány mosolyt csalt arcomra.

- A [random állomás neve]-nél szállok majd le..- szipogtam.- Még sok idő, szóval maradj csak.

- Indulok.

Amíg oda nem értem a megállóhoz, szóval tartott. Próbálta elterelni a gondolataim, kisebb-nagyobb sikerrel. Szerettem benne, hogy törődött velem és mindenáron fel akart vidítani, még ha ezt burkoltan is tette. Lelkem egy darabkáját a helyére illesztette. Mikor leszálltam, egyedül ő állt a buszmegállóban. És csomagaim a szaladás közben elejtettem, majd karjaiba borulva bőgtem el magam újra. Nem nagyon tett semmit, de amit megtett, az épp elég volt. Magához ölelt, fejét enyémre döntötte és halkan ismételgette, hogy itt van és nincs semmi baj.

Nagyjából fél óra múlva elapadtak könnyeim, szóval felszedtem a dolgaim és elindultunk.
Az úton semmit nem kérdezett, csak terelte el a figyelmem. Mikor hozzájuk értünk beengedett az ágyába, hogy ne kelljen egyedül aludjak. Hálás voltam neki mindenért. Mellette pedig, a karjaiban, könnyedén elaludtam. Biztonságban éreztem magam, ez pedig elég volt nekem ahhoz, hogy megadjam magam az alvásnak, ami már régóta ólom nehezen lógott szemhéjamon.

Kenma befogadott pár napra. Az iskolában betegett jelentett, ahogy én is. Nem is mertem volna vissza menni, vagy egyedül lenni. Rettegtem attól, hogy Kenji megkeresne. Ezidő alatt végig velem volt: ha sírtam, támogatott, vigasztalt; ha mosolyogtam általában velem mosolygott; ha kételkedtem megnyugtatott és tanácsokat adott. Bizalmat adtam a kezébe, amivel bármikor visszaélhetett volna, de nem tette.

- Szeretnéd... Meghallgatni?- bújtam hozzá az ágyban, mikor épp nem játszott, csak a televíziót figyelte. Fejem mellkasára hajtottam, ő pedig magához ölelt.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

- Szeretném... Vagy megöl belül..

- Akkor hallgatlak, [Név].

Ekkor pedig mindent elmeséltem neki, ami abban a kínzó 3 évben történt velem. Figyelmesen végighallgatott, simogatott, ha elsírtam magam. Jól esett kiadnom magamból megannyi idő után mindent. Megkönnyebbült a lelkem egy kicsit, hogy elmondhattam neki. Mikor befejeztem a mesélést, szorosan magához ölelt, majd egy apró puszit adott a hajamba.

- Biztonságban vagy, nem kell mégegyszer ezt átélned.

- Remélem...- motyogtam.

- Ha rajtam múlik, nem.- cirógatott, mire elmosolyodva megcsókoltam. Kicsit váratlanul érte, de végül viszonozta.

- Köszönöm, Kenma.- simotottam arcára.- Fényt hoztál az életembe.