Itt is az új rész NikolettMici kérésére, remélem tetszik ^^

Keigot akkor ismertem meg, mikor 18 éves volt, akkor ismerte meg Japán. Ekkor én fél évvel fiatalabb voltam az újdonsült hőstől. Felnéztem rá és csodáltam, hogy ilyen fiatalon, ennyire sokra vitte, de még reménykedni sem mertem abban, hogy valaha is tudomást szerez rólam. Nem voltam nagy szám, az osztályomban nem voltam kitűnő semmilyen szempontból. Még a hősügynökség is átlagos volt, ahol segédkeztem. Mikor kijártam az iskolát, hivatalosan is hős lehettem, ami habár izgalommal töltött el, egyszerre féltem is. Tudtam, hogy nem fognak komolyan venni, nem is vártam el. Jól tudtam, hogy csak egy zöldfülű kis senki voltam. Valaki mégis felfigyelt gyér kis munkásságomra.

Épp sétálgattam az utcán, civilben, nem munka miatt. Az aznapi napom szabad volt, így kihasználtam és kimentem a friss levegőre, nem akartam odahaza poshadni a fotelemben a TV előtt, mindenféle egészségtelen finomságot rágcsálva. Fülemben dübörgött a zene, nem figyeltem igazán oda a körülöttem lévőkre -ha valaki integetett, visszaintegettem, de többet nem észleltem- csak sétálgattam, mikoris valami megcsiklandozta az orrom. Fintorogva hesegettem arrébb az orromtól a valamit, a hirtelen mozdulattól kitéptem véletlen a fülemből a füllhallgatót, miközben tüsszentettem egy nagyot. A fejem fölül csak nevetést hallottam, mire morcosan a hang felé néztem.

- Egészségedre!- vigyorogta pimaszul a férfi, mire arcom megenyhült. Hamvasszőke tincsei lágyan hullottak arcába, aranysárga szemei pedig gyermeki vidámságtól csillogtak; hangja szórakozottan csilingelt, ahogy nevetett, ami megmelengette a szívem.

- Nagyon vicces, Hawks, igazán..- húztam fel morcosan az orrom, mire leszállt elém, ezzel elállva az utam.

- Inkább aranyos.- mosolygott édesen, mire csak megforgattam a szemem.- Egyébként gratulálok a múltkori harchoz. Ügyesen lekapcsoltad azt a mocskot, csoda, hogy begyógyultak a sebeid.

- Áh, köszi.- mosolyogtam rá.- A sebeim meg hamar gyógyulnak, a legjobb barátom képessége, hogy elősegíti a gyógyulást.

- Előnyös.- biccentett.- És? Merre tartasz? Randi?

- Ugyan, dehogy.- legyintettem és elindultam, mire jött mellettem és figyelt.- Csak szerettem volna kicsit idekint lenni. A levegő viszonylag jó, az idő kellemes, tökéletes idő a kimozdulásra. Na és te? Nem a hős ruhádban vagy, biztos nem járőrözöl.

- Csak elugrottam csirkét venni.

- Kannibál...- mormogtam orrom alatt mosolyogva.

- Tessék?

- Semmi, semmi..- kuncogtam, mire arcán széles vigyor terült el.- Na, igen?- fordultam felé.

- Csak ennyi.- vont vállat.- Éhes voltam.

- Áh, értem.- kacagtam fel.- Beüljünk enni valahova?- pillantottam fel rá.

- Örülnék neki.- bólintott mosolyogva.

