Hitomi_Yuki kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^

Vezetek egy internetes blogot. Már akkor elkezdtem, mikor 3 évvel ezelőtt bekerültem a kórházba. Mint az kiderült, rákos vagyok. Pontosabban cisztás, ami még nem olyan rossz, tekintve, hogy jóindulatú daganat. Így hát azóta minden héten összefoglalót írok és leírom a mindennapjaim és, hogy milyenek az egyes kezelések. Mert azóta a ciszta rákká nőtte ki magát. Egy éve tudok erről, mégsem estem magamba. Tudtam, hogy élni fogok és meggyógyulok majd. Mikor kiírtam a blogomra, hogy mi a helyzet velem, már 2 hete beszélgettem egy sráccal. Ő volt az egyik okom arra, hogy élni akarjak.

Hide nagyon jó arc srác. Mindent megbeszélhettem vele, kiönthettem neki a lelkem. Az óráimon nagyrészt vele beszélgettem, ügyesen titkoltam a tanár előtt, hogy nem rá figyelek. Ő már az egyetemen tanult, míg én már az utolsó évem tapostam a gimiben. Nem volt nagy korkülönbség, az a 2 év semminek tűnt. Az üzenetekben mindig kedves volt, törődő és figyelmes. Aztán mikor egyszer felhívott... A szívem hevesen vert. Tisztám emlékszem, hogy pont hazafelé tartottam, mikor rezegni kezdett a telefon a zsebemben, majd ahogy megláttam a fiú profilképét és nevét, lefagytam és meglőve pislogtam nagyokat a kijelzőt bámulva. Már majdnem letette, mikor felvettem. Nem voltam felkészülve erre, így dadogva, kipirult arccal és vékony hangon szóltam a telefonba.

×××××××××××××××

- Sz-szia Hideyoshi-kun..- vinnyogtam szinte a készülékbe. Azóta egy tapottat sem mozdultam, egyszerűen képtelen voltam rá.

- [Név]-chan!- ahogy meghallottam vidám hangját, egyből melegség töltötte el a lelkem, arcomra pedig hatalmas mosoly ült ki.- Már azt hittem sosem veszed fel. Már azon is aggódtam, hogy lehet órán vagy és rajtakaptak.

- Nem, már végeztem. Épp hazafelé megyek.- indultam el újra, lassú léptekkel.- Ezek szerint neked sincs több órád, igaz?

- Nem, már nincs. Pont megyek a kávézóba, amiről meséltem már.

- Ahol Kaneki-kun dolgozik, igaz?

- Pontosan~!- szinte éreztem, hog vigyorog. Majdnem magam előtt láttam a mosolygó fiút.

- Üdvözlöm őt.

- Rendben, átadom. És amúgy hogy vagy? Ma mész majd dokihoz, nem?

- De, de igen. Viszont jól vagyok, szóval az is lehet, hogy javult a helyzetem. Én legalábbis reménykedek benne.

- Biztos meg fogsz gyógyulni, [Név]-chan. Ha nem is most, de előbb-utóbb igen. És én ott leszek majd, a kezed fogva mikor megtudod a jó hírt.- ez a mondata felgyorsította a szívverésem. Arcom a vörös színeiben pompázott.

- Hide-kun, még nem is találkoztunk.- kuncogtam fel.- Mi van ha ma kapom meg a jó hírt?

- Akkor majd képzeletben fogom a kezed.

- Aww!- vigyorodtam el.

×××××××××××××××

Azóta a beszélgetés óta sokkal szívesebben hívtuk egymást, minthogy chateltünk volna. Mindig boldogan hallgattam a hangját, az pedig a világ legédesebb dolga volt, mikor hívásban álmosan beszélt nekem, aztán már csak a szuszogását hallottam. Ilyen helyzeteben mindig még egy kicsit hallgattam a szuszogását, néhai felmordulását vagy sóhaját, mielőtt kinyomtam volna. Aztán egy idő után már ez sem volt elég. Nem csak hallani akartuk egymást, viszont én iszonyat szégyenlős voltam, így mindig halatgattam. Hide pedig sosem erőltette, hagyta, hogy én hozzam inkább szóba.

×××××××××××××××

Zakatoló szívvel néztem a laptopom kijelzőjét, ahol épp azt jelezte, hogy Hide videóhívást kezdeményezett. Igaz, hogy előtte megbeszéltük, s rábólintottam, mégis hezitáltam, s majdnem megfutamodtam. Azonban vettem egy mély levegőt, lassan kifújtam, majd laptopom az ölembe véve rányomtam az elfogadásra.

