Ez egy iszonyat régi kérése littlered0607 -nek. Ebben a részben mindannyian 3-A osztályosok, de szerintem ez ki is derül. Remélem tetszeni fog és iszonyatosan sajnálom még egyszer, hogy csak most írtam meg 😅❤ Mellesleg a rajz nem lett a legjobb, de élőben eskü szebben látszanak a színek 😅😂 Azért remélem az is tetszik valamennyire

Már alig voltak akik talpon maradtak. Az ellenségünk iszonyat erős, de hiába rogyadoztak a lábaim, nem eshettem össze. Nem hagytam magam. Addig nem, amíg megmenthetem az ártatlan embereket és amíg a társaim sem adják fel a harcot. A képességem és az állóképességem is a határait súrólta, de továbbra is több százakkal álltunk szemben. A három évnyi iskola sok mindenre felkészített és megedzett, de kezdtem azt hinni, hogy veszíteni fogok.

Egy pillanatra még visszanéztem a földön fekvő, s a sebesülteket elszállító társaimra. A barátaimra. Tekintetem visszavezettem a csatatérre, majd végleg félretettem a visszahúzódó és csendes énem. Szemeimben megcsillant az elhatázottság fénye, s neki indultam a gonosztevőknek. A város evakuálva volt, de még így se akartam nagyon rombolni, szóval a kaszám úgy forgattam, hogy minél kevesebb kárt tegyek az épületekben.

- SHIZUKA!- kiáltott nekem Denki, mikor majdnem elkaptak, de a földbe süllyedve a háta mögé kerültem a támadómnak, s a hátába mélyesztve a pengém végeztem vele. Hisz engedélyt kaptunk. Teljes felhatalmazásban részesültünk effelől, hiszen iszonyatosan sokan voltak, mindet pedig nem tudtuk volna elfogni és a rendőrségnek átadni.

- Miattam ne aggódj, Pikachu.- küldtem felé egy halvány mosolyt, majd tovább küzdöttem. Mindent felhasználtam, amit csak tanultam. A kaszám úgy forgattam a kezeimben, mintha pehelysúlyú lenne, holott kezdetben még rendesen megküzdöttem azzal, hogy egy nagyobb suhintás után egyáltalán a kezemben maradjon. Bár a képességem, a félig szellem, már kezdte feladni a harcot és egyre inkább éreztem, hogy kezdek besokallni, nem adtam fel. A sebeimből kifolyó vér, a por, kosz, mely a testemre tapadt, zillált kinézetem és szapora légzésem, fájó végtagjaim nem akadályozhattak meg. Már lassan 4, talán 5 órája folyt a harc, de az ellenség csak nem akart elfogyni.

- Most meghalsz!- ordította torka szakadtából egy lány, miközben nekem rontott, 2 másik társával karöltve.

- Halálkasza csókja!- kiáltottam miközben megpörgettem a kaszám, s egy kecses mozdulattal, ahogy elég közel kerültek, ketté is vágtam őket. Látásom egyre jobban homályosodott, az erőm folyamatos fenntartása nagyon kimerített. De egyetlen egy cél a szemem előtt lebegett. Történelmet akarok írni. Egy valódi legenda akartam lenni. Valaki, akire évtizedek, évszázadok, esetleg évezredek után is egy hatalmas, nagy hősként tekintenek. Az ártatlanok megmentőjére, a nagy hősre, Reapergirl-re. A leendő gyerekemnek, unokámnak, dédunokámnak és így tovább, nagy példakép akarok lenni. Akiről büszkén mesélhetnek majd.

Azonban ahogy nem figyeltem oda, valaki átszúrta a mellkasom. Ez az egy szerencsém volt, hogy fenntartottam a szellem alakom, különben csúnya vége lehetett volna.

- Mi a..?

- Meglepi!- mosolyodtam el, s hátrafelé lépkedve kihátráltam, hogy ne legyen bennem, s egy kisebb vágást ejtettem már csak rajta, ugyanis egy pillanatra ahogy feloldottam a képességem, valamennyi pihenésre számítva, ezt valaki kihasználta, s kigáncsolva egy csomó éles tüskébe estem. Hangos ordítást követően már alig bírtam nyitva tartani a szemeim. A tüskék nem engedtek el, nem bírtam szinte mozdulni sem, hisz ha megtettem akkor iszonyatosan fájt. Próbáltam bevetni a képességem is, de hiába való volt. Nem tudtam aktiválni.- Nem... Nem lehet ennyi..- suttogtam magam elé.- Küzdenem kell...

