KrilimoKrom kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ A rajz élőben valahogy jobban nézett ki amúgy xDD Sorry érte ><

A hősi lét szívás. De az, hogy sikerült belerángatniuk engem abba, hogy elvállaljam a tanári szakot, na az még nagyobb szívás. Lassan a harmincat ütöttem és kezdtem kibukni a sok pofázó gyerektől. Hiába próbáltam azt, hogy tartsanak tőlem, szinte semmibe vettek. A képességem rosszabbik felét pedig ha akarnám se engednék, hogy használjam, vagy repülhetnék a suliból, ami azért igencsak jól fizetett mindig is, így nem akartam otthagyni. Szóval nem is csoda, hogy a nap végére teljesen elfáradok, de ne testileg, sokkal inkább lelkileg. 'Zashi mindig próbált valamennyi energiát csempészni belé, de ez az esetek nagy részében nem jött neki össze.

Hizashi és én már a gimi utolsó évétől kezdve együtt voltunk, szóval már jó 10 éve, ami azért nem semmi. Imádtam benne mindent, de volt egy titkom, amiről nem tudott. Sem ő, sem bármelyik hős. Ez pedig az volt, hogy Overhaulnak segédkeztem. Az emberiség szinte teljesen elvesztette minden bizalmam és igenis én is szerettem volna azt az újra egységesítést, amiről Overhaul beszélt mindig. Így hát kettős életet éltem, ami nagyon nehéz volt. Minden energiám felemésztettem azzal, hogy mind a két félnek próbáltam megfelelni.

- Aina?- bökte meg a vállam Hizashi, mire hirtelen felébredtem.

- É-ébren vagyok!

- Most már biztos. Jól vagy? Mostanság nagyon fáradékony vagy.- fürkészte az arcom aggódva a férfi.

- Jól vagyok, persze.- mosolyodtam el.- Ne aggódj miattam.- nyomtam csókot ajkaira.- Csak nem tudok túl sokat aludni.

- Vegyek esetleg valami alvás segítőt? Rossz látni, ahogy végig zombulod a napot.

- Minden rendben, tényleg. Hamarosan helyre fogok jönni.

- Ha nem, elfurikázlak az orvoshoz, rendben?- karolt át az ágyon ücsörögve.

- Hogyne.- kuncogtam fel és szorosan hozzábújtam.- De tényleg feleslegesen aggódsz értem.

- Ha adsz okot arra, hogy ne aggódjak, akkor nem fogok, elhiheted.- puszilt s hajamba.

- Um, amúgy mennyi az idő?

- Fél 7. Miért?

- Oh baszki...

- Mi az? Oh, fel kell venned az unokahúgod a különórájáról?

- Pontosan.- kezdtem el gyorsan készülődni.-  Sietek haza, szeretlek 'Zashi.- dobtam a levegőbe egy puszit, mielőtt még őrült tempóban ki nem futottam a cipőmért és a kabátomért, valamint a kocsikulcsért.

Gyorsan kisiettem az autóhoz és sietően bekötöttem magam, majd már indítottam is a járművet és elindultam. Persze az unokahúgos maszlag csak egy kifogás, hogy 2 naponta ilyentájt ne kelljen magyarázkodnom, hogy hova megyek. Hisz nyilvánvaló, hogy dolgozni, csak arról neki nem kell tudnia. Semmiről nem kell tudnia senkinek, aki nem Overhaul keze alatt dolgozik, ez volt az elvem. Egyébként szerettem Chisaki keze alatt dolgozni, nem volt rossz ember, csak rosszul értette meg magát másokkal. Az már más kérdés, hogy szegény Erivel miket csinált, de az nem az én dolgom. Nekem csak gyógyítanom kellett őt, ha esetleg Chisaki nem végzett tökéletes munkát az összerakásakor. Chisaki olyan volt nekem, mint egy családtag, nem véletlen hagytam, hogy bevegyen a csapatba. Jól jöttem neki és viszonylag ő is nekem, hiszen nagyon hasonlított a halott bátyámra, külsőleg legalábbis eléggé.

Mikor megérkeztem leparkoltam, majd kiszállás után megnyomtam a csengőt. Persze tudták, hogy én vagyok az, így egyből be is engedtek. Nyugodtan sétáltam a bejárati ajtóhoz, onnan pedig befelé a házba, egyenest Chisaki irodája felé.

- Kopp-kopp!- nyitottam be.

- Késtél.

- Tudom, de elaludtam..- nyújtózkodtam.- Viszont jó hír, hogy még mindig fogalmuk nincs merre vagytok, alig van nyomuk idáig. És én is úgy teszek, ahogy mondtad: kisebb hamis infókat csepegtetek közéjük. Senki nem fogott még szagot.

- Helyes, jól végzed a dolgod.

- Ahogy az elvárható tőlem.- vontam vállat lazán.- Ma kelleni fogok Erinél? Vagy valakinek segítsek valamiben?

- Ha segítenél a vacsorában, az nem lenne rossz. Erit ma kivételesen hagyom, holnap folytatjuk vele amit 2 napja elkezdtünk.

- Remek, okés. Akkor megyek is, de maradok enni, ha már segítek benne.