Ahogy ezt megtettem megpillantottam a szobájában gubbasztó fiút. Haja ugyanolyan kócoska, mint ahogy azt a képekből megszokhattam, arcán hatalmas mosoly, rajta valami egyszerű, narancssárga póló.

- Nahát... Csinosabb vagy, mint az álmaimban.- mosolygott szélegesen, mire elpirultam. Nem voltunk együtt, pontosabban még nem.

- H-Hide~!- takartam az arcom, mire a fiú felnevetett.

- De most komolyan... Te mindig ilyen gyönyörű vagy? Tudom, hogy sokszor mondtam már, pláne ha képet küldtél, de... Azta...!- azzal megkezdődött az a pillanat, mikor Hide csak mosolyogva bámult, én pedig vöröslő fejjel próbáltam nem kínosan viselkedni.

- Nee, Hide.. A-abbahagynád?

- Oh, bocsi!- rázta meg a fejét.- Ne haragudj, nem akartam, hogy rosszul érezd magad.

- Nem gond, csak... Kicsit kínos, hogy ennyire bámultál.. Nincs sok különleges bennem... Vagy rajtam.

- Most csak viccelsz, igaz? [Név]-chan, minden különleges benned is és rajtad is. Különleges vagy. Számomra mindenképpen.- arcom szinte már lángolt a bókoktól, de furcsa jó érzés kerített hatalmába.

- Ez úgy hangzott, mint valami nyálas csajozó szöveg, Hide-kun.- nevettem fel, mire a fiú csak kuncogva bólogatott.

- Mert az is volt.

- Ezt hogy érted?- néztem rá kuncogva, oldalra döntött fejjel.

- Szeretlek, [Név]-chan.- mosolygott, miközben le nem vette a tekintét rólam.

- Ne-nekem most mennem kell. Szia Hide!

Azzal kinyomtam a hívást. Zakatoló szívvel és láng vörös fejjel csaptam le a laptopom tetejét. Gyorsan kapkodtam a levegőt, miközben szemeim elkerekedve meredtek magam elé. Hajamba túrva pörgettem vissza magamban a történéseket. Nem tudtam elhinni, hogy így érez irántam a fiú. Eközben a telefonom folyamatosan rezgett, hisz Hide egymás után küldte az üzeneteket. Bocsánatot kért vagy kismilliószor, valamint azt szajkózta mennyire nem akar elveszíteni. A válaszom mindezekre csak három szó volt.

Me: Holnap majd beszélünk

×××××××××××××××

Aztán végül összejöttünk. Továbbra is csak netet keresztül beszéltünk, hiszen nagyon messze laktam tőle, s mindketten elfoglaltak voltunk abban az időben. Viszont egy nap, pontosabban az egy éves évfordulonkon, meglepetést terveztem számára. Kora reggel már felkeltem, hogy vonatra ültem. Nem is válaszoltam az üzemeteire, ami nem volt feltűnő, tekinve, hogy hétvégente mindig sokáig alszom. És az igazat megvallva a vonaton is majdnem elaludtam.
Az a majdnem 6 óra utazás nagyon megterhelő volt, abból a szempontból, hogy elültem a seggem, elzsibbadt a lábam és iszonyat álmos voltam, de nem aludhattam. Nagyon nem szoktam hozzá a reggel 4-kori felébredésre, hisz akkor kellett ébrednem, ha az 5 órás vonatot el akartam érni. Így értem oda 10re abba a megállóba, ami nekem kellett. Beírtam a navigátoromba Hide címét, majd már indultam is a fiú házához.

Nagyon sokat kóvályogtam, mire megtaláltam a célt, így fél 12re értem csak oda. Igen igen, tudom. Még navigátorral is szörnyen tájékozódok, tudom. De legalább akkorra már az ajtaja előtt álltam. Vettem egy mély levegőt, majd megnyomtam a csengőt. Hallottam a zár elfordulását, a kulcsok csörgését, majd nyílt az ajtó, s Hide állt előttem teljes életnagyságban, totálisan lesokkolva.

- [N-Név]-chan?

- Boldog évfordulót, Hide!- borultam vigyorogva a nyakába, mire a fiú szorosan magához ölelt, nyakamba fúrva arcát. Mind a ketten mélyen belélegeztük a másik illatát, s nem akartuk elengedni egymást. Hide úgy szorított, mintha csak egy álom lenne az egész, s egy pillanat alatt eltűnhetnék. Mosolyogva cirógattam a hátát és haját, élveztem kellemes közeleségét.

- El nem tudod hinni milyen boldog vagyok most, hogy itt vagy..- suttogta el nem engedve.