Aznap egész estig együtt voltunk. Kihasználtuk a szabadnapunkat és jobban megismertük egymást. Boldog voltam, hogy eljött ez a nap is, hálás voltam a Sorsnak, hogy összetolt minket. Keigo sokat mosolygott, ahogy az én arcomon is végig ott volt a vidám vigyorom. Késő este még hazakísért és megbeszéltük, hogy másnap összefutunk munka után.

~~~

Azóta a nap óta pedig nem telt el úgy fél nap sem, hogy ne beszéltünk volna valamilyen úton-módon. Igényeltük a másik társaságát, így sosem húztam a szám, ha esetleg megkért, hogy menjek be hozzá, mert késő estig volt dolga az ügynökségnél. Hiába voltunk másnapra általában hulla fáradtak így mind a ketten, megérte, mert legalább együtt lehettünk. Őszintén szólva nem telt bele sok időbe, hogy bevallja, több vagyok számára egy szimpla jó barátnál. Ezt pedig iszonyatosan édesen tette meg, egy híd egyik oszlopán ücsörögve kettesben, fent a magasban. Majdnem leszédültem a magas helyről, mikor megtudtam, hogy nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül. Ekkor voltunk 20 évesek.

Nem titkoltuk az első perctől kezdve, hogy együtt vagyunk, csak szimplán nem vertük nagy dobra. Jobban mondva mi nem, csak a sajtó. De ő viszont telipakolták a magazinokat és újságokat a legújabb szenzációval, "A híres hős és modell, Hawks legújabb barátnője [Hősnév]! Vajon meddig tart a románc?". A csapból is ez folyt, nem kerülhettük ki semmilyen internetes platformon sem a felkapott témát. Persze nem igazán zavart, semmi rosszat nem írtak, csak egy idő után kicsit sok volt, hogy mindenki ezen csámcsogott. De Keigo végig mellettem volt és vele sikerült kizárnom a negatív kommenteket vagy egy-egy illetlenebb és sértőbb megfogalmazású cikket.

Viszont mára már 23 évesek vagyunk, mondhatni lejárt lemezek ilyen téren. Mondjuk Keigo feltörekvő rangsora miatt sosem kerültünk ki a lapokból, de az évek teltével egyre komfortosabb voltam a helyzetet illetően. Közös fotózásokra is már úgy megyek, mintha csak bevásárolni mennék, nincs bennem már aggodalmas feszengés. A férfi viszont mit sem változott. Hiába tudott komoly lenni, nagyrészt olyan volt mint egy szórakozott kisgyerek.

- Baby, megyünk együtt ebédszünetre?- szólt a telefonba köszönés nélkül Keigo.

- Ki nem hagynám! Mikor végzel?- kezemmel elengedtem a telefonom és válammal fülemhez nyomva pötyögtem tovább a gépemen.

- Fél óra múlva. Te? Eléd menjek?

- Bejöhetnél igazából. Ha te nem rángatsz el, belefeledkezek a papírmunkába.

- Munkamániás~!- kuncogott a vonal túlsó oldalán, mire felnevettem.

- Bevallom, kicsit talán. De így legalább megdolgozom a pénzemért.

- Ez célzás akart arra lenni, hogy én nem?

- Dehogy! Az életmentés fontos! Csak te nem töltesz annyit a gép előtt, mint az asszony. Itt az ész, ott az izommunka meg... Meg az ész, de mindegy.- felnevetett a férfi, ahogy az utolsó szavakat elmotyogtam.

-  Akkor nemsoká' ott. Szeretlek Baby bird!- azzal nekiállt cuppogni a telefonba.

- Én is szeretlek, zakkant!

Letettem a telefont, miközben széles mosollyal gondolkodtam el azon, hogy hogyan is lehettem ennyire szerencsés, hogy a világ legdögösebb -és legidiótább- pasija lehet az enyém. Imádtam, hogy nem volt túl komoly vagy zárkózott, sokkal inkább egy nagy ölelőmaci -szárnyakkal-, akivel lehetett lelkizni és sosem hagyott magamra.

Majdnem egy óra telt el, talán 10 perc híján annyi, mikor kopogás nélkül rontott be a férfi az irodám ajtaján, s ahogy hozzám sietett, máris ajkaimra hajolt, amit ugyan meglepetten, de mosolyogva viszonoztam.

- Hiányoztál..- suttogtam alig pár miliméterre édes, hívogató ajkaitól, ahogy kezeimbe fogtam arcát, s borostás állvonalán végigsimítottam.

- Te is nekem, Pici!- cuppantott puszit számra, mielőtt kiegyenesedve fel nem rántott volna a székemből.- Irány enni!- vigyorgott, mire csak mosolyogva megcsóváltam a fejem.

- Gondolom megint repülünk.

- Naná!- biccentett, majd kiment az erkélyemre, karjaiba kapott és már szárnyaltunk is a kedvenc pizzázónk felé. Ott megrendeltük kettőnknek a pepperónis pizzát, majd ahogy kikaptuk a forró, gőzölgő finomságot, mentünk is a parkba rögtönzött pikniket tartani.

- Jó étvágyat!- mondtam nyálcsorgatva és már ki is kaptam egy szeletet a nyúlós sajtos pizzából.

- Hé, [Név] ezt figyeld!- kíváncsian néztem rá, majd ahogy megláttam, elkapott a röhőgő görcs. Keigo aktiválta a "szuper telekinézis" erejét, ahogy ő hívja ezt; ez igazából csak annyit takart, hogy a tollaival irányototta a pizzaszeletet a szájához, miközben ujjait halántékához téve szorította össze szemeit, mintha annyira koncentrálnia kellene.

- Idióta!- próbáltam abbahagyni a nevetést, de alig bírtam megállni. Az a komolyság amivel megtette ezt a "trükkjét" egyszerűen nevetséges volt, a lehető legjobb értelemben.

- Szeretem hallgatni a nevetésed.- szólalt meg mosolyogva, arcát tenyerébe fektetve, ahogy engem figyelt. Még mindig nehézségeim volt a nevetés leállításával kapcsolatban, de így is mosolyogva néztem rá.- Mintha egy angyal éneke lenne.

- Kettőnk közül te hasonlítasz leginkább egy angyalra, Szívem.- böktem szárnyai felé, mire vállat vont.

- De belsőleg inkább te. Olyan ártatlan és tiszta lelkű vagy, [Név]...- lassan hajolt közelebb hozzám, ajkaink majdnem összeértek, de megállt.

- Ahogyan te is. Mindig másokat helyezel magad elé, és a legjobbat szeretnéd az embereknek. Egyszerűen csodálatos ember vagy, Keigo.- végül én voltam az, aki megszüntette a távolságot kettőnk közt. Lágyan simultam biztonságot adó karjaiba, ahogy gyengéden, s mégis szenvedélyesen csókolt. Olyannyira finoman csókolt, mintha tartana attól, hogy összetörök a karjaiban, ha csak egy picikét is keményebben csókolna. Ez volt az, amit talán a legjobban szerettem benne; hogy vigyázott rám akkor is, mikor nem volt rá szükségem.

Mert szerinte mindig szükségem van a védelmére. Szerinte a törékeny kis porcelán baba vagyok, akit a széltől is óvnia kell. A legértékesebb és legszeretettebb kincseként hivatkozott rám. Ennél többre pedig nem is volt szükségem. Csak Rá, a védelmére és a szeretetére.