- Felőlem.- vont vállat a férfi, így hát fogtam magam és betipogtam a konyhába, ahol elmondtam mi a helyzet, s egyből be is lettem fogva segítségként, amit nem bántam tekintettel arra, hogy szerettem mindig is a konyhában lenni és alkotni valami olyat, ami mindenkinek ízlik, ami pedig büszkeséggel töltött el mindig is.
Valami nagyon idő- és koncentráció igényes kaját találtak ki a nagyokosok vacsorára, így nem szabadultam egyhamar. De legalább sokat beszélgettünk és valamelyest sikerült is feltöltenie engem a társaságnak. Ahogy pedig készen lettünk a fogásokkal, siettem is Erihez a szobájába. Egy kérdés nélkül be lettem engedve oda.

- Eri-chan~! Szia!- huppantam le mosolyogva az ágyára.

- Nova-san! Már hiányoztál..- bújt hozzám remegve a lány.

- Te is nekem.- simogattam a hátát.- Az egyik kedvenced csináltuk vacsira a többiekkel. Megbeszéltem velük, hogy mellettem ülhetsz. De persze csak ha szeretnél.

- Uhm.. Oké.

A vacsora után siettem is ki a kapun, de nem jutottam sokáig. Ahogy kiléptem a kapun, egyből letepertek és elvették a képességem, hiába próbáltam használni, nem tudtam. Ne értettem, hogy mi történt, de nem tetszett a szituáció. Nagyon nem. Képtelen voltam megmozdulni is, olyan szorosan fogtak a földhöz a többiek.

- OI! Hős vagyok, nem valami piti kis gonosztevő! Engedjenek el, hallják?

- Le van tartóztatva asszonyom.

- Itt a vége...- guggolt le elém Shouta.- Fuss el véle. Remélem nem hitted el, hogy bevesszük a dumáidat. Olyan nyilvánvalóan beszéltél ellenünk és próbáltál más fele vezetni minket, hogy a vak is látta volna, hogy nem velünk vagy.

- Dehát... Én nem!

- Kár tagadni. Hizashi elmondta, hogy minden második nap eljárkálsz. Eleinte azt hittük, hogy szimplán csak csalod őt. De mikor elmentünk az unokahúgodért előbb, ő szépen elmondta, hogy fél éve nem is találkozott veled.

- És 'Zashi erről...

- Ekkorát még sosem csalódtam senkiben sem.- állt meg előttem a szőke, mire szemeimben könnyek sorakoztak fel, készen arra, hogy kicsorduljanak.- Nem néztem volna ki belőled..

- Kicsim, én..

- Ne tudom mikor szabadulsz. Vagy egyáltalán szabadulsz-e. De hiszek abban, hogy nem vagy rossz... Legalábbis nagyon szeretnék ebben hinni.

- Kérlek! Kérlek, ne hagyj el! Beszéljük meg! Csak miattad, csakis miattad nem hagytam fel a hősi élettel! Még mindig mentek embereket!

- Csak mentettél.- helyesbített Shouta.

- Igaz..- sóhajtottam.- Szörnyen sajnálom 'Zashi...

- Hagyd csak. Nem kell. Tudod, hogy várok majd rád, ez miatt nem szerettem ki belőled.

Ettől a mondattól meghasadt a szívem és zokogni kezdtem. Sűrűn elnézést kértem és sajnálkoztam, de elég érett voltam ahhoz, hogy tudjam: megérdemlem. Magam alatt vágtam a fát és tisztában voltam azzal, hogy rizikós volt minden tettem, de mégis csináltam. Fel kellett volna mondjak a gonosztevő életstílussal, hisz tökéletes életem volt a férfival, aki bármit megtett volna értem. Nem kellett volna érdekeljen mások faszsága és el kellett volna temessem magamban az emberiség iránt érzett csalódottságom. De nem tettem, így mindent csak és kizárólag magamnak köszönhettem. [...]

Már 2 hónapja, hogy bent vagyok a börtönben. Egész eddigi idő alatt nem látogatott meg senki. Magányosnak éreztem magam, ahogy bezárva voltam egyes egyedül egy szobában. Nem beszélt velem senki, csak amikor kihallgattak. Persze nem mondtam sok mindent nem árultam el, így is elbaszva mindent. Aztán eljött egy nap, mikoris bejött az őröm és közölte, hogy látogatom van. Izgatottan vártam ki az, aztán mikor belépett rajta Hizashi, a szívem felgyorsult és arcomra sok idő után elsőnek egy mosoly húzódott. Hizashi ajkai is kicsit felfelé görbültek, majd leült az üveghez elém és bekapcsolta a mikrofont. Én sietősen odamentem ag ablakhoz és kezem az üvegre nyomtam.

- Annyira hiányoztál...- néztem a szemeibe.

- Te is nekem. De nem mertelek előbb meglátogatni, sajnálom.- tette kezét ő is az üvegre oda, ahol az enyém is volt.

- Nem neked kell bocsánatot kérned.. Elárultalak titeket... Szörnyen, iszonyatosan sajnálom...- könnyeztem be.

- Én nem haragszom.- mosolyodott el.- Van egy jó hírem.

- Tényleg? Mi?

- Beszéltem a rendőrség fejesével és azt beszéltük meg, hogy ha a magatartásod rendben van még 3 hónapig, akkor kiengednek.

- Komolyan?- csillantak fel a szemeim.- Újra... Újra magamhoz szoríthatlak?

- Ahogy mondod.- bólintott.- De ezúttak sosem engedlek el.

- Ahogyan én sem. Nem akarlak újra elveszteni... De ezt el ne mondd senkinek, mert a végén puhánynak és érzelgősnek gondolnak.

- Rendben.- nevetett fel, ami megmosolyogtatott.