- Hidd el, pontosan tudom.- óvatosan elhúzódtam tőle kicsit, hogy felnézhessek rá. Mélyen szemeibe néztem, mire a fiú gyengéden arcomra simította nagy tenyerét, mire lehunyva szemeim, mosolyogva fogtam meg kezét, s belesimultam érintésébe. Hide kihasználva a helyzetet, hogy csukva a szemem, feljebb emelte fejem picit, s lágyan ajkaimra hajolt. Szemeim egyből kipattantak, de elmosolyodva lehunytam ismét szemeim, majd elemelve kezét az arcomról, összefontam az ujjainkat.

- [Név]-chan...?- suttogta, mikor elváltunk egymástól.

- Igen?- mosolyogtam fel az szintúgy elpirult fiúra.

- Nagyon szeretlek!- mosolygott boldogan, mire szám csak szélesebb mosolyra húzódott.

- Én is nagyon, de nagyon szeretlek, Hide! Viszont... Kezdek picit fázni, bemehetnék?- kérdeztem rá kuncogva, ugyanis mindezt az ajtó előtt rendeztük le, az idő pedig elég csípős volt, pedig rendesen fűtött a testem a boldogságtól és szerelemtől, mégis fáztam picit.

- Oh, persze. Gyere csak be, ne haragudj.- nevetett fel zavartan, majd arrébb állt, hogy bemehessek. A cipőm egyből levettem, ahogy beértem, majd a hideg kirázott ahogy a hidegről a kellemes melegbe értem.- Adjak pulcsit?

- Ha nem baj, hogy utána belopom és azzal alszok, hogy érezzem az illatod... Akkor igen.- kuncogtam fel, mire a fiú is hasonlóan reagált. Végül megkaptam a kedvenc pulcsiját, amit boldogan hordtam, holott lógott rajtam mindenhol, ahol csak lehetett.

- Szeretnél majd elmenni valahová? Elvihetlek ebédelni vagy valami. Van spórolt pénzem, szóval tudok miből gazdálkodni most.

- Tudod mire vágyom a mai nap?

- Mire?- nézett rám érdeklődve.

- Hogy veled legyek. Nekem teljesen mindegy, hogy mit csinálunk, csak szeretnék veled lenni. Oh és... Nem gond, ha ma itt alszok? Különben lassan indulhatnék majd, hogy hazaérjek 8-ra.

- Örülnék neki.- mosolygott.- Akkor.. Mit szólsz egy itthon begubózós, filmnézős és ölelgetős randihoz?

- A kedvenc fajtám lesz, úgy érzem.

Így hát a nap hátralévő részét egymás karjaiban töltöttük. Filmeket néztünk és rendelt kaját ettünk, nevettünk, boldogok voltunk. Nem akartam otthagyni őt másnap. De megbeszéltem vele, hogy csak délután megyek haza, hogy minél több időt vele lehessek. Tudtam jól, hogy csak 6 óra vonatút választ el tőle, mégis elpityeredtem, mikor vártunk együtt a szerelvényre. Hide természetesen vigasztalni próbált, de ő is elérzékenyült kicsit, bár nem sírta el magát. Ott volt végig. Egész addig, amíg a vonatból integetve neki, nem tűntem el.

Egyszerre voltam iszonyatosan boldog és szomorú. Nincs annyi keresetem, hogy minden nap megengedhessek magamnak ilyesmit, vagy minden hétvégén. A szüleim sem keresnek túl jól, nagyon sok mostanság a kiadás, így ők sem tudnak segíteni. Bántam ezt, nem tagadom. De nekem már az is elég volt akkor, abban a pillanatban, mikor a vonaton utaztam haza, hogy azt a napot olyasvalakivel tölthettem, akit a világon a legjobban szerettem. És bár tudtam, hogy egyhamar nem fogunk ismét szemtől-szemben találkozni, boldog voltam. Egy időre ismét be tudom majd érni a hívásokkal és a videóchateléssel. Aztán talán egy szép napon majd együtt élhetünk, mint egy boldog pár. Mert vágytam erre. Hogy mikor hazaérek, hulla fáradtan és tiszta idegben, ő majd ott legyen, s feldobja a napom. Mert képes erre. Ha rossz napom volt, elég volt annyit hallanom tőle, hogy szeret. És ez az egy, aprócska szó nekem az ő szájából mindennél többet jelentett. Mert nekem szánta, őszintén. Nem éreztem benne sosem megszokást vagy unottságot. Mindig úgy mondta, hogy érződött benne, hogy ez az amit valójában érez. Ez az érzés pedig kölcsönös volt. Szinte láttam azt a piros fonalat, amely kettőnket köt össze. Mert tudom, hogy ott van. Az a piros fonal, ami az összetartozókat köti össze. Én pedig pontosan jól tudtam, hogy mi összetartozunk.