Under_girl kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ Btw 6,66k csillagnál (szerintem mindenkinek leesik miért ezt emelem ki először *ártatlan mosoly*) és 105k megtekintésnél járunk... Nos... Enyhén szólva van most bennem az "aztakurva" érzés.. Imádlak titeket és iszonyatosan köszönöm ezeket a magas számokat, a büdös életben sohasem gondoltam, hogy egyszer ezeket a számokat látom majd egy könyvem alatt... Úgyhogy hatalmas puszi és köszönet mindenkinek, aki olvas, imádok mindenkit! 😭💕💕💕

Tisztázzunk valamit. A családomon és azon a néhány barátomon kívül senki sem tartott soha szépnek. Bőröm pattanásos, szeplős, alakom telt, alacsony voltam, arcom pufi, ügyetlen vagyok, nem vagyok a leglányosabb lány, szemüvegem miatt mindig "ronda Harry Potter" volt a becenevem. Úgyhogy szerintem nem csodálkozik meg senki azon, hogyha azt állítom: nincs önbizalmam. Hiába mondogatta anya és apa sokat, hogy a szemükben én vagyok a legeslegszebb lány az egész világon, nem tudtam hinni nekik a sok bántalmazástól amit az iskolában napi szinten kellett elviselnem.

Egy teljesen átlagosan -pokoli- középiskolában tanultam. Fene sem akart hősnek felcsapni azok után, amiket kaptam, szóval csak nyelvet tanultam emelt szinten. Ez volt az egyetlen, amit szerettem az iskolában. Imádtam angolul tanulni és szerencsére érzékem is volt hozzá. Sokan stréberként cimkéztek fel emiatt, de nem tudott érdekelni ez a cimke. Az egyetlen dolgot, amit szeretek és élvezettel csinálom, nem fogja tőlem elvenni senki. A legjobb angolos voltam az egész évfolyamban, ez pedig büszkeséggel tölött el. Végre volt valami, amibe nem köthettek bele. Na persze. De aznap már túl sokat kaptam. Szemüvegem megtaposták, táskám kiborították, telefonom a falhoz vágták, míg a többiek püföltek. Én a földön összegörnyedve, zokogva kérleltem őket, hogy fejezzék be, de ők csak röhögve szidtak, majd mikor megunták, nemes egyszerűséggel otthagytak. Alig bírtam felkelni, midenem fájt. Telefonom kerestem, hogy hívhassak valakit, de teljesen meghalt, ahogy a szemüvegem is. Könnyeim még mindig megállíthatatlanul folytak végig arcomon, szipogtam és hüppögtem. Ruhám piszkos volt, néhány helyen még el is szakadt. Gyorsan visszakotortam mindent a táskámba, majd iskola helyett inkább hazafelé vettem az irányt. Könnyeim törölgetve vonszoltam magam haza, a lakótelepre. Út közben pár U.A-s diák jött velem szembe, én viszont már túlságosan megalázva éreztem magam, szóval nem mentem át a szemben lévő járdára, ahogyan azt általában tettem. Leszegett fejjel sétáltam el mellettük, mikor a beszélgetés hirtelen abbamaradt köztük, s valaki megszólított.

- [Hajszín] hajú lány!- nem mertem megfordulni, csak remegve, táskám pántját szorongatva szaporáztam meg lépteim.- Hé!- kapta el valaki a karom, mire nyikkanva húztam magam össze. Ösztönös reakció volt. - Hé... Rendben vagy?- hangja lágy volt, aggódás szikrája lobbant benne. Válasz helyett csak bólogattam. Nem mertem ránézni.- Hazakísérjelek?

- N-nem...- motyogtam.

- Biztos vagy benne?

- Mh..- bólintottam.

- Hát rendben.. De vigyázz magadra.- simított végig karomon, majd lassan visszasétált a barátaihoz. Megigazítottam a táskám pántját vállamon, és már siettem is haza. Egész hazaúton azon kattogott az agyam, hogy a fiú, egy U.A-s fiú volt velem kedves. Pedig semmi oka nem lett volna erre, nem hogy még haza is kívérnie. Hangjában semmi gonoszság nem volt, semmi rosszindulat. Kedves volt és aggódó.

Otthon egyedül voltam, szóval magamnak kezeltem le a sebeim. Fájt és égetett, de közel sem fájt annyira, mint mikor megvertek. Egyenruhám levettem és felvettem a kényelmesebb pizsamám. Próbáltam elterelni a gondolataim, de egyszerűen nem ment. Csak a fájdalom és a sérelem duója foglalkoztatott. Kezdtem beleőrülni abba, hogy minden nap gombóccal kelek fel, gomorgöccsel indulok az iskolába, attól rettegve, hogy mi lesz a követező. A folyamatos bántalmazás kezdett sok lenni, kezdett szétfeszíteni belülről a keserűség. Így hát délután, mikor anyukámék megjöttek és meglátták mit tettek velem, végre nem kellett könyörögnöm azért, hogy magántanáraom legyen és ne kelljen bejárjak a Pokol legmélyére minden hétköznap.