Ekkor azonban valami nagyon különös érzés kapott el. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi lehet az, de újult erőre kaptam. A sebeim nem fajtak, nem szédültem és semmi bajom nem volt. Legalábbis nem éreztem. Egy időre olyan volt, mintha kívülről néztem volna magam, hogy őszinte legyek. Láttam, ahogy a testem felkel a szúró, fájdalmat tüskékről, s semmivel sem törődve, magabiztosan, elegánsan és ügyesen forgatja a kaszám, gyorsabban mint én azt valaha tudtam. Pillanatok alatt nyelte el a föld, s egy pillanattal később már messze jelent meg ismét, az újabb célpontjánál. Igazán frusztráló volt, hogy nem én teszem ezt, hisz kívülről figyeltem csak.

A testem mindenre figyelt, mindenre reagált. Nem hagyta, hogy megsebezzék, egy karcolást nem tudtak rajta ejteni. Lehetett akármilyen képessége az ellenfélnek, tökéletesen kivédte azt. Kicsit olyan volt, mintha valaki megszállta volna. Hogy ki, azt nem tudom, de azt igen, hogy nagy hálával tartozom. A háború kirobbant, nekem pedig segítség kellett. Talán pont azért sikerült engem megszállnia, vagy megszállniuk, mert a képességem végülis a szellemmé válás, így nagyobb lehetett az esélye.

Mire ismét észhez kaptam, már én harcoltam. Viszont hirtelen tört rám minden fájdalom és kín, amit eddig nem éreztem. Bár a "feladás" szó nem szerepelt a szótáramban, mégis valami ilyesmi futott át az agyamon. Azonban sem a testvérem, sem a barátaim, sem pedig a szerelmem nem akartam hátrahagyni. Muszáj voltam kitartani, ha bele is pusztulok is.

~ Visszaemlékezés ~

Frissen csöppentünk bele az utolsó évesek életébe. Épp a tanítási szünetet élveztem a barátommal otthon. Kint feküdtünk a fűben, az égboltot kémlelve, felhők formáit beazonosítva, s az életről beszélgetve.

- Shizuka..?- mondta a nevem ki halkan Denki, mire csak egy hümmögés volt a válaszom. A fiú hirtelen az oldalára feküdt, s kezével a fejét támasztotta.- Egyszer meg fogom kérni a kezed.

Az a boldogság, komolyság és elszántság, ami az arcán tükröződött, megmelengette a lelkem. Ajkaimra mosolyt húzva kuncogtam el magam.

- Legyen úgy. Én mindenképp igent mondok majd.

- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam azért..- morogta a bátyám, miközben pakolászott a teraszon.

- Ne már haver! Tudod, hogy jól gondja viselném..- pukkancskodott a barátom.

- Igen, Shouto. Majd te is lakhatsz velünk.- mosolyogtam rá.

- Ezt ki mondta neked?- hökkent meg a szöszi, mire felnevettem.

- Azt hiszed hagyna együtt élni valakivel, aki nem ő?

- Igaz... Haver, túljátszod a nagytestvér szerepét..- nyúlt el ismét a fűben, keserves arcot vágva, mire a bátyám felmordult.

- Most kezdek csak igazán belejönni.

- Csak éljem is meg azt a napot.- ásítottam nagyot, mire két rosszaló szempár is perzselni kezdte a bőröm.- Mi az?

- Mindenképp megéred.- nézett rám halál komolyan Denki.

- Rendben, akkor megérem.

- Megesküszöl rá, hogy nem adsz fel semmit és vigyázol magadra, hogy beteljesüljön ez?

- Megesküszöm.- bújtam hozzá.