◆ ▬▬▬▬▬▬ ❴✪❵ ▬▬▬▬▬▬ ◆

Néhány hét eltelt. Az iskolákba beállt az egy hetes szünet, szóval nekem is nyugtom volt. A lelkivilágom valamennyire rendeződött, bár nyilván nem forrtak be a sebeim a szívemen és lelkemen. Már ki mertem menni az utcára, elvégre nem bújkálhattam örökre. Így volt ez aznap is, mikor délután leugrottam a boltba, mert megkívántam a fagylaltot. A hűtőpulnál nézegettem a fagyasztott nyalánkságokat, mikor valaki mellém lépett és kivett egy fagylaltot.

- Jó újra látni! Már kezdtem aggódni érted, Szeplős.- kuncogása nem gúnyos volt, ahogy hangneme sem. A hangja pedig ismerős, így felnéztem rá.- Denki Kaminari vagyok!- nyújtott kezet, miközben tekintetét enyémbe fúrta. Kicsit hezitáltam, de végül kezem övébe simítottam és megráztam.

- [Teljes Név].

- Szép a neved.- bókolt, amit őszintén szólva nem tudtam hova tenni. Előtte soha, senki sem bókolt nekem, így furcsa volt. De kellemes.

- Öhm.. köszi.- azzal visszafordultam a fagyikhoz, majd végül egy [Kedvenc íz]-ű dobozosat kivettem és indultam is a kasszához, nyomomban a fiúval. Ahogy fizettem, köszöntem és kisétáltam a boltból, onnan pedig haza indultam. Kaminari mellém kocogott és elkezdte a saját, pálcikás fagyiját enni.

- Van kedved sétálni egyet?

- Meg fog olvadni a fagyim.

- És miután fagyasztóba tetted?

- Miért ilyen fontos ez neked?- kérdeztem bizonytalanul. A fiú egy pillanatig úgy tett, mintha gondolkodna, majd széles vigyorral nézett rám.

- Mert szeretnélek megismerni. Felkeltetted az érdeklődésem, Szeplős.

- Én pedig szeretném ezt elhinni neked.- nem néztem rá, csak zsebre dugott kézzel sétáltam haza. Beütöttem a kapukódot, majd kinyitottam volna az ajtót, de Kaminari kitárta nekem, majd meghajolva mutatott befelé.

- Hölgyem, csak tessék!- ettől elnyomtam egy halk kuncogást és beléptem.- De akkor ugye visszajössz?

- Meglátom.- mosolyogtam rá.

Valóban lementem és teljesen más volt vele beszélgetni, mint eddig akárkivel. Különleges volt, kezdtem megkedvelni. Azóta a szünet többi napját is vele tölöttem. Sok idő után végre élveztem az életem és nem féltem. A szünet után is gyakran találkoztunk, néha feljött, néha én mentem át hozzá, de nagyrészt a városban bolyongtunk. Megvédett minden ferde pillantástól, minden rossz szótól, egyszerűen nem hagyta, hogy bárki is bántson. Mint egy igazi hős... Az én hősöm volt. 

Nyár volt, Kami barátai pedig a tóparton akartak tábortűz mellett ünnepelni, hogy szabadok végre. A fiú pedig meghívott. Először tétováztam és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy el akarok menni, hogy készen állok erre. De végül csak rábeszélt. Szóval kicsit kicsíptem magam, hogy jó legyen az első benyomásom és ne kelljen zokogva hazamennem, amiért ők is megszólnak. Kami a megbeszélt időben fel is csengetett, szóval teljesen összekaptam magam, elköszöntem a szüleimtől és már siettem is le. Mosolyogva léptem ki a langyos levegőre, ahol a fiú már várt rám.

- Nahát! Gyönyörű vagy, [Név]-chan!- vigyorodott el, mire arcom kipirult és halkan megköszöntem neki, majd indultunk is. Az úton a szőkeség próbált nyugtatni, hogy nincs mitől félnem, mert már mesélt rólam a srácoknak és alapból szerettek volna megismerni. 

Így hát mikor megérkeztünk, az összes barátja -kivétel egy- köszöntött, és nem tűntek csalódottnak vagy gonosznak. Mindannyian mosolyoga öleltek meg és mutatkoztak be. A hangulat egyre jobban olvadt fel, már nem feszengtem, csak élveztem az estét. Viszont a hangulatom azonnal megváltozott, amikor felelsz vagy mersz közben Bakugo kérdezett Kamitól. A fiúnak nem volt kedve merni, szóval a felelést választotta.

- Sikerült megfektetni, vagy jössz nekem némi pénzzel?

- BAKUBRO!- nyikkant fel Kirishima, mire értetlenül, összezavarodva kaptam tekintetem Kaminarira.

- Nem fizetek neked semmit.

- Szóval lefeküdtetek?- pillantott rám, sunyi mosollyal. És ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire ki lettem használva. Szemeim könnyek égették, arcom grimaszba torzult.- Ezek szerint nem sikerült.- nevetett fel, én pedig hirtelen felálltam és könnyeim visszanyelve futottam el.

- [NÉV]! KÉRLEK VÁRJ MEG, MEGMAGYARÁZOM!- kiáltott utánam ijedten Kaminari, de már nem hallgattam rá. El sem akartam hinni, hogy annyi kellemes hónapnyi barátság után, ami részebbről több volt puszta barátságnál, egy nagy kamu volt. De mivel a fiú gyorsabb volt, mint én, így hamar beért s magához ölelt.

- ENGEDJ EL!- zokogtam fel, miközben ficánkoltam. A szívem darabokra töri, aztán még ölelget? Nem gondolhatta komolyan, hogy ennyivel helyre tudja hozni.

- Sajnálom, sajnálom, sajnálom..!- mantrázta suttogva, amíg annyira le nem nyugodtam, hogy legalább nem akartam szabadulni. De nem azért hagytam abba, mert meghatott, hanem mert belefáradtam mindenbe. Felesleges lett volna folytatnom, hiszen erősebb volt nálam.- Igen, fogadtam Bakugoval, hogy lefekszem veled, de... Hidd el, kérlek, hidd el, hogy megváltozott a véleményem. Valóban megtetszettél és a barátságom sem volt hazugság. Élveztem minden percet veled és ki is ment a fejemből az a hülye fogadás, mikor veled voltam..

- Nem tudok megbízni benned többet...- suttogtam, miközben könnyeim potyogtak karjára.- Szerettelek..- nem volt már veszteni valóm, szóval úgy döntöttem, hogy kitálalok neki- Nem tudod elhinni, hogy mennyire boldoggá tettál, de.. ezek után rettegek szeretni téged, Kaminari..! Honnan tudhatnám, hogy nem csapsz be újra?- szipogtam miközben maga felé fordított. Sajnálatot és megbánást tükröző szemeibe néztem. Megremegtem.- El sem tudod képzelni, hogy hogyan érzem magam most..! Pontosan tudod jól mennyire sokan bántottak! És megígérted, hogy te nem bántanál...- elcsuklott a hangom.- De megtetted.. Pokolian fáj és szorít itt belül!- mutogattam mellkasomra, mire a fiú fájdalmasan mosolyogva eresztette ki a levegőjét, szemeibe könnyek szöktek.

- Tudom és... sajnálom. A legőszintébben sajnálom, [Név]..! H-ha valahogyan jóvá tehetném...

- Soha többet, soha, de soha többet ne hazudj nekem!- ütöttem erőtlenül mellkasára, majd csapkodni kezdtem.- Mert fáj..!

- Tudom.. Nem fogok többet hazudni..!- szipogta, majd szorosan magához ölelt. Hátánál a pólójába kapaszkodtam, rámarkoltam, miközben mellkasába fúrtam arcom és mélyeket lélegeztem illatából.

◆ ▬▬▬▬▬▬ ❴✪❵ ▬▬▬▬▬▬ ◆

Ez volt kerek egy éve. Azóta minden helyrejött köztünk és boldogak vagyunk. Kapcsolatunk ott kezdődött, azóta pedig egyre csak méllyül és javul. Van, hogy heteket töltök nála, vagy fordítva. Így van ez ma is, mikor már harmadik napja csövezik nálunk a barátom, de persze ezt senki sem bánja, elvégre a szüleim is imádják, ahogyan én is.

- Denki..- lépek be a szobába, ahol a fiú csücsül az ablakban és a tájat nézi.

- Hm?- fordul meg, majd ahogy meglát, arcára széles mosoly húzódik.- Kész a kaja?

- Majdnem... Kicsit.. Hát elégett a kaja..- nevetek fel kínosan.- Oda a romi évfordulós csirkének, bocsi..

- Nem baj, max rendelünk.- nevet fel, majd kitárja karjait én pedig felvihogva sietek oda hozzá, hogy szorosan megöleljen.

- Rendelős első évforduló?- kuncogok.- Nem hangzik szarul az ötlet.

- A lényeg, hogy együtt vagyunk, a kaja lényegtelen, hogy mi.- nyom lágy csókot ajkaimra, amit mosolyogva viszonzok is.

- Igazad van. Na~gyon szeretlek, Denki!- hintem be arca minden pontját puszikkal, mire felnevet.

- Én is téged, Szeplős!- vigyorog boldogan, derekamnál közelebb húzva magához.