~ Jelen ~

Nem tudom hol vagyok. Nem tudom mozogni, még a szemeim se bírom kinyitni. Az éles fájdalmat viszont annál inkább érzem. Sikítani akarok a kíntól, de nem tudok. Meghaltam volna? Nem, akkor nem így éreznék. Gondolom. De akkor... Mégis mi történt velem? Hallom a hangokat, de nem tudok válaszolni. Hallom, ahogy valaki szipog. Hallom a szívmonítort, melyik lassú ütemben csipog. Hallom, ahogy a barátaim beszélgetnek csendesen. Érzem, hogy valaki a kezem fogja. Iszonyat nagy erő kell hozzá, de én kicsit megszorítom. Épp csak annyira, hogy tudja, hogy hallom és érzékelem. Érzem, ahogy megrezdül, s a szobában megvagy a levegő. Senki nem szólal meg. Egyedül a csipogást lehet hallani, melyik egyre gyorsul.

- Hallasz?- érkezik meg pár másodperc múlva a reszkető hangon feltett kérdés. Még mindig nem tudok mozogni, így ismét ráfogok a kezére.- Oh Istenem, Shizuka!- hallom ahogy sír. Rosszul érzem magam, amiért nem tudom megvigasztalni. Pont azt a személyt, akit az életben mindig is gyűlöltem sírni látni.

- Felkelt?

- Hallasz minket?

- Hiányoztál!

- Köszönöm Istenem, hogy életben vagy!

Ezek, s ehhez hasonló mondatok hallatszódtak mindenfelől. Egy bizonyos valaki a kezem szorosan magához fogta, s csókokat nyomva rá, könnyekkel borította be. Nagy nehezen, de kinyitottam a szemeim.

- Denki... N-ne sírj...- szólaltam meg rekedtes hangon, mire a fiú felkapta a tekintetét, s szemeiben könnyekkel nézett rám.- Mosolyogj..- suttogtam. A torkom nagyon ki volt száradva, s a fájdalomtól is nehezen beszéltem. A fiú viszont csak még jobban rákezdett, s gyengéden magához ölelt, miközben valamit motyogott, s zokogott.

- Jó életben tudni, húgom.- mosolygott rám halványan az ágy végében álló bátyám.

- Örülök, hogy felébredtél.- biccentett apró mosollyal Tokoyami.

- Kaneko-chan ne merj még egyszer így rám ijeszteni!- bömbölt fel Mina, s már rám is vetette magát, mire fájdalmasan felnyögtem.- Jajj ne haragudj!- szipogott, s le is mászott rólam.

- Nem... N-nem baj..

- Hozzak inni valamit?- kérdezte Denki, mire csak bólintottam. A fiú egyből rohant is ki, hogy vehessen nekem valamit az egyik autómatából. Amint visszatért, az egész flakonnal megittam a frissítő ásványvízet, amit hozott nekem.

- Jobban érzed magad?- nézett rám aggódva a rózsaszín lány.

- Mondhatni.. Még mindig fáj egy csomó helyen.. De.. Mennyi idő telt el amióta elájultam?

- 2 hét.- motyogta Denki, miközben hozzám bújt.- Betegre aggódtam magam érted..

- Ne haragudj..- simítottam arcára.- De megígértem nem? Nem adom fel, és megkéred majd a kezem.

- Igaz... Igazad van..- motyogta, miközben továbbra is szipogott.

- Azt hiszem jobb, ha magukra hagyjuk őket.- mondta Tokoyami, amivel mindenki egyetértett, így kisétáltak a kórszobából. De mielőtt Shouto kiment volna, egy apró puszit kaptam a homlokomra, s egy megnyugvott pillantást, majd ő is követte a többieket.

- Megnyertük?- kérdeztem kis szünet után.

- De meg ám! Sokat köszönhet neked ez az ország, Shizuka. Megmentettél egy csomó embert, ráadásul ilyen fiatalon. Azt hiszem az apád vágya beteljesült. Túlszárnyaltad All Might-senseit is.

Tudtam, hogy komolyan beszél, mégis leginkább arra hajtott, hogy lelket leheljen belém és elismerjem magam. Bár nem vágytam "apám" elismerésére különösebb képpen, mégis jól esett, hogy Denki így gondolja. Hogy büszke rám és sokak köszönhetik nekem nagyrészt az életüket.

- Köszönöm... Denki.- suttogtam halványan elmosolyodva.